...

Sziasztok^^

Igazából azt sem tudom, hogy elétek merjek-e jönni ezek után.. Nem tudom mennyien vártátok az új részt, de azt tudom hogy nem volt szép húzás amit csináltam. Ne haragudjatok amiért egy szó nélkül csak úgy eltűntem, de egyszerűen nem volt se kedvem, se időm, se ihletem folytatni a blogot és a történetet, szóval csak úgy abbahagytam. A helyzet az, hogy valószínűleg ezek után sem lesz már kedvem folytatni és tovább írni az egészet, mert nagy elvárásaim voltak ezzel kapcsolatban, amit viszont nem tudtam úgy teljesíteni ahogy szerettem volna. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy nem fogom elrontani a történetet, ha nem muszáj.

Éreztétek már azt, hogy nem is olyan régen valamit nagyon szerettetek volna csinálni, de aztán az idő múlásával egyre nehezebb lett tartani azt a színvonalat és a végén már inkább taszítani kezdted magadtól amit csinálsz, mert egyszerűen képtelennek érezted magad arra hogy megfelelően készítsd el?.. Nos ezt érzem most. Az utolsó pár rész megírásával már inkább vacakoltam és bajlódtam, mint élveztem volna írni. Igaz, hogy volt pár érdekesebb pillanat, amikor azt gondoltam, hogy 'hú de jó, ez jó ötlet, tetszik!', de a legtöbbször már csak nyűglődve pötyögtem és inkább nem akartam nektek csalódást okozni azzal, hogy nem hozom, amit ígértem.

Hát.. még is csalódást okoztam. Igaz hogy később, mint korábban, de mégis.

Többször megnyitottam már az 'Új bejegyzés'-t, hogy írjak nektek valami ilyesféle bocsánatkérést, de legszívesebben elsüllyedtem(nék) volna a föld alá, nem igazán éreztem késztetést arra hogy lehordjam magam előttetek. De most, hogy éppen a Word-be írok és megjött egy kis inspiráció, erőt vettem magamon és mégis elétek állok egy magyarázattal.

Biztos vagyok benne, hogy néhányan tudjátok, de elkezdtem angolul írni; nem kitalált emberekről, hanem konkrét személyekkel, (néhol) híres énekesekkel és akármennyire is megy nehezen (azért annyira nem..) az angol, de úgy éreztem ezzel javítani tudnám a tudásomat, főleg hogy idegen nyelvű emberekkel beszélek nap mint nap, egy-kettőt pedig meg is kérek, hogy legyen szíves besegíteni a nyelvtanozásban meg a megfogalmazásban, és akkor még inkább értelmet nyer a firkám. Na, és azzal, hogy ezt elkezdtem, egy kicsit több értelmét látom annak, hogy angolul is folytassam az írást (ehh.. hát nem tudom mi lesz belőle^^"), mint magyarul. Tudom, hogy a legtöbbeteket nem fog érdekelni a dolog hogy miről írok meg ilyenek, ezért nem is mondom hogy hol lehet majd őket megtalálni, de arra gondoltam, jobb ha adok egy teljes indokot arra, hogy miért nem vagyok hajlandó magyarul tovább írni ezt a történetet.

Szóval amint mondtam, elég valószínű, hogy itt abbahagyom ezt az egész fictiont, de azért majd meglátjuk. Ki tudja? Lehet, hogy valamikor meglesz a kedvem hozzá, hogy folytassam..

Tehát én itt most elköszönök tőletek (egyelőre). Köszönöm annak, aki eddig kitartott velem! Ne haragudjatok, de egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy elrontsam egy béna befejezéssel vagy éppen egy rövidke folytatással, szóval a végét meghagyom nektek, képzeljétek el ahogy szeretnétek.

Köszönöm nektek!

A viszont látásra!..:)

Üdv: Lyzbog:)♥

Chapter 10/2.

Sziiasztok!^^

Az ígéret szép szó, a zúzódás már kevésbé. Kisebb fizikai problémáim miatt nem voltam képes hozni az ígéretemet, de ezt most megtettem.xd Ne haragudjatok.!!

Lehet, hogy ezentúl kicsit máshogy fogok írni, a stílusváltozás remélem nem lesz nagy hatással rátok. Ennek az oka az, hogy mióta nem voltam, rengeteg angol fanficset olvastam és ez nagyban befolyásolja nálam a dolgokat, még ha ez hülyén is hangzik.xd

Kata~ Igen, tudom, szándékosan hagytam ki :3 Majd valahogy visszahozom a történetbe aktív szereplőként, de egyelőre más terveim vannak^^

Emmsz~ Egyáltalán nem baj :D Háttöö.. igen^^" Oksi, igyekszem.

__________________________________________________________

'[...]Viszonylag hamar odaértünk a kórházba. Adammel és apával bementünk. Apa megkérdezte, hol találjuk Davet, mire azt a választ kaptuk, hogy éppen a sürgősségin ápolják, mert amikor leesett, egy üvegekkel teli dobozt szállított és pár helyen nagyon megvágta magát, ami miatt sok vért vesztett. Mindennek a tetejébe egy lépcsőről esett le, tehát egyéb sérülései is vannak. Leültünk a váróba és vártuk, hogy mi lesz az eredmény, hogy mi lesz Dave-vel. Csak reménykedni tudtam, hogy semmi komoly baja nem lesz, és hogy az üveg semmilyen fontosabb eret, vagy bármit nem vágott el, ami akár életveszélyes is lehet.'

(Lorelei's POV)

Órák óta ültünk a váróteremben, legalábbis ennyinek tűnt.. de amikor ránéztem az órára, hogy hogyan számoljak a nappal, láttam, hogy még csak háromnegyed órája voltunk a kórházban. Nagyot sóhajtottam, Adam pedig mellém ült. Ránéztem, de nem tudtam semmit leolvasni az arcáról az aggodalmon kívül, amire nekem most semmi szükségem nem volt, így inkább felálltam és az ablakhoz sétáltam. Kinéztem az utcára. A lámpák halvény fénnyel égtek, alig pár embert lehetett látni, ahogy sétálnak a kihalt téren. Elbambultam, nem igazán tudtam, hogy mire is koncentrálok, csak arra, hogy pozitív gondolatokkal töltsem tele a fejem. Hát.. nem ment. Éppen ezért inkább visszaültem és csak vártam.

Eltelt még egy fél óra és az orvos, a többi másik orvossal együtt kijött a szobából, ahol Davet kezelték. Adam azonnal felugrott, én viszont kicsit hezitáltam. Dave beszélni kezdett az orvosokkal, és láttam a megkönnyebbülést az arcán, amikor (gondolom) jó hírt kapott. Megköszönte és visszajött hozzánk.

-Nincs nagy baj.. Az üveg elég durván megvágta, de eret nem vágott. Viszont ahol meg megvágta, ott elég mélyek a sebek. Hazamehet, de nem hiszem, hogy máris iskolába kéne mennie. - mondta és én is megkönnyebbültem. Az orvosok korábban engedélyt adtak rá, szóval bemehettünk a szobába, ahol az alvó Davvel találtuk szemben magunkat.

Úgy nézett ki, mint amire számítottam. A kezei pár helyen be voltak kötve, hogy megállítsák a vérzést, viszont nagyon sok helyen apró, pici vágások és horzsolások voltak láthatóak. Nem volt gépekre kötve, arra azért nem volt szükség.. de ettől függetlenül megijesztett a látvány, hogy Davet, az egyik legjobb barátomat egy kórházi ágyon látom fekve.

-Hát.. lehetett volna rosszabb is. - mondtam és leültem a székre mellé. Apa és Dave csak egy kurta bólintással értettek egyet.

Dave mellett ültem már egy ideje, csendben, nem akartam felébreszteni, és a többiek is ezt tiszteletben tartva némán ültek vagy álltak az ágya mellett, amikor az ajtó óvatosan kinyílt és Daniel lépett be rajta Remyvel.

-Jól van? - kérdezte Remy. Adam bólintott.

-Szerencséje volt.

-Hogy történt? - kérdezte Daniel. Adam ekkor elmesélte, hogy hogy történt az egész, hogy hogyan cipeltek le mindenféle nehéz és nagy cuccot dobozokban a pincébe, hogy hogyan röhögték végig a délutánt egészen addig, amíg Dave egyszer csak meg nem csúszott a lépcső szélén és leesett, kezében az egész doboz üveggel, amik az esés közben összetörtek és a végén mit eredményeztek. Daneil és Remy csendben hallgatták végig, majd utána sem szóltak, mert nem igazán tudtak mit, így hát továbbra is maradt a temetőbeli, halálos csend.

Dave keze után nyúltam és a kezeim közé fogtam. Hüvelykujjammal simogattam a kézfejét, remélve hogy nemsokára felébred. Ahogy a kezére néztem, elhúztam a számat, hogy pont ott nem horzsolta vagy vágta meg semmi. Azon gondolkoztam, hogy ez mennyire ironikus, amikor Remy megkocogtatta a vállamat.

-Ki tudsz jönni egy kicsit?

-Miért? - kérdeztem és nem engedtem el Dave kezét közben.

-Beszélni szeretnék veled.

-Nem lehet itt bent? Nem szeretnék kimenni. - Remy a fejét rázta, mire hezitáltam egy kicsit, majd sóhajtottam egyet és elengedtem Dave kezét. Felálltam, megfordultam és kinyújtóztam. Közben egyik szememet résnyire kinyitottam és láttam, ahogy Daniel Remyt nézi, majd Davet és végignéz az egész társaságon, köztük rajtam is. Ekkor elnéztem és inkább összeszedtem magam és kimentem. Az ajtó előtt megálltam és bevártam Remyt, aki az ajtót maga mögött becsukva elvezetett a folyosó végére. -Mit szeretnél?

-Semmit.. csak látom rajtad, hogy nagyon megvisel ez az ügy Davvel. Jártál már korábban ebben a kórházban? - kérdezte, mire egy fejrázás volt a válasz tőle. -Akkor gyere, mutatni szeretnék valamit. - mondta és elkezdett felfelé vezetni a lépcsőkön. -Ha valaki sokszor került már kórházba, akkor az én vagyok. És mialatt a itt tartózkodtam, mint járóbeteg, volt időm felfedezni az itteni zugokat, már ha ezt lehet annak nevezni. - mesélte, közben felértünk a lépcsőkön a legutolsó emeletre és megálltunk egy felfelé vezető vas létránál, ami úgy nézett ki, mintha a padlásra vezetne. -Van erőd egy kis fogódzkodáshoz?

-Mi? - kérdeztem értetlenül. -Mit akarsz ott fent csinálni?

-Csak gyere! Ha nem tudsz jönni, felhúzlak. - mondta és felkapaszkodott a létrára, majd kinyitotta a létra feletti ajtót és tovább mászott. Lentről csak annyit láttam, hogy Remy egyszer csak eltűnik az ajtó után, de nem akartam lemaradni, ezért követni kezdtem.

A vascsövek, amibe kapaszkodnom kellett, rozsdásak voltak és a lehető legkevesebbszer próbáltam érintkezni velük. Fintorogva értem fel a tetejére, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amint újra két lábon állhattam és egy zsebkendőbe törölhettem a kezeimet.

Mikor ez megvolt, kiegyenesedtem és körülnéztem. Nem padláson voltunk, hanem a kórháznak a tetején. Szélül egy vastagabb, de nem magas kőfal futott, hogy a felfelé látogatók nehogy leessenek a tetőről. Ezen kívül még egy magasabb, kéményszerű betonfal magasodott mellettem, amire nem szenteltem különösebb figyelmet. Remyre néztem.

-Miért hoztál fel ide? - megfogta a karomat és a széle felé kezdett húzni.

-Éjszaka az egész város ki van világítva. Kíváncsi voltam, mit gondolsz róla. - amikor a széléhez értünk, elengedte a kezem. Lenéztem és elámultam. Nem tudtam milyen magasan voltunk, de egész magas lehetett, mert apró fényekként jelentek meg a lámpák fényei az utcákban, a városközpontban pedig az áruházak és a bevásárlóközpontok villódzó és stabil fénysugarai voltak láthatóak. Felnéztem az égre és a csillagok is fényesen világítottak, nem tudtam nem nyitott szájjal nézni az egészet. Nagyon szép volt annak ellenére, hogy egy sima madártávlati várost láttam magam előtt.

Remyre pillantottam és láttam, hogy ő a városnak háttal támaszkodik a kőfalnak és látszólag nem annyira érdekli, hogy mi van mögötte, de arra a következtetésre jutottam, hogy már sokszor látta, így nem érdekelt továbbá a látványban. Még egyszer visszanéztem a városra, majd fel az égre, pont időben, hogy lássam, ahogy egy hullócsillag száguld végig az égen.

-Áh! Láttad? - kérdeztem és a fiúra néztem.

-Nem.. mit kellett volna?

-Egy hullócsillag volt felettünk. - mosolyogtam és összefontam a mellkasom előtt a kezeimet. A mosoly kezdett elhalványulni, mikor eszembe jutott, mi lehet most Davvel.

-Hé, mi az? - kérdezte és elém állt.

-Semmi, csak nem tudom mi lesz vele. És ez idegőrlő. - sóhajtottam, mire ő elmosolyodott.

-Tudom, hogy fel fog ébredni. Nem az a fajta, aki hagyja hogy, a többiek idegeskedjenek miatta.

-Igen, tudom.. de akkor is. - ellöktem magam a faltól és kikerülve Remyt egy másik fal felé indultam, hogy ott is lenézzek. Remy telefonja megcsörrent, mire megtorpantam.

-Daniel az.. - mormogta és felvette. Beszéltek pár szót, amiből nem tudtam egy rendes társalgást összeállítani a fejemben, mivel a másik felet nem hallottam. Mikor letette, elindult az ajtó felé. -Dave felébredt egy pár percre, de nagyon fáradt volt, ezért visszaaludt. Oda akarsz menni hozzá?

-Igen! - vágtam rá és gyorsan megelőztem Remyt az ajtó felé vezető útban, lemésztam, megvártam amíg ő is leér, majd sietős léptekkel visszamentünk a szobába. -Hogy van? Mit mondott? - kérdeztem azonnal, halkan.

-Jól van. Bár hiányolt titeket, mikor megemlítettelek neki. - mondta Daniel. Körülnéztem, de nem láttam sehol sem apát.

-Apa hol van?

-Elment, mikor ti is elmentetek. Szólt, hogy szóljak. - ekkor jöttem rá, hogy lehet hogy nem volt jó ötlet Danielt és apát egyedül hagyni egy szobában.

-Oh.. értem. - mondtam, majd Remyhez fordultam annyira, hogy egy bólintással és egy mosollyal megköszönjem az előbbi kedvderítő kilátást. Ő szintén egy bólintással és egy mosollyal válaszolt, majd leültem megint Dave ágya melletti székre.

-Mennyi idő van? - kérdezte Remy. Elővettem a telefonomat és szó nélkül odamutattam neki. 23:40 volt, elég késő, és ezt érezni is kezdtem. Ásítottam egyet és egy SMS-t írtam bellának, ahogy ígértem neki még korábban. Mondtam, hogy tájékoztassa Sashát is és utána letettem a telefont. -Szerintem én hazamegyek. Reggel visszajövök, de a nagymamámat egyedül hagytam otthon. - bólintottam. Daniel és ő elköszöntek egymástól és tőlem is kapott egy 'jóéjt'-et, majd elment. Csendben ültünk egy darabig, majd mikor ez már kezdett kínossá válni, Daniel megszólalt.

-Apukád ijesztő tud lenni.. - jegyezte meg, mire ironikusan elnevettem magam.

-Csak ha van miért. - a hangulatom megváltozott, nem tudom mitől. Újra ellenséges szemekkel néztem Danielt.

-Nem mondtam, hogy nincs miért. Csak tettem egy kijelentést. - mondta félig elmosolyodva. Egy szúrós pillantással illettem meg, amin felvonta fél szemöldökét. -Mi van?

-Mi van?! Semmi, nincs semmi! Csak hagyj békén, kérlek. - morogtam és újra megfogtam Dave kezét és rászorítottam, hátha kapok választ rá.

-Ja, hogy még mindig az van.. Én felajánlottam, hogy elmagyarázom, de nem akartad végighallgatni.

-Mert valószínűleg megint hazudtál volna.

-Honnan veszed, hogy azt tettem volna?

-Onnan, hogy legutóbb is azt tetted. Elég szépen bedőltem neked, mit ne mondjak.

-És én még azt hittem, hogy megbocsájtó ember vagy. - húzta el a száját, látszólag egy kicsit sem érdekelte mit mondok.

-Ilyenekért nem lehet megbocsájtani.

-Ha hallanád a magyarázatot, meg lehetne.

-Hja, persze.. hát ne haragudj, de nincs kedvem megint egy álomvilágban élni. - mondtam és az ablakon a visszatükröződésből láttam a halvány vigyorát, ami a végén egy sima, és mintha őszinte mosolyba fordult volna.

-Szóval álomvilág volt?

-Ne értsd félre, már nem azt gondolom.

-De ha nem azt gondolnád, most nem ezt a jelzőt használtad volna. - mondta. 'Sakk, matt.'

-Eh.. nem így akartam kifejezni magam. - morgolódtam, mivel tényleg sarokba szorított ezen a téren. Inkább gyorsan új téma után kerestem, mikor Danielt hallottam halkan nevetni.

-Tudod, még mindig ugyanolyan könnyen össze lehet téged zavarni.

-Hagyj már..! Ez csak véletlen volt. - jobban elfordultam Danieltől.

-Hát persze.. - mondta olyan hangnemben, amiből egyből kivettem, hogy nincs meggyőzve. -Hallom, benne vagy a diákszínpadban.

-Igen, de csak októberig. Nincs elég ember, ezért én vagyok a beugró.

-Én is bent vagyok. - mondta, de erre nem válaszoltam. -Csak én végig.

-Ehh.. szuper. - nyögtem ki kis idő után. -Milyen szerepet töltesz be?

-Montague. - erre felsóhajtottam. -Jaj, nehogy már ennyire távolságtartó legyél..! - mondta és felállt, majd odajött az ágy mellé. -Mikor engeded elmagyarázni?

-Nem a közeljövőben tervezem. - válaszoltam gyorsan és továbbra is Davet figyeltem, csak hogy ne rá kelljen néznem. Körülbelül egy percig néma csendben ültünk, látszólag nagyon gondolkozott valamin.

-Félsz tőle? - kérdezte hirtelen, halkan, de mégis megrezdültem tőle. Nem értettem mire érti.

-Mitől?

-Attól, hogy mit fogok mondani.

-..Nem. - mondtam némi hezitálás után, ami egyáltalán nem volt meggyőző.

-Akkor miért nem engeded elmagyarázni? Nem fogom, természetesen, ha nem akarod, de azért ez mégis érdekel. Csak mert biztos vagyok benne, hogy te is más perspektívából látnád a történteket, de ezzel nem magamat akarom védeni. Szimplán le akarom venni a súlyt a válladról és nem szeretném, hogy szemétládának gondolj. - mondta és rám nézett. A pillantása égette az oldalamat, muszáj volt odanéznem. Nyeltem egyet, ahogy megláttam az őszintének tűnő mélységet a szemében. A szeme szinte világított a sötétben, szinte beleégette magát az enyémbe.

-Mert.. mert nem. Nem akarom hallani. - mondtam és képtelen voltam tartani a szemkontaktust, olyan erős volt a tekintete.

-Félsz. - mondta. Nem is, inkább már kijelentette. A magabiztosság csak úgy sugárzott belőle, nem hallottam semmilyen kételyt a hangjában. -Félsz, hogy megint megbántalak, hogy megint fájni fog.

-Nem. - leállítottam, mielőtt még folytatná.

-Hadd magyarázzam el, nem tudod mi történt.

-Nem.! - mondtam hangosabban, mint kellett volna és Dave mozgolódni kezdett alattam, majd fél szemét kinyitotta. Először csak Danielt látta, mert olyan szögben állt, majd oldalra fordította a fejét és rám nézett.

-Hali. - köszönt rekedt hangon.

-Dave! Minden rendben? - kérdeztem, félreintve Danielt, amikor mondani próbált valamit.

-Persze, csak.. hát,m voltam már jobban is. - mondta egy félmosoly kíséretében, én pedig elmosolyodtam.

-A szívbajt hoztad rám. - sóhajtottam és megöleltem óvatosan. -Mikor jöhetsz ki?

-Nem tudom. Nem beszéltem még doktorral.

-Oh.. akkor. Daniel, megtennéd, hogy megkérdezed? - kérdeztem ránézve, aki egy kis hezitálás és egy kifejezéstelen arckifejezéssel nézett egy darabig, majd bólintva elhagyta a szobát. -És a hugica a béna, mi? - kérdeztem megkönnyebbülten.

-Höhh, na, azért megnéztem volna, veled mit csinálnak ezek az üvegek. - vigyorgott.

-Lány vagyok. Biztos jobban néznék ki, mint te. - mosolyogtam.

-Arra befogadok. - ekkor Daniel visszajött.

-Itt volt egy a folyosón, azt mondta, holnap hazamehetsz ha nincsenek problémák. - mondta és karbatett kezekkel a falnak dőlt.

-Szuper. Akkor szerintem mehetünk is. - felült, mire én visszanyomtam.

-Azt mondta, holnap. Az majd holnap lesz. Ragaszkodom hozzá, hogy itt maradj. - mondtam és elnyomtam egy ásítást.

-Aha.. Mindjárt elalszol.

-Az nem baj. Majd alszom itt. - Dave felvont szemöldökkel nézett rám, majd megvonta a vállát.

-Felőlem.. - mondta, azzal odébb mászott az ágyon.

-Te mit csinálsz? - kérdeztem értetlenül.

-Helyet adok neked. Mit csinálnék? - kérdezte, majd várt egy kicsit. -Ugye nem gondoltad, hogy a széken fogsz aludni?

-Öhh.. de? - mondta, ne inkább kérdésnek hangzott. Hogy biztosítsam, hogy így gondolom, elhelyezkedtem a széken és feltettem törökülésbe a lábaimat. -Elleszek itt, te beteg vagy, neked teljesen ágyban kell maradnod.

-Nem vagyok beteg, csak fizikailag sérült. - helyesbített, mire a szemeimet forgattam.

-Majdnem ugyanaz. - Dave is elhelyezkedett, majd maga mellé mutatott.

-Gyere hugica. - mondta, mire sóhajtottam egyet, felálltam és odafeküdtem mellé.

-Hugica? - kérdezte Daniel, akiről időközben el is feledkeztem.

-Igen, még egy régebbi szokásból. Hosszú történet.. - mondtam, majd odamutattam a székre. -Ülj le, ha akarsz. - Daniel vállat vont, majd leült.

Amióta visszatért, próbáltam minél többet nem ránézni. Nem azért, mert ronda, hanem éppen ellenkezőleg. Az pedig, ami a múltban történt kettőnk között, nem sokat javít a helyzeten. Tudtam, hogy az akaraterőm nem olyan nagy, mint amilyenre gondolok, valamint hogy nagyon könnyen össze lehet zavarni, amit Daniel egy negyed órával korábban tökéletesen igazolt is. Azt is tudtam, hogyha Dave nem ébredt volna fel, bizonyára valami meggondolatlant tettem volna, amire nem lennék büszke. Éppen ezért próbáltam kerülni a pillantását és a témát is, amiről korábban társalogtunk még csak ketten.

-Amúgy miről beszéltetek azelőtt, mielőtt felkeltem? - kérdezte Dave. Mintha csak a sors akarna kicseszni velem, pont erre kellett rákérdeznie. Fújtam egyet és Danielre néztem, majd rögtön el róla.

-Megbeszéltünk pár dolgot, ennyi az egész. Nem volt lényeges.

-Hja. Nem. - értett egyet Daniel és felvont szemöldökkel nézett rám, ami megint égette az oldalamat, de ellenálltam a kísértésnek, hogy ránézzek.  A hangjából tisztán hallatszott, hogy nem ezt gondolja, de gondoltam, majd később akarja megbeszélni, amikor nem lesz társaságunk.

-Oh, értem. Nos, én szerintem aludni fogok megint. Holnap keltsetek és mehetünk haza. - mondta Dave és becsukta a szemeit.

-Jó éjt. - mosolyogtam, majd Danielre néztem. -Maradni fogsz, vagy..?

-Nem.. jó éjt. - mondta, azzal felállt és kiment. Felvont szemöldökkel nézem utána, majd Dave-re.

-Miről beszéltetek, mialatt aludtam? - kérdezte komolyan.

-..nem beszéltünk. - mondtam. Reméltem, hogy hagyja a témát.

-Oké. Akkor miről vitatkoztatok?

-Honnan veszed, hogy vitatkoztunk?

-Ha nem beszéltek, akkor ti ketten csak vitatkozni tudtok. - forgatta a szemeit.

-Nem akarom most ezt a témát felhozni. - mondtam és elfordultam, alváshoz készülve.

-Nem fog megoldódni, ha csak menekülsz előle.

-Nem menekülök. Csak nem szeretném most megbeszélni.

-De menekülsz. Nem lenne egyszerűbb szembenézni a problémákkal egyszerre és nem tologatni?

-Nem. - még hallottam, ahogy Dave sóhajt egyet, majd ő is elhelyezkedett.

-Jó éjt Lei.

-Jó éjt. - azzal becsuktam a szemeimet és próbáltam elaludni, több-kevesebb sikerrel. Egyrészt, mert nem igazán tudtam aludni az előbbi beszélgetés miatt, másrészt pedig megszoktam, hogy sötétben alszom, most viszont a holdfény akadálytalanul besütött a szobába, mivel az utcára néző fal fele üvegből volt.

Nem tudom mennyi ideje forgolódhattam már, amikor Dave megszólalt.

-Nem akarsz aludni?! - ült fel.

-Bocs. Nem tudok a fénytől aludni. - amint ezt kimondtam, egy farkas felvonyított az erdőből. Dave hitetlenül felnevetett.

-Ezt nem hiszem el.. - mondta, majd kimászott az ágyból.

-Nem szabad még járnod! Az orvosok..-

-Nem érdekelnek az orvosok. -mondta, majd megkerülte az ágyat és felém nyújtotta a kezét. -Gyere. - mosolygott.

-Hova? Megőrültél? - kérdeztem alighanem felháborodva, de ennek ellenére megfogtam a kezét és felálltam. Megigazítottam a ruhámat magamon és vettem egy nagy levegőt. -Mehetünk.

Dave elnevette magát a hirtelen szemléletváltozásaimon és körbenézett a szobában.

-Van itt valami, ami az enyém?

-Nem.

-Akkor indulás. - mondta és az ajtó felé indult. Kilépett rajta én pedig követtem.

-Ki akarsz szökni?

-Nem. El akarok szökni. Nem ugyanaz. Nem jövök vissza.

-Legalább egy orvosnak szólj, hogy elmész!

Dave megállt és felsóhajtott. Körülnézett és egy székre mutatott.

-Várj meg itt, szólok egynek.

-Nem, megyek veled, nehogy elsunnyogj valamit. - kitartottam magam mellett és Dave mellé álltam, aki menthetetlenül felsóhajtott megint.

-Jól van, akkor gyere. El akarok már menni.

Elindultunk és kerestünk egy orvost, aki éppen szabad volt. Dave elmagyarázta a helyzetet, az orvos pedig mondta, hogy egy pár percre szüksége lesz, hogy a zárónyilatkozatot kiadja, az után mehetünk. Leültünk a székekre és nemsokára vissza is tért az orvos egy papírral a kezében. Elmondta, hogyha bármilyen rendellenességet tapasztal, vagy valamilyen problémája van, Davenek azonnal vissza kell jönnie, bár ebben erősen kételkedik, hiszen egészen felépült már az esetből. Dave bólintott, megköszönte és kimentünk a kórházból.

Séta közben végignéztem a kezén és elhúztam a számat.

-Azért rendesen elintézted magad.

-Mit mondhatnék? Hozom a formád.

-Ez nem volt szép. - morogtam az orrom alatt, mire megborzolta a hajamat.

-Tudom. De ez az igazság. - mosolygott. Ekkor újabb fakras üvöltés hangzott fel, amit kicsit később még több követett.

-Hm.

-Igen? - nézett rám Dave.

-Semmi. Szeretem a farkasokat.

-Tényleg? Nem is tudtam.

-Ehh. Ennyit tudsz a hugicádról. - lebiggyesztettem az alsó ajkamat, mire megint felnevetett.

-Nem jó, ha mindent tudok rólad. Hol lenne akkor a titokzatosság?

-Point taken. - bólintottam. -Nem hívunk taxit?

-Nem. Minek? Sétáljunk, legalább még egy dolgot elmondhatsz magadról.

-Éspedig?

-Hogy a te drága bátyóddal sétálsz haza valamivel éjfél után.

-Valamivel?! Ember, hajlani fél kettő van! - mondtam, miután lestem a telefonomról.

-Lehet.. De mikor van ilyen? - kérdezte és rám mosolygott, mire a szemeimet forgattam.

Tovább sétáltunk és egyre közelebb kerültünk a házamhoz. Már csak egy utca választott el engem az otthonomtól, és Davere néztem.

-Haza tudsz menni? Ne vigyelek el?

-Te tudsz vezetni? - kérdezte tettetett meglepettséggel, mire nem erősen megütöttem a kezét. -Nem vagyok béna, hazatalálok. Majd küldök SMS-t, ha otthon leszek, jó? - bólintottam és megöleltem.

-Ne ijessz rám máskor így, oké?

-Rendben. - megpuszilta a fejem búbját mosolyogva és hátralépett. Megérkeztünk. A házam felé intett. -Na menj, nehogy elvessz itt nekem.

-Igyekszem. - mosolyogtam és intettem egyet, mielőtt bementem a házba.

A fejemet ráztam, miközben a mai napon gondolkoztam. Szinte biztos voltam benne, hogy megyek másnap suliba. Eddig. Most viszont már másként láttam a helyzetet és nem akartam rossz benyomást kelteni így az év elején, tehát lehet, hogy mégis itthon maradok.

Gyorsan elővettem a telefonomat és üzenetet írtam Davenek.

,,Mész ma suliba?"

,,Biztos, hogy ezt nekem címezted?" jött a válasz pár perccel később. Összevont szemöldökkel néztem a telefonra és nem értettem a kérdést. Csak akkor ütött be, hogy mi a helyzet, amikor ránéztem a címzett nevére. 'Daniel!'

Megráztam a fejem. Hogy nem vettem észre, hogy félreküldtem? Valószínűleg a 'D'-k kevertek meg, bár már magam sem tudtam.

,,Bocs, nem neked akartam küldeni.'' írtam és a korábbi üzenetet Davenek is megírtam, de ezúttal biztosra mentem, hogy neki ment.

,,Ezek szerint kijöttetek a kórházból?" kérdezte újra Daniel.

,,Nem. Te mész?" kaptam Davetől is a választ.

,,Igen, Dave nem bírta." küldtem Danielnek. ,,Terveztem.. de nem biztos. Majd reggel eldöntöm. Jó éjt!:)" és ezt Davenek.

,,Rendben. Jó éjt Hugica :*"

Elmosolyodtam és felmentem az emeletre. A lépcsőn a telefon kijelzőjével világítottam, hogy ne bukjak fel. Út közben rezgett a kezemben, hogy üzenet érkezett, de nem néztem meg egészen addig, amíg be nem értem a szobámba és fel nem kapcsoltam a lámpát.

,,Höhh, azt hittem te fogsz megtörni.xd"

,,Fogd be -.-"

Az ágyra dobtam a telefont és levettem a pulcsimat, amit nem is tudtam, hogy magamra vettem még az elején. Már csak egy ujjatlanban és a gatyámban voltam, amihez kibontottam a hajamat is, hogy ne érezzem olyan határoltnak magam. Megráztam a fejem, mikor jött a következő üzenet.

,,Húzd be a függönyt, ha folytatni akarod. :lol:"

Kinéztem az ablakon és láttam, ahogy Daniel házában ég a villany és az ablakban áll, a párkányra támaszkodva. Fújtam egyet és odamentem az ablak elé, miután összeszedtem a telefont, de nem húztam be a függönyt,hanem csak álltam.

,,Le vagyok nyűgözve. Nem nézted végig a showt."

,,Úgy döntöttem jófiú leszek. Problem? -.^"

,,Te nem vagy jófiú. Gyökerestül kárhozatra vagy ítélve."

Ez után nem rögtön jött a válasz, hanem pár percet várt, amíg Daniel csak állt és errefelé nézett.

,,Köszönöm a bókot. Nem kárhozol el velem? Nem akarok egyedül lenni."

A szemeimet forgattam és halványan elmosolyodtam.

,,Kárhozz egyedül. Nincs szükségem arra, hogy barmokkal együtt égjek el." azzal megint ledobtam a telefonomat az ágyra és kinéztem az ablakon, és figyeltem, ahogy Daniel a szívére tette a kezét, imitálva, hogy most aztán megsértettem.

,,Neked is szép álmokat." mikor megnéztem, halkan elnevettem magam. Intettem egyet félvállról Dannynek, majd behúztam a függönyöket és átöltöztem pizsamába.

Tíz perccel később már teljes készültségben, alvásra készen álltam a szobám közepén és rávetettem magam az ágyra. A telefonomat töltőre dugtam és az éjjeliszekrényemre tettem, majd hanyatt fordultam és úgy maradtam. Nem volt hideg, sőt, dög meleg volt, éppen ezért takaró nélkül feküdtem és lassan elnyomott az álom.

__________________________________________________________

Hátöö.. nem tudok mit mondani. Remélem nem üt nagyon el a többitől. Bár most, hogy írtam (kihagytam egy hetet az ujjam miatt, így megtört a rész) és visszanézem, egyértelműen látom a változást. Talán nem is a következő alkalommal lesz ez, hanem már most elkezdtem.

Kétlem, hogy valaki kíváncsi lenne rá, de ha mégis, akkor megemlítem, hogy valószínűleg nemsokára belekezdek egy-két angol történetbe/fanficsbe/oneshot-ba/attólfüggmihezleszkedvem-be. Ha valaki érdeklődik, szívesen megmutatom neki, de az még nem most lesz.^^"

Üdv: Lyzbog:)♥

Elnézést

Igen, igen.. tudom, hogy nagyon régen írtam utoljára, és az időtartamot sem sikerült betartanom.:/ Eléggé kibuktam pár dolgon és sem ichletem, sem energiám nem volt ideülni a gép elé és fantáziálni egy kicsit. Próbálkoztam, komolyan. De mindig visszatöröltem az eredményt, mert ahogy visszaolvastam, olyan szörnyű lett, hogy csak na, és nem mertem megkockáztatni, hogy egy részt kihozok belőle.

De, most, hogy vége lassan a sulinak (már csak pár nap^^), több időm lesz és ki is fogom tudni aludni magam, aminek az eredménye az lesz, hogy meg fogom tudni oldani a feltöltést. A következő rész már folyamatban van, elkezdtem, de még nem jutottam sokra vele, de nem reménytelen!! Tehát nem fogom abbahagyni, ne aggódjatok (ha valaki egyáltalán aggódik emiatt.xd), csak csúszik egy kis időt a frissítés.

Nos, nem tudom ki olvasta ezt el, remélem azért szántatok erre egy kis időt. Aki elolvasta annak köszönöm.^^ Valószínűleg most péntek este leülök és megcsinálom a részt, és remélhetőleg egy kis finomítás után már szombaton vagy vasárnap, de fent lesz.^^

Még egyszer, ne haragudjatok, tudom, hogy ez nem rám vall, de az idegeim nekem sem vasból vannak, ki tudnak borítani dolgok. Azért remélem nem vesztettem el olvasókat ezzel a nagy szünettel..:/ De tudjátok: nagyon szeretem minden egyes olvasómat! Aki pedig ezek után is velem marad, azt még jobban.♥

A viszont látásra pár nap múlva remélhetőleg.

Üdv: Lyzbog:)♥

Chapter 10/1.

Sziiasztok! ^^

Igen, tudom, leszidva is érzem magam hogy ilyen csúszással hoztam. Pihennem kellett és nem tudtam koncentrálni, szóval itt is szünetet tartottam egy kis ideig. Aztán bevágott egy osztálykirándulás Olaszországba, szóval egy hét megint kiesett^^" de végre itthon vagyok és éppen ez kellett ahhoz, hogy most frissen, felüdülve és vidáman leüljek és nekilássak a mai résznek :)

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de új rajongási kedvenceim vannak, mégpedig a BigBang (koreai fiúbanda) és tagjai <3 Ha lesz időtök, nézzetek rájuk, szerintem nem fogjátok megbánni, ha szeretitek a K-Pop-ot. Most ők inspirálnak, tehát lehet, hogy lesz némi stílusváltozás az írásomban.

Nem tudom, hogy ez kinek tűnt fel, de a cím meg lett változtatva, csak mert már pár embertől megkaptam, hogy 'ez így nem helyes', 'nem így van valójában', és társaik. Szóval mostantól a cím 'Love Reborn' lesz.

És mostantól itt válaszolnék a kommentekre, amikre kell választ adnom.

Dawn~ köszönöm, nagyon sokat jelentenek az ilyen vélemények. Igyekeztem kicsit más szemszögből is megvilágítani mindent. Örülök, hogy sikerült elérnem a célt.:)

Cinti~ jajj te :3 örülök hogy már többet látlak. Neked is nagyon köszönöm, ugyanarra a kérdésre ugyanazt a választ adom, mint az előbb^^"

Csenge~ köszönöm^^ folytatom, folytatom, csak nehezen döcögök vele. Persze most megvan az inspirálásom, szóval gondolom könnyebb lesz.

__________________________________________________________

(Lorelei's POV)

Az éjszaka kipihenten aludni... na ez az az érzés, amit nem ismerek. Legalábbis eddig nem ismertem. Ma reggel viszont egész nyugodtan keltem, ami részben a tegnapi Dave-vel töltött kikapcsolódásnak volt köszönhető, részben viszont annak, hogy nyugodtan telt az éjjel. Régóta vágytam ilyen érzésre, hogy időhatár nélkül nyújtózkodhatok az ágyamban és mosolyogva dörzsöljem a szemeimet, mielőtt felülök. Amint ez megtörtént, az ébresztőm bekapcsolt én pedig mosolyogva nyomtam le, és a hang is megállt.

Sóhajtottam egyet és kimásztam az ágyból, majd felöltöztem: kék lenge, félvállas póló és egy háromnegyedes nadrág, aminek a öv-helyébe egy hosszabb selyem-féle sálat fűztem be, így oldalt, ahogy megkötöttem, lelógott egy darabja, amitől szabadnak éreztem magam. Kifésültem a hajam és egy gumival összefogtam hátul, de a ruha összeállításához ez nem állt jól, így mégis leengedtem és hullámokban hagytam a vállamra omlani. Bementem a fürdőbe, ahol fogat mostam és megmosakodtam  a reggeli napirendem szerint, aztán visszamentem a szobámba és elhúztam a függönyöket, kinyitottam az ablakokat és az erkélyajtót is bukóra nyitottam, hogy kiszellőzzön minden, mire hazaérek.

Körülnéztem és a táskámra pillantottam, majd a szívem kihagyott egy ütemet, mikor eszembe jutott hogy előző éjszaka egy szót sem tanultam mára. Az asztalhoz rohantam és az órarendemet néztem, hogy mi olyan szívós tantárgy, de megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem volt semmi olyan eget rengető probléma, csak írásbeli házik, amiket majd órák előtt gyorsan megcsinálok. Azonban nem voltam bepakolva sem, így hát gyorsan levágtam magam a székre és sietve kidobáltam azokat a könyveket, amik nem kellenek mára, és a szükségesekkel helyettesítettem őket. Ezek után a hátamra kaptam a félvállas táskát - mert a rendes táska pántja még mindig sérült volt - és lesiettem. A lépcsőn trappolva az órámra néztem, még csak 8:15 volt. Kifújtam a benntartott levegőt és nyugodt tempóban mentem le.

-'Reggelt. - köszöntem, mire anyáék felnéztem a beszélgetésükből az asztalnál.

-Szia. Jól aludtál? - mosolygott anya.

-Soha jobban! - szélesen elmosolyodtam és letettem a táskámat, majd a hűtőhöz léptem és kivettem a tejet, a szekrényből pedig müzlit. -Most teljesen kipihent vagyok.

-Na, örülök. Akkor segíthetsz nekem kitakarítani a pincét a délután. - mondta anya. Letette a poharát az asztalra és rám nézett.

-Hogy? - kérdeztem vissza, azt hittem rosszul hallok, de anya tekintete nem árulkodott semmi ilyesmiről. -Neem, az kizárt. Nem fogok lemenni a pókokhoz és a bogarakhoz.

-Hát pedig muszáj lesz, ugyanis egyedül nem tudom megcsinálni.

-Apa miért nem tud segíteni?

-Estére be kell mennie, nem fáraszthatja ki magát.

-Ne már, apa.. komolyan? - néztem rá segélykérőn, de ő csak a plafont bámulta és bólintott.

-Köszi. - forgattam a szemeimet, majd visszanéztem anyára. -Mikor?

-Nem tudom. 5-6 felé talán. - megadóan bólintottam és megfordultam.

-Oké, megyek. De ha bármit találunk, te fogod lecsapni vagy szétnyomni vagy tudom is én! - morogtam és kiöntöttem a tejet, bele a müzlit és enni kezdtem a pulton ülve.

9-ig beszélgettünk, TV-t néztünk és elfoglaltuk magunkat. Miután megettem a müzlit, a kanapéra ültem, a kezembe vettem a távirányítót és kapcsolgattam a sport csatornákat, amikor az Eurosporton éppen tenisz ment. Letettem a távkapcsot és néztem, de pont a meccs végére értem oda, amikor is az egyik játékos, aki számomra ismeretlen volt, a magasba emelte a kezeit az ütővel együtt és mosolyog. Arra következtettem, hogy nyert, de nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam mi is történt valójában, ugyanis a bemondó beszélni kezdett arról, hogy mennyi esélye volt a győzelemre - sok - és hogy ezzel bejutott az ATP torna döntőjébe, ahol Andy Murray-vel fog összekerülni. Arról is szó esett, hogy Rafa ezen a tornán nem vesz részt, ugyanis a US Openen szerepel, de még nem került sorra, hiszen a világranglista vezetőinek elég később is becsatlakoznia a versenybe, nem szükséges felesleges meccseket játszaniuk. Engem csak az érdekelt, hogy mikor fog játszani, de ez nem hangzott el, szóval kikapcsoltam a TV-t. Az órára nézve megállapítottam, hogy idő van, szóval elköszöntem és a táskámmal együtt elindultam.

Bella szokás szerint kint állt, mire odaértem, Sasha pedig akkor jött ki, amikor meglátott minket az ablakból. Emiatt deja vu-t éreztem az előző pár évre visszamenőleg, de ez megmosolyogtatott, ahelyett hogy elgondolkodtatott volna. A gimibe menet feltűnt nekik, hogy a szokásosnál jobb kedvű vagyok, amit nem tudtak mire vélni, de ahogy elnéztem őket, nem voltak elégedettek azzal a válasszal, hogy jól aludtam, jobban mint máskor. Kezdtem kicsit ingerült lenni a végére, mert még olyanokkal is megvádoltak, hogy van valami srác, akiről nem beszélek nekik.

-Ahj, könyörgöm! Nincs senki, akiről ne tudnátok, szóval abba lehetne ezt már hagyni. - mondtam és közben a kezeimet levágtam az oldalam mellé. Sasha sértődötten sétált tovább mellettem, Bella pedig inkább csendben maradt, látva az előbbi kirohanásomat. Megkönnyebbültem, mikor elértük a suli kapuját. A lányokat lehagyva egy ideges sóhajjal előrementem és csatlakoztam Anne-hez meg az egyik évfolyamtársunkhoz, akinek a nevét nem tudtam. -Hali, bocs hogy idefurakodtam. Mizujs?

-Semmi, épp arról beszéltünk, hogy hova mennénk osztálykirándulásra, ha mi választhatnánk. - mondta Anne. A másik lány csendben nézett rám, de nem szólalt meg, csak bólintott.

-Hm.. hova mennétek? - kérdeztem.

-Olaszba. - vigyorgott Anne, én meg a szemeim forgattam.

-Oda én is szívesen elmennék. - mosolyogtam és a másik lányra néztem. -És te..? - kérdeztem, és mondani akartam a nevét, de ugye azt nem tudtam.

-Nina. - mondta halványan mosolyogva. -És én Franciaországba mennék.

-Mit néznél ott meg? Az Eiffel-en kívül. - kérdeztem. Ez felkeltette a figyelmemet, hiszen az amerikai kontinensen élők közül a legtöbben Brazíliába mennek le, mert az van közel, és különben is, nem nagyon érdeklik őket az Amerikán kívüli területek. Most, hogy jobban odafigyeltem, megnéztem magamnak a lányt is. Sötétbarna haja volt, szerintem korábban festve is volt. Barna szemei a napsugarakban szinte világítottak, ami egész aranyos külsőt biztosított számára ezzel a hajstílussal. Vékony volt és alacsony, törékenynek látszott Anne mellett, aki nála magasabb és határozottabb volt. Nina fehér felsőt viselt, aminek az alján már szivárvány színű, élénk csíkok jelentek meg, a cicanadrágján pedig hasonló minta folytatódott. Nem tudom hogy nem tűnt fel korábban a lány, hiszen a hippi stílusával elég feltűnő volt, ráadásul nem hiszem, hogy az a csendes fajta, aki társaságban visszafogja magát, bár ki tudja. Nina jobb karján egy tetoválást véltem felfedezni, amit jobban meg akartam nézni magamnak, de a lány, amint meglátta, hogy azt nézem, lehúzta a lenge baldachin anyaghoz hasonló, hátára terített anyagot, ezzel eltakarva a karját előlem.

-Nem tudom. De szívesen elmennék, mert ott még nem voltam. - mondta, mire felvontam a szemöldökömet. Mint kiderült, Nina már Európa országainak javát bejárta, innen van a hippi stílus, mert hogy rengeteg különféle emberrel és kultúrával találkozott, de ez tetszett neki a legjobban. És most tudtam meg azt is, hogy idén csatlakozott az iskolánkhoz, ezért nem láttam még korábban.

-Értem. Hát, nekem mennem kell, szóval majd még találkozunk. - intettem nekik, mielőtt elmentem a suli felé. Amint beértem az ajtón, az kivágódott mögöttem és Anne jött utánam.

-Várj meg! Együtt lesz óránk. - mondta lihegve. Mosolyogva bevártam és elindultunk órára.

A nap keserves lassan telt, ami szokatlan volt. A szerdák általában gyorsan el szoktak menni, de ma kifejezetten unatkoztam az összes órán, annak ellenére, hogy Sasha és Bella is feladta a kérdezősködést és minden a régi volt, vagyis végigbeszéltük az unalmas órákat. A végére már arra gondoltam, hogy titokban a hajammal elrejtem a fél fülhallgatómat és zenehallgatással foglalom le magamat, de végül a csengetés megmentett ettől a figyelemeltereléstől.

A nap végére már hullafáradt voltam, ezért igazi megszabadításnak éreztem, mikor kiléptem a kinti levegőre a lányokkal, hogy menjünk haza. Nagyot sóhajtottam és már gondolkodtam, hogy mit fogok csinálni a délután, amikor szóba került, hogy Sashának ma edzése van. Fél füllel hallgattam csak a beszélgetésüket, de erre felkaptam a fejem is, mert eszembe jutott, hogy korántsem mehetek még haza, mire megtorpantam.

-Ahj..! Menjetek nélkülem, nem megyek még haza.

-Mert? - nézett rám Bella.

-Mert elfelejtettem, hogy színjátszóm van. - mondtam lehangolva. A lányok a szemüket forgatták.

-Hagyd ki. - mondta Sahsa.

-Nem, mennem kell. Megígértem.

-Miért kell ilyen szófogadó jókislánynak lenned? Hagyd a fenébe, és gyere. - mondta és a kezemet kezdte húzni. Ellenálltam neki és elengedte a kezem. Elhúztam a számat és intettem egyet nekik.

-Holnap találkozunk. - azzal egy megadó bólintással nyugtázták, hogy visszamegyek. Elköszöntek ők is és bementem a suliba. A folyosókon találkoztam Dave-vel és mosolyogva üdvözölt.

-Sziia! Hát te meg? - kérdezte és megölelt.

-Megyek órára. Még nem végeztem.

-Hova?

-Színjátszó. - mondtam és elengedett, majd vigyorogva követett tovább.

-Szuper, csak mert én is be lettem szervezve. De asszem csak októberig.

-Tényleg? Akkor téged is csak az előadásig vagy, ugye? - kérdeztem és odaértünk a teremhez, aminek az ajtaja nyitva volt. Dave bólintott és belépett, én meg utána.

Körbenéztem, ahol a tanárnő éppen a diákoknak beszélt nekünk háttal valamit, aminek éppen a közepén járhatott, amikor egy diák kinézett mögüle ránk Dave-vel és a tanárnő is megfordult, majd meglátott minket. Elmosolyogta magát, amire a lehangolt nyomás bennem egy kicsit felenyhült.

-Loreleil Dave, de jó, hogy itt vagytok!  Már azt hittem elfelejtettétek. - mosolygott és egy-egy székre mutatott, hogy üljünk le. Miután leültünk, megint felénk fordult, de most már a diáksereg is mögöttünk volt. -Most, hogy a két besegítőnk is itt van, még egyszer elmondom. Az Helikon október nyolcadikán lesz, addigra fel kell készülnünk egy tökéletes darabbal, ami gondolom egyértelmű, mi lesz. Minden évben a Hamletet adtuk elő, most azonban a Rómeó és Júliával fogunk előállni. - mondta a tenyerét összecsapva a tanárnő és a legtöbben felmorajlottak, voltak akik az izgalomtól, mások viszont felnyögtek a tehertől. -Nem vártam véleményezést, először is a szerepeket fogjuk megbeszélni, hogy ahhoz igazodva tudjunk próbálni. Júlia szerepébe a beugrónkat képzeltem, hogy erre a kis időre, amíg marad, legyen valami fontosabb szerepe is. - mondta mosolyogva és felém fordult. -Na, Lei, elvállalod? - a számat tátva néztem és nem tudtam elfogadjam-e vagy ne. Dave az oldalamat bökdöste vigyorogva, hogy fogadjam el. Nem tudtam azonban, hogy biztosan el kéne-e.

-Nem tudom.. nem hiszem, hogy alkalmas lennék erre. Főleg ha csak októberig maradok. Elnézést, de nem hiszem, hogy ez menni fog nekem. - mondtam és elhúztam a számat, mire a tanárnő is kicsit elkedvtelenedett, de vele együtt az osztály hangulata is visszaesett.

-Értem. Esetleg Capuletné vagy Montague-né asszony szerepét? - kérdezte a tanárnő. Ennél jobban nem akartam elszomorítani meg letörni a kedvét, ezért az előbbire rábólintottam és a többieknek is kiosztották a szerepeket.

Egy óra elteltével mindenki felállt és kinyújtózott.

-Köszönöm a figyelmet, következő szerdán találkozunk, akkor megkapjátok a szerepeket. Remélem minden világos az elkövetkezendőkkel kapcsolatban. - a tanárnő elköszönt és elhagyta a termet. Mi Dave-vel csak később kapcsolódtunk a kifelé tartó tömeghez, ugyanis a kabátomat kellett kiszedni valahogy az összetolt padok alól, mert sikerült beejtenem oda.

-De béna vagy hugica! - rázta a fejét Dave, majd odébb tolt, megfogta az egyik padot és arrébb tolta azt is, kiszedte a kabátot, odaadta, majd visszarendezte a padokat.

-Köszi. - mosolyogtam, mire csak az arcát fogta mindkét kezével.

Egyedül voltunk már a teremben, ezért mi is kimentünk, hogy hazainduljunk. Az órára nézve láttam, hogy már majdnem négy óra volt, ezért siettem a bejárati ajtó felé, hogy mielőbb kint legyünk már a suliból. Mikor kiértünk, Dave elkísért hazáig és úgy ment tovább a saját házuk felé. Bementem a házba és ledobtam a cuccaimat. Felmentem a szobámba és bekapcsoltam a laptopom, felmentem facebookra és egy ismerősnek jelölést megnyitottam. Anne Somerhalder. Visszaigazoltam, és megnéztem az adatlapját, a profilképeit és egy pár alap dolgot róla, hogy azért tudjak valamit, ha legközelebb beszélünk. Az összes profilképe 450-550 lájk között van. Nem csoda, ha országból országra járt, rendkívül sok embert megismerhetett. Szépen lassan mentem visszafelé a profilképekben, de észrevettem, hogy az ötödik kattintásnál már a hetedik képnél járt, így biztosra vettem hogy kihagytam egy képet. Nem zavart, gondoltam majd a végén megnézem.

Volt körülbelül húsz képe, mielőtt a legelsőhöz visszaértem, amit, mint kiderült, direkt átállított, hogy a második legyen a profilképe. Nagyot néztem azonban, amikor az első képét is megláttam. Nem tudtam kik azok, de öt fiatalabbnak kinéző fiú/férfi/srác vette körbe egy diszkónak kinéző helyen, legalábbis a mögöttük lévő vakító fényekből ezt tudtam levenni. Nina, mint ahogy az eddigi összes képén, ezen is nagyon jól nézett ki. Körülötte az öt srác viszont nem európai volt, hanem ahogy levettem, Kelet-Ázsia lakosai lehettek. Nina állt középen, balra mellette egy alacsonyabb, szőkés melírozott hajú srác állt, az mellett pedig egy magasabb, barna hajú. A lány másik oldalán egy nagyjából a lánnyal egy magas fiú állt, akinek oldalt teljesen rövid, felül pedig egy kicsit hosszabb, szőke haja volt és napszemüvegben mosolygott a kamerába. Ez mellett a srác mellett egy magas, teljesen fekete hajú volt, ami a homlokába hullott, és szinte teljesen fekete szemei voltak. Nina mögött konkrétan egy magas, stílusos fiú pózolt, akinek szintén szőke haja volt olyan stílusban, mint az előző előttié, csak hosszabb hajjal. El kellett ismernem, hogy egész jól néztek ki annak ellenére, hogy a ferde szeműek csoportjába tartoztak. Mindegyikük piros, kockás ruhát viselt, gondolom egyenruha lehetett.

Oldalra néztem a leírásra, hogy mi van odaírva, de nem értettem, biztosan japán vagy kínai lehetett. Bemásoltam a szöveget (빅뱅) a google fordítóba és kíváncsi voltam, hogy mit fog kiadni. Lehetőségként alul megjelent nyelvváltoztatásul a koreai, tehát valamilyen koreai szöveg lehetett, amire azt dobta ki a fordító, hogy 'The Big Bang'. Ebből nem sokat értettem először, ezért a keresőbe is beütöttem, de már angolul és egy bandát hozott ki, az egyik képen öt ismerős arcot láttam. Visszakattintottam a facebookra és az öt srác feje egyezett a Nina képén lévőkkel, amin elkerekedtek a szemeim.

'Mi a fene?!' gondoltam meglepettségemben. Azonnal a telefonomért nyúltam és tárcsáztam Bellát, mivel tudtam, hogy Sasha ilyenkor edzésen van. Egyszer csöngött ki, mielőtt a lány felvette a telefont.

-Igen?

-Bella, te ismered a BigBang-et? - kérdeztem gyorsan köszönés nélkül.

-Persze, miért?

-És találkoztál már az új lánnyal? Ninával?

-Nem. Van új lány? - kérdezte meglepve.

-Igen van, de ez most nem számít. Vagyis annyiban, hogy képzeld, ez az új lány találkozott ezekkel a Bang-es srácokkal. - mondtam és vártam a reakcióját, ami elmaradt egy pár pillanatra.

-Mii? Mikor? Basszus, honnan tudod? - kérdezte teljesen felvillanyozva.

-Facebook profilkép.

-Hogy hívják a csajt? - kérdezte, én pedig elmondtam a nevét. Pár másodperc múlva Bella felől egy hitetlen sóhajt hallottam.

-Ezt nem hiszem el. Hogy találkozott velük? - kérdezte, szerintem inkább csak magától, de én az udvarias stílusomban megválaszoltam a kérdését.

-Nem tudom, de szerintem egy diszkóban. - mondtam, amit korábban levettem.

-Vagyis egy koncerten. - nyugtázta Bella, én pedig azt, hogy félreláttam a helyzetet, és egy koncertteremben vannak. -Szerinted nagyon gáz, ha bejelölöm és beszélek vele? - kérdezte Bella.

-Nem.. vagy ha rákérdez, hivatkozz rám. Vagy arra hogy érdeklődsz mert új lány. - vontam vállat.

-Igen, ez jó lesz. Köszi, hallod te, ez a banda nagyon jó, nézned kéne tőlük videókat. - mondta és kihallottam a hangjából a vigyort, ami most teljesen feldobta a napját.

-Persze, persze, majd meglátom.- bólogattam, majd elköszöntünk és letettem a telefont.

Tehát már tudtam, hogy kik ezek az alakok és azt is, hogy Nina valami ultraszociális embernek számít a másik földrész körében. Kíváncsi vagyok, itt mekkora sikert fog elérni egy pár hónap alatt. Ahogy ezen gondolkoztam, kikapcsoltam a laptopot, lementem és anyát kerestem, hogy kitakarítsuk a garázst, ahogy ígértem.

Mikor nem találtam, gondoltam már kiment, hogy elkezdje nélkülem. Kimentem a garázshoz és igazam lett: anya a garázsban pakolta a dobozokat szét, hogy több hely legyen. Mikor meglátott, csípőre tette a kezeit és úgy várt.

-De jó, hogy jössz. Már azt hittem  be kell mennem, hogy kirángassalak. - mondta, mire csak vállat vontam, nem tudom miért.

-Jöttem, ahogy tudtam. Színjátszó volt és túlságosan lefoglalt, hogy az új évfolyamtársunk világhírű énekesekkel barátkozik. - közöltem, mire anya felnézett.

-Hogy?

-Mondom, világhírű énekesekkel lóg. Vagyis lógott még egyszer. De ki tudja, lehet személyesen is ismeri őket. Hallottál már a Big Bangről? - kérdeztem, miközben én is bementem és hoztam kifelé a dobozokat az udvarra.

A garázs rendkívül poros volt, csodálkoztam, hogy ahogy bementem, nem szállt fel a levegőbe az összes porszemcse, bár ahogy megfogtam az első dobozt, prüszköltem egyet az arcomba szálló kosztól.

-Nem. De gondolom akkor egy bandáról van szó.

-Igen. Koreaiak és Bella odavan értük, de még egy számukat sem hallottam.

-Csak nem lehetnek rosszak. Főleg, ha egy iskolátok-beli lánynak is tetszik.

-De ő csak most jött.. - emlékeztettem.

-Lehet, de akkor is. Nem feltétlen biztos, hogy rossz az ízlése. - mondta anya és bementünk egyszerre a garázsba. Ahogy vettük fel a következő dobozt, anya hátralépett, hogy elinduljon, de véletlenül elesett egy lámpaburának a tetejében és hanyatt vágódott. Letettem a dobozomat és odasiettem.

-Anya, minden rendben? - kérdeztem aggódva, mert a dobozok közepébe esett, ami tele volt mindenféle poros, piszkos dologgal és takaróval, lepedővel. Megvakarta a feje hátulját és bólintott, de egy pár pillanatig egy helyben maradt, hogy összeszedje magát.

-Persze. Csak.. ez kicsit rosszul jött. - mondta és felhúztam a kezénél fogva. Lesöpörte magáról a port és intett nekem, hogy menjek a dolgomra, tud magáról gondoskodni.

Tovább dolgoztunk és pakoltunk, közben új témába kezdtünk, de alig telt el pár perc anya esése óta. Amikor mentem visszafelé, hogy vigyek ki még egy dobozt, anya nekem háttal fordulva állt és a feje hátulját vakarva állt, körbenézve, hogy mit lehet a legegyszerűbbe elpakolnia, de nekem megfagyott a vér az ereimben, ahogy a hátára néztem. Nem tudom mikor, nem tudom hogyan, de egy hatalmas, tenyérméretű madárpók volt anya hátának a közepén, csupa porral körülvéve. Felsikoltottam, ahogy csak tudtam, mire anya iszonyatos sebességben megfordult.

-Mi az, mi a baj? - kérdezte kétségbe esve, hátha velem történt valami, de én elfehéredve álltam és a fejem ráztam.

-Ne. Mozdulj. - mondtam halkan, mire anya összevonta a szemöldökét.

-Miért? Lei, mi a baj? - kérdezte és megindult felém de én ösztönösen hátráltam.

-Ne mozdulj! Nem érted? Fordulj meg és ne tegyél egy lépést se semerre! Csak tedd amit mondok! - kiáltottam a végére, amikor anya hitetlenkedő pillantásait láttam magamon. Megkönnyebbültem, amikor úgy tett, ahogy mondtam neki. -Ne ijedj meg, de le fogok valamit söpörni a hátadról. - mondtam, mire anya azonnal a dereka hátsó felére kapott, konkrétan a pók alatt, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. -Ne! Engedd le a kezed! - kiabáltam, de már késő volt. A pók anya kezére csúszott a póló mozgatásától. Anya előre kapta a kezét és a másodperc egy törtrészére lefagyott, ahogy korábban én is, de gyorsabban reagált mint én és egy erős és gyors rántással a földre rázta magáról a pókot. Hátrált folyamatosan, miközben azt láttuk, hogy a szőrös állat a hátsóját a magasba emeli, mint amikor védekező állásban van, és nem modul, csak felénk néz.

-Ez meg mit keres itt?! - sikított anya is, de én kirángattam a garázsból és megnyomtam a gombot, ami leereszti a garázsajtót. Amint lecsukódott, megfordítottam anyát és a haját rázva néztem végig, hátha van rajta még egy, de csak kisebb, az előzőhöz képest mini pókokat találtunk, amiket anya gyorsan lesöpört magáról, mivel én a lehető összes pókfajtától irtóztam.

-Anya, mibe feküdtél? - kérdeztem, még mindig a sokkal küszködve. Nem válaszolt, de nem is vártam egy idő után már választ.

-Menj be. Hívom az irtókat. - mondta és elővette a zsebéből a telefonját, majd kikereste a számot és tárcsázott.

Addig bementem és éppen láttam, ahogy apa a szemeit dörzsölve jön le a lépcsőkről.

-Mi volt ez a sikítozás? Épp aludni próbáltam.

-A garázsba beköltöztek a madárpókok. - odamentem a pulthoz és egy pohár vizet öntöttem magamnak és elkezdtem inni. Érzékszerveim a toppon szolgáltak, ezért szinte az összes, általában normális zajra is felfigyeltem.

-Micsoda?

-Jól hallottad. Szóval anya már hívja a segítséget. - mondtam, miután megittam a pohár vizet.

-Hol van? - kérdezte, én pedig az ablakokra mutattam, jelezve, hogy még kint. Apa bólintott és kiment.

Én egy percet csendben és nyugodtan álltam, hogy teljesen lenyugodjak, mert még mindig éreztem azt a furcsa kettős, homályos érzést a sokktól, majd odamentem az ablakhoz és kinéztem rajta. Mikor láttam, hogy anya és apa beszélnek valamiről, részben megnyugodtam, mert láttam hogy nincs túl nagy baj. Úgy döntöttem, inkább nem stresszelem tovább magam, úgyhogy elmostam a poharat, amiből korábban ittam és felmentem a szobámba.

Amikor felértem, bepakoltam és megtanultam azokra az órákra, amik neccesek lesznek, ezért inkább túltettem magam rajta. Miután ezekkel végeztem, ránéztem az órámra. 19:45. Tehát még maradt időm arra, amit akarok. Körbenéztem a szobámba, de nem tudtam, hogy mit akarok, ezért inkább odaültem a laptopom elé, és Bella korábbi tanácsát megfogadva beütöttem a youtube keresőjébe, hogy BigBang. Az első, amit kidobott, egy Fantastic Baby című szám volt, amire rá is kattintottam, majd megláttam a nézettségét, és felvont szemöldökkel vártam a videóra, hogy betöltsön. Amint ez megtörtént, elkezdtem nézni a videót.

A végén ugyanúgy ültem, mint az elején, nem igazán láttam benne semmi érdekfeszítőt. Még egyszer újraindítottam, ekkor már, mivel ismertem a nagy részét, jobban ki tudtam elemezni a dolgokat és az embereket benne, de hogy őszinte legyek, nem tudtam egyikük között sem különbséget tenni csak úgy, hogy a hajuk színét megnéztem. Mikor a második hallgatás végére értem, már egészen megtetszett, de nem láttam olyan érdekesnek, mint amilyennek Bella elmondta. Oldalt még láttam pár linket, azok közül párra rámentem, de nagyon fáradt voltam már és annyira nem tudtak lekötni a zenék, mint akartam, ezért inkább kikapcsoltam a laptopot.

Bementem a fürdőbe, lezuhanyoztam és fogat mostam, majd egy magamra csavart törülközőben kijöttem és ledőltem az ágyra. A kezembe vettem a telefonomat és ránéztem a kijelzőjére: egy nem fogadott hívás Adamtől. A homlokomat ráncolva hívtam vissza.

-Lei! Mi tartott eddig? - kérdezte és kihallottam a hangjából az idegességet.

-Fürödtem. Mi ez a késői hívás.. - az órára néztem. -..fél tízkor?

-Dave-t most vitték el a mentők. - itt megfagyott velem a világ. Hirtelen nem tudtam mit gondoljak, teljesen leblokkoltam.

-M-mi?

-Leesett a lépcsőn, miközben segített nekem pakolni. - mondta. Éreztem, hogy kezdi felidegesíteni magát és a pánik előjeleit is megéreztem ezzel együtt.

-Adam, nyugi. Odamegyek most hozzátok és megyünk a kórházba. - mikor rábólintott és megerősített, hogy ez jó lesz, letettem a telefont és rekordidő alatt visszaöltöztem egy tiszta ruhába és a telefont a zsebembe vágva, lerohantam a lépcsőkön. Gyorsan odaszóltam apának, hogy el tud-e vinni. Mikor elmagyaráztam neki, hogy miért, máris indultunk a kocsi felé, majd azzal együtt Adamék irányába. Közben felhívtam Sashát, de csak az üzenetrögzítőjét értem el. Üzenetet hagytam neki, majd Bellát is megpróbáltam. Ő felvette, és gyorsan elmondtam neki a helyzetet, mire ő is megijedt és ragaszkodott hozzá, hogy jönni akar. Lebeszéltem, mert így is tudtam, hogy valószínűleg nem fognak minket beengedni, és miután ezt tisztáztuk és sikerült lenyugtatnom Bellát, megígértem neki, hogy tájékoztatni fogom a fejleményekről, majd megérkeztünk Adamhez, aki már kint állt az ajtónál. Az arcán láttam, hogy lefehéredett.

Mikor beült, egy szót sem szólt, én pedig nem is erőltettem. A fejemben teljes volt a káosz. Daven járt az agyam, nem tudtam elképzelni, hogy történhetett ez meg vele. Kezdett rajtam is kimutatkozni a sokk jele azzal, hogy remegni kezdett a kezem. Apa rátette a sajátját és nyugtatóan kezdett beszélni.

-Minden rendben lesz, ne aggódj. Dave erős srác. Tudom, hogy nem lesz semmi baja. - mondta, de amíg a saját szememmel nem láttam ezt, nem tudtam elhinni.

Viszonylag hamar odaértünk a kórházba. Adammel és apával bementünk. Apa megkérdezte, hol találjuk Davet, mire azt a választ kaptuk, hogy éppen a sürgősségin ápolják, mert amikor leesett, egy üvegekkel teli dobozt szállított és pár helyen nagyon megvágta magát, ami miatt sok vért vesztett. Mindennek a tetejébe egy lépcsőről esett le, tehát egyéb sérülései is vannak. Leültünk a váróba és vártuk, hogy mi lesz az eredmény, hogy mi lesz Dave-vel. Csak reménykedni tudtam, hogy semmi komoly baja nem lesz, és hogy az üveg semmilyen fontosabb eret, vagy bármit nem vágott el, ami akár életveszélyes is lehet.

__________________________________________________________

Nos. Lehet szidni, tudom, hogy ez nem sikerült a legjobbra és azzal is tisztában vagyok, hogy sokkal jobbat is tudok csinálni. Valahogy most nem volt túl sok ichletem, pedig nagyon próbálkoztam. Remélem azért nem keserítettelek el titeket ezzel, a következőt igyekszem jobbra megírni.

Jövő héten szombaton versenyem lesz, tehát nem tudom pontosan mikor fogom tudni hozni a következő részt, ugyanis nem tudom mondtam-e már, de 5 héttel ezelőtt eltörtem a lábamat és most épültem fel úgy, hogy edzhetek. Tulajdonképpen még két hétig nem szabad sportolnom, de most fogom elkezdeni, mert formába kéne jönnöm még a verseny előtt, ami nagyon nehéz lesz. Szóval lesznek még itt nehézségek, sőt, itt van mindjárt az év vége és bele kéne húznom a javításba, tehát ez is lassítani fog. Azért annyit remélem meg tudok csinálni, hogy nem ekkora csúszással hozom a következőt.^^"

Még egyszer ne haragudjatok, próbálok a Ti kedvetekre is tenni, de nézzétek el, hogy vannak kötelességeim magammal szemben is :3

Üdv: Lyzbog:)♥

Chapter 8/2. és 9.

Sziasztok! :)

Nagyon köszönöm azoknak, akik szavaztak!:) Nem volt egyértelmű a szavazás arról, hogy most felfedjem-e a titkot, ezért ez a rész arról fog szólni, hogy kiderül minden. DE, hogy ne kelljen újabb két hetet várnia azoknak, akik nem szeretnék megtudni a titkot, ez a rész tulajdonképpen két kisebb részből áll: az eleje a titok, a vége egy következő rész. Csak hogy mindenkinek eleget tegyek.:) A visszaemlékezés dőlt betűs lesz, és lehet hogy el fog ütni az elvárásotoktól, de kíváncsi vagyok a véleményetekre (tetszik avagy nem). A részeket egy vastagabb elválasztóval fogom jelezni, tudni fogjátok, hogy hol van a határ.

Ne haragudjatok, amiért késtem ezzel, de eleve ilyen későre szántam a két része miatt, másrészt meg újabb sérülést szereztem be: eltört a lábam tesióra közben, szóval ez is eléggé rányomta a bélyegét a hangulatomra, mivel egy hét múlva versenyem lenne, amire egészen idáig készültem és ez most ugrott.:/

Sóval szerintem kezdem is.

__________________________________________________________

~

[...]Elővettem a telefonomat és a fülhallgatóimat meg egy nagy zsebkendős dobozt és kiültem az erkélyre, hogy gondolkozzak és kifárasszam magam. Ez a kifárasztás most viszont teljesen más értelemben valósult meg nálam, mégpedig úgy, hogy szembenéztem a múlttal és a teljes, eddig nagy ívben, minden áron elkerült időszakot elkezdtem lejátszani a lelki szemeim előtt, az elejétől a végéig..

~

8/2.

(Lorelei's POV)

(A/N: jelenleg Lei 15 éves, elsős gimnazista, Danielt évek óta ismeri. Még nincsenek együtt, de nagyon szoros a baráti kapcsolatuk. Lei ekkor még nem volt olyan kitűnő, de a többi jellemzője ugyanaz. A helyszín egy másik gimnázium, év eleje felé van. Egy átlagos iskolai nap, valamikor napközben.)

Csengetés után egyből kirohantam a teremből, hogy Danielt megkeressem. A nap elején fogadást kötöttünk, hogy meg tudtam-e csinálni a matek házimat hibátlanul. Jó, lehet, hogy ez másoknak úgy hangzik, mintha stréber lennék, de nem erről van szó. Tegnap átjött hozzánk és elmagyarázott mindent, de úgy sem értettem a feladatokat. Mikor hazament, megint megpróbálkoztam a megoldásukkal, és sikerült. Felhívtam Danielt, hogy megcsináltam, aki ezt nem hitte el és egy fogadást kötöttünk, hogy melyikünknek van igaza. Most, hogy kiderült, én nyertem, már csak ki kellett facsarnom tőle a jutalmamat, amit én választhatok ki, de előtte meg kéne találnom.

Kimentem az udvarra és megcsapott a konténer iszonyatos bűze, amire elfintorodtam. Körbenéztem, de a konténereken meg is akadt a szemem, ugyanis az említett srác ott állt a haverjaival és kukáztak valamit. Odafutottam, a szám elé tartott kézzel, hogy a szagot valahogy elfojtsam.

-Szia Lei! - köszöntött az egyik srác, amire visszaintettem.

-Mégis mi a fenét csináltok? Öngyilkossági hajlamotok van, vagy mi? - kérdeztem.

-Dehogy. Beledobtuk az egyik nyomi óráját a kukába és ki kell szednünk, mert beköpött. - mondta Daniel, mire a szemeimet forgattam.

-Hülye. Na, jó keresgélést srácok, Daniel most velem jön. - mondtam, majd megragadtam a karját és gyorsan elhúztam onnan, de egy pár beszólást kaptam az otthagyott fiúktól. Mikor légzésileg elfogadható területre érkeztünk, elengedtem és szembefordultam vele. -Na találd ki ki nyerte a fogadást!

-Én. - vágta rá Daniel.

-Pontosan. Én. - mondtam és széles vigyorra húztam a számat. -Szóval jössz nekem egy..

-Hé! Mi? - kérdezte összezavarodva.

-Mi ezen olyan nehéz? Megnyertem a fogadásunkat, tehát tartozol. - keresztbe tettem a karjaimat, mire Danny elnevette magát.

-Azt várhatod. Nem hiszem el. - mondta és nekidőlt a mögötte lévő fának, az egyik lábát pedig keresztbe tette a másiknak. Aranybarna szemeivel rám nézett a haja alól és egy pillanatra megtorpantam, mert hirtelen nem tudtam szólni semmit sem. Hamar kitértem ebből a lyukból, bár még mindig nem tudom mi volt az. Elővettem a táskámból a füzetem és odaadtam.

-Nézd meg. -  mondtam, majd kinyitotta a füzetet és kikereste a házit. Láttam, ahogy elkerekednek a szemei.

-Csaló. Tuti besegített valaki.

-Nem. - vigyorogtam és Danny felsóhajtott. Visszaadta a füzetet és a tarkójára tette a kezét.

-Na jó. Mit akarsz?

-Hm. Mondjuk azt, hogy.. Ma is átjössz és leszel a modellem egy festménynél. - mondtam és ez halvány izgalommal töltött el.

-Mi? Kizárt. - röhögte el magát. Én csak bólogattam, majd ment még egy kis ideig a vita, de végül rávettem, hogy tegye ezt meg. Miután beleegyezett, mentünk a következő óránkra.

(A/N: aznap délután, Lei és Daniel Leiék házánál.)

Felmentünk a szobánkba és előszedtem a cuccaimat a festéshez. Daniel segített, majd lementünk és a kertben felültettem egy fára.

-Helyezkedj el valahogy. - mondtam, amíg egy pár igazítást elvégeztem a dolgaimon. Mire felnéztem, Daniel már készen állt: a fa egy vastagabb ágára ült fel, nekem kicsit oldalra fordulva. Egyik lábát felhúzta, a másikat lógni engedte a levegőben. A felhúzott lábát átfogta a kezeivel és kicsit bedöntötte oldalra a fejét. Elmosolyodtam a látványon, ugyanis egy napos helyre sikerült helyezkednie, plusz még mosolygott is hozzá, ami egy nagyon aranyos képet adott róla. -Mostantól próbálj meg egy helyben maradni. - kértem és elkezdtem a festést.

Pár időbeli megszakítással, de 3 óra múlva kész is lettem. Igaz, eléggé elszúrtam, ugyanis festés közben Daniel folyamatosan beszélt, nekem pedig két helyre is kellett emiatt koncentrálnom, és ezt nem tudtam megvalósítani. Daniel feje nyomott lett, a végtagjai néhol megtörtek, és a színek sem lettek a legjobban kikeverve. Mikor kész lett, egy nagyot sóhajtva hátraléptem és csináltam pár vállkörzést. Daniel egy nyögéssel kinyújtózott a fán és rám nézett.

-Na, milyen lett?

-Jó. - mondtam és halványan elfintorodtam a képen. Erre Daniel leugrott a fáról. Kellett egy pár másodperc, mire összeszedte magát és oda tudott billegni, hiszen mindene elzsibbadt ennyi idő alatt. Mikor megnézte, azonnal odafordult hozzám és elkezdett kíméletlenül csikizni. Sikítozva próbáltam kiszabadulni a tartásából, de végül abbahagyta a csikizést és magához húzott.

-Hát ilyen vagyok én neked? Törött karral? - kérdezte nevetve és a karjára mutatott a képen.

-Hé, egész végig piszkáltál. Mit vártál, milyen lesz? - kérdeztem, de a képen nem tudtam nem elnevetni magam. Daniel felemelt a földről és megszorongatott, majd elengedett, én pedig megfordultam és összekentem az arcát a kék festékes ecsettel, amire újabb csikizés és szorongatás lett a válasz.

(A/N: körülbelül fél évvel később, nem sokkal félév előtt. Hétvége van, Lei, Daniel és a barátai moziban voltak.)

Amikor kiléptünk a moziból, meghallottam a plázában a halk zenét és felsóhajtottam. A film elég ijesztő volt, nem vagyok ilyenekre idegileg felkészülve. Daniellel egymás mellett ültünk, aminek kifejezetten örültem, mert így bármikor a kezébe tudtam kapaszkodni, amikor úgy éreztem, hogy mindjárt felsikítok. Nem tudom a többiek ezt hogy látták, azt meg végképp nem, hogy ezt ő hogyan fogta fel, de remélem nem vette túl egyértelműnek a mozdulataimat. Két-három hónappal ezelőtt elmélkedni kezdtem, hogy miért viselkedek olyan furcsán Danny társaságában, és nem úgy ahogy a többiekkel. Hogy miért fagyok le, ha valami olyant látok, ami rá rosszat jelenthet, hogy miért merengek el a szemeiben, hogy miért szeretem annyira, ha véletlen vagy akaratlagosan is hozzám ér meg ilyesmi, és hosszas idő után arra a következtetésre jutottam, hogy totál beleestem. Erre nem egyedül jöttem rá, hanem a legjobb barátnőm, Gina segítségével. Ő segített kibogarászni az érzéseimet és néma megfigyelő volt a társaságunkban, majd kimondta a véleményét, amit először nem akartam elfogadni, de rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Azóta is ő támogat ebben az ügyben.

A többiekhez fordultam.

-Mindjárt jövünk. - mondtam és elhúztam Ginát a társaságunkból a WC-k felé. Bementünk a mosdóba és körbenézte, de nem volt ott senki megkönnyebbülésünkre.

-Figyelj. Az, ha belekapaszkodok film közben nagyon gáz? - kérdeztem elfintorodva így visszagondolva, hogy mekkora hülyeséget csináltam.

-Nem. - rázta a fejét Gina. -Csak a tudtára adod, hogy bízol benne. Vagy mi. - mondta, majd elnevette magát és én is vele nevettem. Pszichológus félét játszani elég vicces, ha ilyen témáról van szó.

-Na, de tényleg. Ugye ebből nem jött rá? - kérdeztem aggodalmasan.

-Nem hiszem.. de Lei, meddig akarod még játszani, hogy nem tetszik? - kérdezte Gina, én meg vállat vontam.

-Végig. Nem fogom leégetni magam előtte. Úgy értem.. ő nyilván nem érez így.

-Ezt miből gondolod?

-Onnan, hogy semmiféle jelet nem ad, meg ilyenek.

-Ez még nem azt jelenti, hogy nem jössz be neki. - mondta Gina. Megfordult és kezet mosott.

-De basszus, nekem ő nem csak egyszerűen bejön vagy tetszik, egyenesen belezúgtam! - mondtam és a kezeimet a fejemhez emeltem.

-Nyugii.. ne készítsd ki magad idegileg. - mosolygott a lánya tükörben rám, majd megtörölte a kezét, mielőtt megfogta a kezem és kimentünk. A srácok ott voltak és elindultunk hazafelé.

A város forgalmasabb részéből kiérve egy kisebb kereszteződésnél megálltunk.

-Akkor sziasztok! Majd hétfőn találkozunk. - mosolyogtam és miután köszöntek, elindultam hazafelé. Nemsokára lépteket hallottam magam mögött. Visszanéztem és Dannyt láttam már mellettem. -Hát te?

-Baj, ha elkísérlek? - kérdezte és megeresztett egy halvány mosolyt. Megráztam a fejem.

-Dehogy.. gyere csak. - mondtam és próbáltam tartani a hétköznapi, normál viselkedésmódomat. A pirulás rám sosem hatott úgy mint másra, szóval ezt nem kellett kontrollálnom.

Hazafelé úton beszélgettünk, majd a házunkhoz értünk. Elég gyorsan, talán túl gyorsan is, mert utána beinvitáltam hozzánk Danielt, amit el is fogadott, nagy örömömre.

-Anya, apa! Itt van Daniel is. - köszöntem kiabálva, majd felindultam a szobámba, miután levettem a cipőmet. -Gyere. - szóltam Dannynek és a lépcsők tetején beléptem a szobámba, de ott meg is álltam. Akkora kupi volt, hogy nem láttam az ég világon semmit a padlóból. -Na jó, lehet hogy mégsem ide kéne. - mondtam halkan, de ekkorra már Daniel odaért mellém.

-Miért? Legalább kitakarítunk. - mondta vállat vonva és bement a szobámba, majd a nagyobb ruhahalmokat kikerülve tájékozódni kezdett. Követtem és becsuktam magunk mögött az ajtót, majd mindketten takarítani kezdtünk. Közben nevettünk, komolyabbra váltottunk.. témától függött a hangulatunk.

Mikor már a takarítás vége felé jártunk, leültem az ágyamra és kidőltem rajta. Daniel tovább pakolt, amit nem igazán értettem.

-Hagyd már.. megcsinálom holnap én.

-Ritkán van takarításmániám. Ilyenkor hagyd, hadd csináljam. - mondta mosolyogva és a fejemre dobott egy pólót. Pár percig csendben ültünk és már-már kezdett kínossá válni, hogy csak a pakolás hangját hallom, de semmilyen ép témával nem tudtam előhozakodni, csak eggyel, amire viszont nagyon kíváncsi voltam, de nem akartam megkérdezni: hogy mit gondol rólam. Vacakoltam egy darabig, majd gondoltam, megkérdezem, de csak kerülgetve.

-Hé, Danny.

-Hm? - kérdezte és felnézett.

-Neked milyen típusú lányok jönnek be? - kérdeztem, mire megtorpant, de gyorsan újra mozogni kezdett, de az arcán nem láttam semmilyen változást.

-Miért kérdezed?

-Csak mert. Kíváncsi vagyok. Akárkit megkaphatnál a suliból, mégis szingli vagy. Kíváncsi vagyok miért. - mondtam és titokban büszke voltam magamra, amiért nem lepleztem le magam.

-Hm.. Mert a többiek között nem találtam meg az igazit. - mondta, engem pedig ez a mondat úgy ért, mintha elvették volna tőlem az egyetlen reménysugarat is. 'Tehát én sem lehetek az.' gondoltam és sóhajtottam egyet.

-Aha, világos. - mondtam és továbbra is próbálkoztam az álcámat fenntartani, jelenleg azon erőlködtem, hogy a lesújtottság nem látszódjon rajtam vagy a hangomból.

-Na és neked? Milyen srácok jönnek be? - kérdezte, majd felém fordult mosolyogva, de én azonnal hasra fordultam.

-Öö.. passz. A szokásos. Legyen magas, helyes, ésatöbbi. Csupa leányálom. - mondtam és becsuktam a szemeimet, majd éreztem, ahogy az ágy lesüpped mellettem.

-Ez nem sok. Naa.. - nyaggatott és megbökte az oldalamat, amitől megugrottam. Gondoltam, ha már többet nem tehetek, legalább a szoros baráti kapcsolatunkat kihasználom, így felültem, mögé helyezkedtem és rádőltem a hátára. Éreztem, hogy a szívverése gyorsabb a normálisnál, de a takarításra fogtam.

-Nincs más, mondom. Ennyi. - mondtam, majd a vállára tettem a kezeimet.

-Hát.. te tudod. - mondta és éreztem, ahogy az egyik kezemre tette a kezét és elmosolyodtam.

(A/N: 4 hónappal később, Leiék hátsó kertjében.)

Hátramentünk Daniellel a hátsó kertbe és leültünk a fűre a távoli erdőt nézegetve. Egész meleg volt, április közepén jártunk, tehát ez nem is volt csoda. A nap sütött, de még nem égetett. Kinyújtottam a lábaimat és az egyiket keresztbe tettem a földön, hátul pedig a kezeimmel támaszkodtam.

Mostanra már beletörődtem, hogy nincs esélyem arra, hogy Danielt elnyerjem magamnak. Fájt még, de elfogadtam, ennek ellenére a remény még mindig ott csillogott bennem, de nem engedtem túl nagy hatalmat neki.

-Hé, mi volt ez drámaórán? - kérdezem hirtelen.

-Mármint mi? - kérdezett vissza Daniel.

-Az, amit mondtál. Hogy amikor majd egyszer az lesz a feladat, hogy szerelmeseket játsszunk a párunkkal, akkor te velem akarsz lenni. - mondtam és titokban halványan reménykedtem benne, hogy ennek valami jelentése is legyen, bár azonnal tudtam, hogy hamis reményt követek, de nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak erre. Amikor ezt drámaórán korábban meghallottam tőle, azt hittem rosszul hallok. Megálltam és nem mozdultam, csak akkor amikor Gina meglökött.

-Ja az! Semmi. Csak te vagy a legnormálisabb az osztályból, ezért mással azt nem vállalnám el. - vont vállat.

-Ja, oké. - mondtam halványan lehangolva. -Mindegy, úgysem lennék képes az ilyeneket eljátszani. - mondtam és ezt komolyan is gondoltam.

-Ugyan már. Tuti menne. Neked? Pff. Biztos hogy menne. - mondta Daniel és felállt.

-Dehogy.

-Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Szóval most gyere, játsszuk el ezt. Kíváncsi vagyok az alakításodra. - mondta mosolyogva és felhúzott, nekem pedig most úgy éreztem, befellegzett.

-Nee. Nem. Tuti nem. - tiltakoztam.

-Dedee. Gyere. - vigyorgott. -Vagy azt akarod hogy ezt elmondjam a többieknek?

-Mi? Bunkó! - kiabáltam, majd megadva magam sóhajtottam és bólintottam. -Oké, mehet. - mondtam, majd hátrébb léptem, karba tettem a kezeimet. -Mégis mi a fenét képzelsz? El akarsz utazni egy hétre azzal a kis libával Bécsbe? - mondtam az első ötletet, ami az eszembe jutott.

-Cica.. tudod, hogy nem csalnálak meg. Üzleti dolgunk van, munkatársak vagyunk. - kezdte Daniel és kitárt karokkal felém lépett.

-Akkor én mért nem mehetek veletek? Nem fogok zavarni senkit. - oldalra fordultam.

-Mert nem lehet. A főnököm azt mondta, hogy nem jöhet más, mert ez szigorúan ránk tartozik. De minden nap hívni foglak.

-Nem tetszik ez nekem. - sóhajtottam és beszívtam a levegőt, amikor magamon éreztem Daniel ölelését. 

-Mit tehetnék, hogy megbízz bennem?

-Kezdetben mondjuk, ne azzal a lánnyal menj. - mondtam és felé fordultam, majd igyekeztem kicsit megbántott arcot vágni. El kell ismernem, ez a szerepjáték egészen tetszett.

-Hm. - mondta és rejtelmesen elmosolyodott. -Tudom már, mit tehetnék. - mondta, majd közelebb lépett. Két kezét a fejem két oldalára tette és mélyen a szemembe nézett. A szívem gyorsabban kezdett dobogni a mellkasomban és hirtelen hátraléptem. -Mi a baj szívem? Ezt minden nap csináljuk. - mondta, majd még egyszer közvetlen elém lépett. Megszólalni sem tudtam, nem tudtam. Nem voltam benne biztos, hogy ezt most a szerepjáték kedvéért csinálja-e vagy nem de végül megadta neki egy sóhajjal és egy halvány bólintással. Erre Daniel felemelte a fejem és lassan megcsókolt. Abban a pillanatban úgy éreztem, szárnyalok. Jóleső borzongás futott végig rajtam és ösztönösen a nyaka köré fontam a karjaimat, majd közelebb húztam magam hozzá. Ezzel őt is beindítottam, mert átfogta a derekamat és teljesen magához húzott. A szemeim csukva voltak, a szívem kalapált és a kezemmel beletúrtam sötétbarna hajába, miközben csókoltuk egymást. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, de végül a levegő szüksége szétválasztott minket. Lazábbra vettem nyakán a kezeimet és csillogó szemekkel lihegve néztem fel rá, ő pedig vissza rám. Hátralépett és oldalra biccentette a fejét.

-És  még hogy nem vagy jó az effajta szerepjátékban. Tök jól hoztad a szereped! - mosolygott, nekem pedig lehervadt a mosoly az arcomról, helyette csalódottság vette át a helyét. Könnyek gyűltek a szemembe, de megfordultam, azon imádkozva hogy nm vette észre őket. -Hé.. mi a baj? - kérdezte, én pedig tudtam, hogy látta a könnyeket, így megindultam előre.

-Semmi. Csak.. fájnak a szemeim. Mindjárt jövök, bemegyek szemcseppért. - nyögtem ki, majd a bennem lévő feszültségtől, a szomorúságtól és a keserűségtől szinte ordítani tudtam volna. Daniel megfogta a csuklómat és visszafordított.

-Lei, ismerlek. Mi a baj?

-Ha annyira ismernél, tudnád mi a bajom! - kiabáltam.

-Miért, micsoda?

-Az hogy az előbb rohadtul nem szerepet játszottam, te idióta! - kiabáltam, bár nem tudtam miért. Igazából csalódott voltam, nem dühös, de ezt valahogy le kellett vezetnem. Ezután Danny arckifejezése meglágyult és mintha megkönnyebbülést véltem volna felfedezni benne. Előre lépett, megint közvetlenül elém és kisöpörte az egyik hajtincsemet a szemeimből. Próbáltam ellökni magam tőle, közben folyamatosan beszéltem. -Egyáltalán nem színjáték volt, azt hittem ennyire rájössz! Mégis miért kellett ezt csinálnod, ha? - kérdeztem és már szinte sírtam, de ekkor egy határozott mozdulattal magához húzott és újra megcsókolt. Ugyanaz történt, mint korábban, csak intenzívebben, sokkal több élettel. Miután elhúzódtunk, értelmetlenül néztem rá. -Mi volt ez?

-Reméltem, hogy nem csak játszod. - mondta mosolyogva.

-Mi?

-Mondom. Amúgy is meg akartam ezt tenni, szóval ez a szerepjáték még kapóra is jött. - mondta én meg kicsit magamban gondolkoztam, hogy most mi hogy van, majd leesett hogy miről beszél.

-Komolyan?

-Igen. De nem akartam lépni, mert olyan biztosan mutattad hogy semmi érdeklődésed nincs felém. - magyarázta, de nekem nem volt szükségem több magyarázatra. Gyorsan lábujjhegyre emelkedtem és még egyszer megcsókoltam, amibe mindketten belemosolyogtunk. Utána már tényleg csillogó szemekkel néztünk egymásra.

(A/N: egy évvel később. Lei és Danny még mindig együtt vannak. És most egy kis meglepetést :3 szerepváltás!)

(Daniel's POV)

Suli után megkerestem Leit és elindultunk hazafelé, miután mindketten elköszönünk a többiektől. A jó a dologban az volt, hogy ez volt a gimi utolsó napja a nyári szünet előtt. Boldogan felsóhajtottam és megfogtam Lei kezét, összekulcsoltam az ujjainkat és feltettem a napszemüvegem.

-Szóval nyári szünet. Én drága egyetlen Dannym, mit fogsz csinálni? - kérdezte Lei.

-Hm. Nem tudom.. talán lemegyek a strandra, flörtölök a lányokkal, talán egyet-kettőt be is fűzök. - mondtam vigyorogva, majd felnevettem, mikor Lei belém bokszolt.

Az utcákon rengeteg ember sétált, éppen ezért elég nagy hangzavar uralkodott mindenhol. Tudtam, hogy Lei nem érzi természetesnek, hogy ennyien veszik körül, ezért arrafelé tereltem, ahol tudtam, hogy kisebb lesz a tömeg. Mikor arra a helyre értünk, hallottam, ahogy Lei sóhajt egyet és éreztem a kezemen, hogy enged a szorításából.

-Nyugi, nem fognak elrabolni. - mosolyogtam.

-Tudom. De akkor is feszengve érzem magam ennyi ember között.

Kinéztem oldalra és a sétáló tömegben megláttam egy embert, aki gyanúsan egy helyben állt, de nem ettől rázott ki a hideg, hanem attól, hogy egyenesen rám nézett. Magas, barna hajú, a húszas éveiben járhatott az illető. Fekete rövid ujjút és fekete nadrágot viselt, amihez még egy sapkát is felvett. Az ember hirtelen megfordult és elsétált. Utánanéztem, de nem foglalkoztam vele.

(A/N: pár héttel később.)

A haverokkal jöttünk fel a partról és egy kellemesen eltöltött nap végén járunk.

Az elmúlt hetente háromszor-négyszer biztos, hogy láttam azt az embert, aki korábban megjelent és csak úgy elsétált. Gyanúsan viselkedett és mindig a mi irányunkba nézett. Azt nem tudtam kivenni, hogy pontosan kire, mert a napszemüvege folyamatosan takarta, de gyanítom, hogy engem nézett. Valahányszor megjelent, kellemetlen érzés fogott el és igyekeztem mielőbb elkerülni a közeléből.

Az ujjaimat végigfuttattam a hajamon és sóhajtottam egyet.

-Ezt nem Lei-nak kéne csinálnia? - kérdezte a mellettem lévő srác, mire a többiek felnevettek, köztük én is.

-Ne legyél idióta. - intettem le, majd megláttam ugyanazt az embert sapkában és napszemüvegben, akit már hetek óta azon kapok, hogy figyel. Újra, csak megfordult és elsétált. -Hé srácok. Elfelejtettem, hogy be kell ugranom egy ismerősömhöz. Menjetek tovább nélkülem. Majd beszélünk. - azzal elindultam az ember után. Már jó pár perce csak sétáltunk egymás mögött, amikor az erdőbe értünk. Még pár perc múlva az ember megállt, de nem fordult meg.

-Dan.. meg sem ismersz már? - kérdezte hátborzongatóan fenyegetően, majd megfordult. Az arca ismerős volt, de nem ugrott be sehonnan.

-Nem.

-Ó.. ezzel most a szívemig hatoltál. - mondta és a szívre tette a kezét. -Mit mondana most a nagyapa ha látná, hogy a drága Daniel unokája nem ismeri meg az ő régi, kedves ismerősét? - kérdezte végig mosolyogva.

-Öö.. még mindig nem ugrik be. - ráztam a fejem. Az ember levette a napszemüvegét, én pedig elemeztem az arcát egy ideig. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnan. Mikor az ember a szemeit forgatta, hogy még mindig nem jöttem rá, ki ő, majd sötéten egyik szája sarkát felfelé húzta egy fenyegető mosolyra, a felismerés képen vágott. Eddig csak annyit láttam a fejéből, hogy engem figyel, de az arcát nem tudtam megvizsgálni, egyrészt a napszemüveg miatt, másrészt pedig mert mindig idő előtt lelépett. Az az ember állt előttem, akit hosszú évekkel ezelőtt, a régi lakhelyemen ismertem meg egy finoman szólva kellemetlen eseményben.

Kicsi voltam még, talán nyolc hét-nyolc éves. Épp hazafelé tartottam az egyik barátomtól, akivel egész délután játszottam, viszont otthon veszekedés volt, anyáék megint összekaptak, ezért nem akartam gyorsan hazakerülni. Úgy gondoltam, teszek egy kitérőt és az erdő szélén sétáltam. A fák közül hangokat hallottam és odafordítottam a fejem. Halkan, de tisztán, sikítást hallottam, olyant, amilyet az ember soha életében nem akar hallani. Vérfagyasztó sikoly volt, és rendkívül megijedtem. Az utcákra fordultam és inkább haza akartam menni, de egy hatalmas kutya jött velem szemben. Nem volt nyakörve és nem látszott barátságosnak. Ezt a feltételezést megerősítette az a tény, hogy amint meglátott engem, elkezdett morogni. Támadó helyzetbe helyezkedett és vicsorogni kezdett. Megrémültem és inkább az erdőt választottam, hiszen ott el tudok bújni ha kell. Befutottam a sűrűségbe, és egy kő esett le a szívemről, amikor a kutya nem követett. A táskám még a hátamon volt és levettem, hogy kivegyem belőle az üvegemet és igyak egy kortyot. Halk mocorgást hallottam nem messze tőlem, de próbáltam hangtalan maradni, nehogy észrevegyenek. Mindeközben az idegállapotom, nyolc évesen, a csúcsot súrolta. A számhoz emeltem az üvegemet, amikor a testsúlyom áthelyeztem a másik lábamra és egy száraz ág eltört a lábam alatt, mire hirtelen egy madár repült ki a bokorból egyenesen előttem. Annyira megijedtem, hogy félrenyeltem és köhögni kezdtem, amíg tisztának nem éreztem teljesen a tüdőmet. Halk pusmogást hallottam nem messze tőlem az erdőben és emberek hangját hallottam. Gyanítottam, hogy a sikítás is az ő művük, vagy őtőlük származhatott. Futni kezdtem, miután a táskámat a hátamra dobtam, mert lépteket hallottam a közelemben, de a táska akasztója egy vastagabb, letört faágban fennakadt és engem is magával rántott.

-Ájj csak meg, kölyök! - kiáltotta az idegen valahol mögöttem. Gyorsan kirántottam a táskát, de elszakadt az akasztója. Nem bántam, csak minél messzebbre akartam lenni a helyszíntől. Az viszont, hogy visszarántott az akasztó, amikor fennakadt, az eredeti úti célomtól is eltérített, amire csak később jöttem rá, mikor nem értem ki az útra, amikor már ki kellett volna. Fogalmam sem volt merre tartok, de rohantam, mint akit egy kutya üldöz. Hirtelen megálltam és a földbe gyökerezett a lábam. Az elém táruló képen a következő volt: a szembe szomszédunk és egy nő, akinek a haját tépte az idősebb férfi. A nőn több helyen kék-lila foltokat véltem felfedezni és volt egy pár vágás is a karján, amiből vér szivárgott. Rémülten nézett rám és utána rángatni kezdte magát, hogy kiszabaduljon az ember szorításából. Közben a fiatalabb idegen mögém került és a karjaimnál megfogott. -Jól van, kölyök. Azt hiszem, neked ezt nem kellett volna látnod. Hé, mit csináljunk vele? - szólt oda az idősebbnek, aki megvonta a vállát, miközben tartotta a nőt.

-Intézd el. - vetette oda, majd a nőt úgy rántotta, hogy a feje a fa törzsének ütődjön, így őt ki is iktatta. Én hirtelen belerúgtam az engem tartó szembe szomszédnak a sípcsontjába, így ő egy hangos kiáltással elengedett és rohanni kezdtem. Magam mögött káromkodást, és kiabálást hallottam, majd valamelyikük követni kezdett. Még mindig nem tudom merre tartottam, de pár végtelennek tűnő perc után a város túlsó végébe kikecmeregtem magam, majd onnan halálfélelemben futottam a nagypapámhoz, mert ő közelebb volt. A leggyorsabb, de kanyargós úton haladtan, hogy a követőm ne tudjon eligazodni az utakon. Mikor a házhoz értem, teljesen kifulladtam és berontottam az ajtón.

-Papi! - kiáltottam és amikor megjelent a konyhaajtóban, sírva borultam oda hozzá.

-Mi történt Danny? - kérdezte aggódva és miután lenyugodtam, mindent elmondtam neki, amit láttam. A papám arca jéghideg lett, majd felhívta a szüleimet, egyrészt, hogy tudassa hogy itt vagyok, másrészt elmesélte, ami történt. Utána rendőrt hívott és a megadott címre küldte őket.

Mikor már otthon voltam, a szobám ablakából figyeltem, ahogy elfogják a szomszédokat és elhurcolják őket. Megkönnyebbültem és biztonságban éreztem magam otthon. Később, miután az eljárást lezárták ellenük, kiderül, hogy már több emberrel erőszakoskodtak, többet bántalmaztak és komolyabb sérüléseket ejtettek rajtuk, néhány az áldozatok közül meg is halt, valamint még sok más bűncselekményben is részük volt. Az idősebbik embert 10 év börtönre ítélték, a fiatalabbikat 8-ra.

Most, a jelenben, ez a két férfi közül a fiatalabbik állt előttem. Tudtam, hogy ki fog szabadulni, de azt nem, hogy meg is fog találni ennyi év után.

-Na, rémlik? - kérdezte és enyhe gúnyt vitt a hangjába.

-Mit keresel itt? - sziszegtem.

-Elégtételt. - mondta. -De biztos fogalmad sincs miért. Nos, elmondom. Nyolc év után annak, hogy abba az istenverte börtönbe zárattál minket, kiszabadultam, de apám nem bírta a magányt és a bezártságot, ezért megölte magát. Ha te nem vagy, még mindig élne.

-Nem az én hibám volt. Ő maga ölte meg saját magát. De hajrá, mit akarsz tenni? Megölsz? - kérdeztem és kitettem a kezeimet oldalra.

-Azt is tehetném. De nem kockáztatok ilyen közel a városhoz. - mondta, majd úgy tett, mint aki elgondolkozik. -Viszont kicsit utánad nézegettem az elmúlt időszakban, gondolom észrevetted, és feltűnt, hogy azt a kicsi barátnődet többre becsülöd és közelebb áll a szívedhez, mint a szüleid. Szóval megvan a gyenge pontod is. - mondta, nekem meg kihagyott egy ütemet a szívem.

-Őt hagyd ki ebből. Ez egyáltalán nem rá tartozik.

-De fog, hidd el. - mondta és elkezdett körözni körülöttem. -Természetesen az ő történetének is utánanéztem az elmúlt időszakban és arra jutottam, hogy rendkívül beléd van esve és hogy nem szereti, ha átvágják. - rám nézett, de én csendben maradtam. Vártam, hogy mire akar kilyukadni. -Van egy ajánlatom. Tulajdonképpen nem ajánlat, mert ott van választási lehetőséged. - kezdte és elmosolygott magában. -Költözz el a városból, de úgy, hogy Loreleit közben szépen fokozatosan és fájdalmasan lepattintod magadról. Azt akarom, hogy lásd ahogy szenved miattad, és nem érti hogy miért vagy ilyen kegyetlen vele. Ha kell, alkalmazz mást is mint a szavak.

-Felejtsd el. Nem fogom megtenni. - mondtam olyan elszántan, ahogy csak tudtam.

-C-c-c. Rossz válasz. Ez esetben a kislány nem biztos, hogy megéri a következő hetet. - mondta és elővett egy kést, majd a hegyét az ujjához érintette és felnézett rám. Hezitáltam, nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. Végül döntöttem.

-Nem. Nem tudod megtenni. Annyian vannak körülötte, hogy száz százalék, hogy nem maradnál észrevétlen.

-Nem jól gondolod. De majd meglátjuk kinek van igaza. Ja, és tudd, hogy figyellek mindkettőtöket. Tudni fogom, mikor kezdted el a kis akciódat. - mondta enyhe vigyorral az arcán, majd megfordult és elsétált.

Pár percig még ott maradtam, majd sarkon fordultam és elviharzottam Leihoz.

(A/N: egy héttel később.)

Egész héten Lei mellett voltam, minden nap figyeltem rá. Nem tudom, hogy kezdett-e észrevenni ebből valamit, de gyanítom, hogy nem, különben már rákérdezett volna. Természetesen nem mondtam el neki a helyzetet, nem akartam ezzel felidegesíteni. Ma reggel azonban és lettem nagyon ideges, ugyanis Leiék szomszédjában az egyik embert (aki történetesen egyedül lakik) holtan találták a házában, a vérével a falra festve, hogy: 'Én szóltam.' Aznap, mikor átmentem Leihoz, láttam rajta, hogy nagyon megviselte a haláleset. Rajtam kívül senki nem tudta mit jelent ez az üzenet, én viszont teljesen sokkba kerültem és rájöttem, hogy az ember komolyan gondolja, amit mondott. Nyilvánvalóan meg fogja ölni Leit, ha nem teszem amit mond, viszont tudtam, hogy így én fogom lelkileg eltiporni szegényt, hiszen a vak is látta, hogy mi a helyzet köztünk. Én az övé vagyok, ő az enyém. Volt pár apró vagy éppen nagyobb konfliktusunk, de mindegyiket megoldottuk, most viszont azt sem tudtam, hogyan álljak hozzá mindenhez. Végül úgy döntöttem, hogy a lehető legóvatosabban fogom tenni, hogy ne érje annyira rosszul. És ez be is jött egy darabig.

Mikor együtt voltunk, először nem viszonoztam az öleléseit, csak hagytam, hogy csinálja amit akar, bár ez is elég nehezemre esett. Később már a csókjait sem viszonoztam, majd amikor a többiekkel együtt voltunk, már egymás kezét sem fogtuk. Ez a folyamat körülbelül egy hónap alatt játszódott le, de eléggé megviselt, nem csak azért, mert nekem is iszonyú rosszul esett, hanem azért is, mert láttam Leit nap mint nap, és láttam azt is, ahogy a szeméből az a rá jellemző fény kezdett kihunyni. Láttam, ahogy kezdi elveszíteni az életkedvét. Tudtam, hogy különösen nagy mértékben függ tőle, ugyanis nagyon közel állunk egymáshoz. Nyolc éves korom óta egymással vagyunk, vagyis már kilenc éve, ami nagyon meghatározó, főleg a tizenéves korszakban. A barátnői többször jöttek oda és vontak kérdőre, hogy mi ez a viselkedés, de vagy nem válaszoltam nekik, vagy hidegen elutasítottam a választ egy-egy gúnnyal és szarkazmussal. Ahogy telt az idő, megtanultam, hogyan zárjam ki az érzéseimet és így könnyebb volt mindezt elviselni. Láttam, hogy Lei nem adja fel, mindig újrapróbálkozott, és emiatt egyre többször vesztünk össze, ami rendszerint azzal tárult, hogy kiabáltunk egy sort, majd otthagytam, ahol éppen voltunk. Azért én mentem el, mert képtelen voltam elviselni a látványt, ahogy ott áll előttem összetörve és hajszál híján én is összetörtem.

Az embert, aki fenyegetett, minden ilyen incidens után látom, ahogy győzedelmi vigyorral az arcán bólint egyet, majd eltűnik valamerre. Nem tudom meddig kell elhúznom ezt az egészet, de nagyon remélem, hogy már nem sokáig, ugyanis egyre nehezebb a súlyt meg a késztetést, hogy ugyanolyan forrón és védelmezőn tartsam Leit a kezemben, mint eddig, legyőzzem.

(A/N: aznap, amikor a legutolsó vitájukra sor kerül.)

Augusztus közepe volt, másfél hónapja annak, hogy a hideget játszottam. Ma telt be a pohár nálam és eldöntöttem, hogy véget vetek ennek, és elmegyek, amíg még meg nem gondolom magam. Egy hosszú nap után írtam egy SMS-t Leinak, hogy beszélni szeretnék vele, de nem publikus helyen, így hát az erdőben egy messzebbre fekvő tisztáson beszéltük meg a találkozót.

Amikor odaértem, Lei már ott volt. Csodaszép volt, mint mindig, alig tudtam róla levenni a szememet és felvenni az álcámat. Már az egészet kitaláltam, hogy mik lesznek az indokaim. Végül megtörtem a tekintetem és a földre szegeztem, majd zsebre vágott kézzel elindultam hozzá.

-Dan. Mi történt? - kérdezte és ahogy ránéztem, még mindig láttam egy halvány fénysugarat, ami azt jelentette, hogy nem adta fel, még vissza lehet hozni a kapcsolatunkat.

-Figyelj, mert nem szeretném nagyon elhúzni. - kezdtem és lekezelően beszéltem. -Elköltözöm.

(Lei's POV)

Először azt hittem, rosszul hallok.

-Micsoda? - kérdeztem.

-Jól hallottad, nem kell megismételnem magam.

-Mégis hova? - kérdeztem és kezdtem teljesen összetörni. Az elmúlt egy-másfél hónapban már rengeteget sírtam amiatt, ahogy viselkedett, nem tudtam és nem is értettem, miért csinálja, de egy kicsit mindig láttam, ahogy megenyhül a viták végén, amikor kiengesztelem valamivel, vagy legalább csak próbálom. Arra gondoltam, hogy esetleg valami lehet a háttérben, ami miatt muszáj így viselkednie velem, ezért nem adtam fel, folyamatosan visszafelé, a pozitív irányba tereltem a kapcsolatunkat, de annyiszor megbántott utána, hogy ezt mindig megkérdőjeleztem.

-Az mindegy. A lényeg ez.

-Nem mindegy! Mégis mikor akartál róla szólni?

-Most, egészen pontosan. Nem akartam, hogy akkora vitát csapjál belőle és nehezítsd a dolgomat. - mondta és oldalra, meg az órájára nézegetett.

-Mi az, hogy..? - kezdtem, de elakadt a hangom és nem tudtam mit mondjak. Végül nem érdekelt, úgy döntöttem tisztázom a dolgokat a teljes egészében. -Dan. Nem értelek. Miért vagy ennyire hideg hozzám?

-Mert így tartja kedvem. Nincs kedvem jópofizni többet.

-Jópofizni? De hát szeretlek, te is szeretsz. - mondtam és folytattam volna tovább, ha nem nevet lenézően közben. Nem nézett a szemembe, ami eléggé bántott, de a legjobban az fájt, hogy pont azután nevetett, hogy mondtam: 'te is szeretsz.' -Mi az?

-Ja, semmi, semmi. Meghagylak az álomvilágodban. - mondta, majd egy  kavicsot kezdett rugdalni a földön.

-Miért, nem így van? - vontam kérdőre, mire csak egy félig vállvonást kaptam válaszul és ledöbbentem. -Daniel!

-Mi van már? - kérdezte indulatosan és rám nézett dühös szemekkel. -Mit vársz? Nem veszed észre, milyen a kettőnk kapcsolata az utóbbi időben?

-És ezt mind te provokáltad ki! - kiabáltam, mire újabb nevetés volt a válasz és egy kis hatásszünet.

-Igen, így van. Van tipped, hogy miért? - kérdezte szarkazmussal. -Lefogadom, hogy nincs. De én majd elmondom. Elég könnyű téged félrevezetni, Lei. Mit gondolsz, miért voltam egyáltalán veled, hm? - kérdezte, majd végigmutatott rajtam, de nem akartam elhinni, amit ezzel mondani akar.

-Biztos hogy nem.

-Dehogynem. Elég jól nézel ki, nem igaz? A suli legszexisebb lányával együtt járni azért nem kicsit jó dolog. De kezdtem megunni, hogy akármit csinálok, sosem engedsz a határaidon belül. Mióta is vagyunk együtt? Másfél éve talán?

-Daniel, ezt nem veszem be. Éreztem, hogy nem csak azért vagy velem, hogy lefektess.

-Nem, talán az elején tényleg be is jöttél. De amint mondtam, régen. Másfél év után nem engedsz közel magadhoz, akkor mit várjak tőled?

-Elnézést, hogy nem akarom 16 évesen elveszteni a szüzességem! - kiabáltam és kezdtem elveszíteni a türelmem. -Valami más is van itt. Mérget vennék rá, hogy nem ez az igazi ok.

-Hát akkor csúnyán elbuknál, ugyanis már egy jóideje csak gyötrődöm veled. - mondta gúnnyal a hangjában.

-Mi? Ez hülyeség! Dan, biztos vagyok benne, hogy ezt csak kitalálod. - mondtam és már kezdtem átadni magam a szomorúságnak, ami hisztériát váltott ki belőlem. Előreléptem és Daniel karjaira tettem a kezeimet. -Nézz rám. Kérlek. - kértem, de nem így tett. A kezeim közé fogtam az arcát és magam felé fordítottam. -Nem hiszek neked. Olyan szépeket mondtál, olyan gyengéd voltál velem egész idő alatt, hogy nem ez az igazság. Egyszerűen csak nem.

-Pedig jobb lenne hinni nekem. Nem volt nehéz megjátszani magam. Amennyire naiv vagy, még el is hitted, amiket mondtam. - mondta maró gúnnyal vegyítve, engem ez viszont szíven érintett és végső elkeseredésemben a szájára nyomtam az enyémet és csókolni kezdtem. Először enyhe zavart éreztem nála, amit jó jelnek vettem, de aztán egyszerűen eltolt magától és hidegen a szemembe nézett. -Értsd már meg, hogy nem vagy az esetem! Először még bejöttél, mert kib*szott jól nézel ki, de a nyafka stílusodat ki nem állhatom! Szállj le rólam, nem érzek már semmit és jobb lenne, ha ezt felfognád végre! - kiabált, majd dühösen rázva a fejét ellépett tőlem, nekem pedig már könnyek folytak le az arcomon és éreztem, ahogy a szívem szinte szó szerint kettétörik és oda is szorítottam az egyik kezemet.

-Nem.. - mondtam halkan magamnak és a fejemet ráztam. -Danny, kérlek! Nem gondolhatod ezt komolyan! - könyörögtem.

-Nagyon is komolyan gondolom. - mondta dühösen. -Lehet hogy jobb lett volna egyszerűen csak lelépni és nem szólni róla. - mondta, de a mondat végén megremegett a hangja, amire felfigyeltem, de csak köhögött egyet. Mikor rám nézett, semmilyen könyörületet vagy sajnálatot nem láttam a tekintetében, ami nálam azt a bizonyos betelt metaforikus poharat feldöntötte és éreztem, hogy az esélyem és a lehetőség arra, hogy akármit is rendbe hozzunk, elveszett. Most éreztem igazán azt, hogy milyen Daniel elvesztése, ugyanis a szívem, mintha átszúrták volna, a fejemmel nem tudtam tisztán gondolkodni és éreztem, hogy mindjárt összeesek a sírástól, így minden további szó nélkül megfordultam, és a legrövidebb út felé elindultam, hogy minél távolabb legyek Danieltől.

(Daniel's POV)

Amikor kimondtam a végső mondatot és a szemébe néztem,láttam, hogy az utolsó fénysugár, ami még az életet tartotta benne, kihunyt. Átkoztam magam, amiért ezt meg kellett tennem, de nem tehettem mást, különben a valós élete veszik el pillanatokon belül. Ez a beszélgetés, ha lehet annak nevezni, életem eddigi legnehezebb időszaka volt, hiszen teljes szívemből szeretem Leit, és most mégis az én gyilkos szavaim vetettek véget mindkettőnk boldogságának.

Hazamentem, az összepakolt cuccaimat a kezembe vettem és a bőröndömet is magam után húztam, majd a repülőre felszállva egy távolabbi helyen próbáltam újrakezdeni az életemet.

(Lei's POV)

A szívszaggató beszéde után elrohantam, majd újratájékozódva hazarohantam. Anyáék nem tudták mi a bajom, de nem is érthették, hiszen hisztérikusan bőgtem fenn a szobámban. A két legjobb barátnőm, Sasha és Bella, egy másik gimiből, átjött hozzám és vigasztalni próbáltak, bár még ők sem tudták hogy miért. Mikor kellőképpen lenyugodtam, és el tudtam mondani nekik a dolgokat, mindent elmeséltem és az életem fekete lyuk-szakaszához érkeztem, ahonnan ahogy kifelé bukdácsoltam valahogy, a lyuk már vissza is szívott és végig abban a sötét, fekete életben maradtam.

================================================

9.

Mikor a visszaemlékezés végére jutottam, már megint patakokban folytak a könnyeim. A szívem sajgott és szaggatottan vettem a levegőt. Két év után még mindig nagyon fájt erre visszagondolni, de inkább most néztem szembe vele, mint valamikor olyankor, amikor a legkevésbé van rá szükségem. Magam mellől felvettem egy zsebkendőt és kifújtam az orrom, majd letettem a többi közé. Felálltam és kinyújtóztam. Meleg, kellemes szeptemberi éjszaka volt, tehát csak egy rövid pizsamában voltam kint az erkélyen. A telefonom továbbra is nálam volt, amiből a fülhallgatóimon keresztül szólt egy lassabb zene. Többé-kevésbé ez is rásegített arra, hogy elkezdjek sírni, de úgy éreztem, muszáj bekapcsolnom magam mellett a zenét, hogy nyugodt legyek.

Lekapcsoltam a zenét és bementem a fürdőbe. Megtámaszkodtam a csap szélén és a tükörképemre néztem. Elég ijesztő látványt nyújtott a szétnyúzott képem fénylő könnycsíkokkal végighúzva, ezért megnyitottam a csapot és amikor meleg víz jött belőle, megmostam az arcom, majd megtöröltem a törülközőmbe és visszamentem az ágyba. Betakaróztam és a plafont néztem egészen addig, amíg a szemeim kezdtek a fáradtságtól lecsukódni, majd lassan elaludtam.

Reggel az ébresztőm hangjára keltem az álomtalan alvásból. Korábbra állítottam, hogy egy kis időm legyen, mielőtt a mai napomat is a sulinak szentelem. Pislogtam egy keveset, mielőtt felültem és lenyomtam az órát és körbenéztem a sötétben. Örültem, hogy nem kell hunyorítanom a sötétítőm miatt, ez kicsit megmosolyogtatott az elkenődött helyzetemben. Kimásztam az ágyból és kinyújtóztam, de olyannyira feszült minden izmom, hogy a vádlimban be is görcsöltek, amire összerándultam egész testemben és lekaptam hozzá, visszafeszítettem a lábfejem és vártam, amíg a kínzó fájdalom el nem múlik. Mély, de rendszertelen levegőket vettem, amivel kicsit elviselhetőbb volt a görcs, mert így nem csak a lábamra koncentráltam. Körülbelül egy perc átvészelt finoman szólva kellemetlen helyzet után nagyot sóhajtva álltam újra két lábra. Vártam egy keveset, mielőtt megmozgattam térdtől lefelé a lábam, majd bementem a fürdőbe és azonnal a sminkes szekrényhez léptem, ugyanis tudtam, hogy feltétlen szükségem lesz egy kis sminkre, hogy eltüntessem a tegnap este nyomait. A tükör elé álltam és elkezdtem az eltüntető folyamatot.

Mikor kész lettem vele, elégedetten tapasztaltam, hogy nem is lett sok, de éppen eltakarta a vörös foltokat, amiket még a sírás okozott. Rámosolyogtam a tükörképemre, mielőtt visszafordultam és eltettem a szekrénybe a korábban elővett dolgokat. Utána visszamentem a szobámba és egy lenge, félvállas, fekete alapon fehér mintás pólót kerestem ki magamnak, egy rövid farmerrel. Felöltöztem és az ékszertartómhoz léptem, ahonnan kivettem egy sor vékony karkötőt, amiket annyira szeretek, majd egy kis fülbevalót is betettem. Ezek után már csak a hajam volt hátra, amit egyszerűen kifésültem, csak egy sima kis tincsből csináltam egy fonatot, ami az arcom mellett lógott le.

Az asztalomhoz érve felvettem a táskámat és lementem, ahol apa már az asztalnál ült és egy csésze kávét fogva egyik kezében, a mai napi naplót olvasta, anya pedig a sötétítőket húzta felfelé.

-Sziasztok. - mosolyogtam és a bejárati ajtó elé letettem a táskám, mielőtt csatlakoztam hozzájuk a reggelihez.

-Jó reggelt. - köszöntöttek kánonban. -Hogy aludtál? - kérdezte anya.

-Jól, köszi. - füllentettem, de nem vették észre. -Ma szerintem későn fogok hazajönni, van egy olyan érzésem.

-Mi? Milyen érzés?

-Passz. Megérzés. Csak ne lepődjetek meg, ha később érek haza, mint általában.

-Hm. Hát jó. - hagyta rám anya a dolgot, majd leült a kanapéra, miután az utolsó sötétítőt is felhúzta.

-Szerintem én elmegyek. Kis sétára van szükségem, mielőtt bemegyek a suliba. - mondtam és felvettem a táskámat, de a pántja, ami már tegnap meglazult, hirtelen elszakadt és bosszúsan felmordultam. -Szuper. - megfogtam a táskát, felvittem, gyorsan átpakoltam egy másikba, a szakadtat az asztalom mellé dobtam, majd lesiettem a lépcsőkön. -Na, most megyek. Sziasztok! - miután ők is elköszöntek minden egyéb kérdés nélkül, elhagytam a házat. Írtam egy SMS-t a lányoknak hogy menjenek nélkülem, majd az erdő felé vettem az irányt. Szokás szerint bedugtam a fülhallgatóimat és zsebre tett kézzel haladtam el a házak mellett. Hangulatom ellenére kicsit vidámabb, legalább is nem a temetési hangulatú zenék közül válogatva az Imagine Dragon - Demons-t hallgattam ismétlődően, így egészen az erdőig ezt hallgattam, még akkor is, amikor a fák között kanyargó ösvényre léptem és ott folytattam utamat.

Ránéztem az órámra, ami 7:47-et mutatott. Kilencre kellett beérnem, tehát bőségesen volt még időm, így egy nagyot sóhajtva kinyújtóztam és magamra erőltettem egy mosolyt, hátha így a hangulatom is egy kicsit megváltozik. Belenyúltam a zsebembe és vakon átváltottam a folyamatos lejátszást véletlenszerűre. Egy éve már LG telefonom van és mind közül, amelyikek valaha voltak, ez a kedvencem. Szép a külseje, jól van beprogramozva, és szinte mindent tud. Tulajdonképpen a többi telefon sem tud sokkal többet vagy mást, de nekem még is ez nyerte el a tetszésemet, talán a logója miatt. A félig fejből, félig két betűből álló logo annyira megtetszett, hogy azóta rá sem nézek egyéb márkájú telefonokra.

Amint a számnak vége lett, a véletlenszerű lejátszás miatt egy másik szám kezdődött el, amit már nagyon régen hallottam, annak ellenére, hogy megvolt. Egy japán anime sorozat nyitódala volt, és azt hittem, hogy már régen kitöröltem. Ezek szerint a memóriakártyámon ez is rajta maradt, de most jól esett újra meghallgatni és nosztalgiázásként dúdolni kezdtem magamban és régi emlékek viharozták meg a lelki szemeimet. Miközben ezeknek az emlékképeknek engedtem, elindultam a dombon felfelé, a fák között egy tisztásra, ahonnan lenézhetek a városunkra. Mire a szám véget ért, egész jó kedvem lett és már az út felénél voltam, de ezután egy lassabb, szomorúbb hangvételű zene indult el és lusta voltam elkapcsolni, ezért a számat néha-néha elhúzva sétáltam továbbra is a domb teteje felé. Mire felértem, már megint egy más zene ment, és leültem a dombtetőn a város felé nézve. A zenék hangvételei megtették a hatásukat, kezdtem egyedül érezni magam. Kicsúsztattam a zsebemből a telefonomat és a kezembe vettem, de nem csináltam vele semmit, csak végigsimítottam a képernyőjén. Gondolkoztam, hogy ki lehet az, aki hajlandó arra, hogy ilyen korán is a társaságom miatt feladja a pihe-puha ágyának a kísértését. Mikor a megfelelő név eszembe jutott, feloldottam a képernyőzárat és SMS-t írtam az illetőnek, majd miután megkaptam a választ hátradőltem a füvön és azt néztem, hogyan változik az égbolt sötétebb kékről világosabbra.

A zenék számából és hosszúságából matekoztam egy kicsit és arra jutottam, hogy már vagy 15-20 perce ott feküdhettem a tetőn és felültem, hogy körbenézzek. Amint két kézzel megtámasztottam magam, hogy ne dőljek vissza, megláttam magam előtt nem messze Dave-t, ahogy egyértelműen halkan próbált megközelíteni. Egyszerű, szürke V nyakú rövid ujjúban volt, és egy halásznadrágban. Szőke haja kuszán állt a feje tetején és az enyhe szellő miatt még a szeme elé is került egy-két hosszabb tincs. A nap szemből sütött rá, így a kék szemei is megcsillantak.

Mikor meglátta, hogy figyelem, felegyenesedett és bár nem hallottam, szerintem egy gyenge káromkodás hagyta el a száját. Elmosolyodtam és kivettem a fülhallgatóimat és eltettem őket.

-Kárpótlásért a korai keltésért meg akartalak csikizni. - mondta és leült mellém.

-Neked is jó reggelt. - mondtam már szinte nevetve, mert az arckifejezése olyan volt, mint akit a plüssmacijától fosztottak meg 8 évesen.

-Mit keresel te itt ilyenkor? - megvontam a vállamat.

-Elterveztem, hogy kijövök, de egyedül éreztem magam és kellett a társaság.

-De miért én? - kérdezte és ásított egyet. Újra vállat vontam.

-Rád gondoltam, mint egy kedves srác, aki nem harapja le a fejem egy ilyenért.

-Jól gondoltad. - mosolygott és teljesen felém fordult törökülésben. -Sasháékkal mi van? Összevesztetek?

-Mi? Nem. Miért? - kérdeztem és zavartan néztem.

-Azt hittem őket fogod hívni először.

-Ja, nem. Nem akartam felkelteni őket.

-Na kösz. Engem meg nyúzol itt ilyenekkel. - forgatta a szemeit.

-De hát most mondtad, hogy nem baj..

-Nem is! Hugica, mikor volt baj, ha hajnalban hívtál segítségért? - kérdezte és megölelt, majd megszorongatott én meg halkan nevettem. Még régebben fogadott a húgának, amikor drámán egy szerepjátékot kellett előadnunk és mi ketten testvérpárt alkottunk. Azóta én vagyok a húga, ő pedig a bátyám.

-Milyen rég hívtál már hugicának.. - elmélkedtem.

-Hiányzik? - kérdezte mosolyogva, mire bólintottam. -Akkor gyakrabbban hívlak majd így. - mondta, majd felállt. -Na gyere, nézzünk erdőt! - a kezét nyújtotta, amit elfogadta, és felhúzott, azután a városnak hátat fordítva az erdő belseje felé kezdtünk sétálni egymás mellett. Az egész olyan volt, mintha Dave jelenléte mellett a problémáim is könnyebben elviselhetőek lettek volna. Nem hiába hívtam őt, tudtam, hogy a lányokon kívül most csak ő tudja úgy elterelni a figyelmem - még anélkül is, hogy tudná mi a probléma -, hogy semmi erőfeszítést nem tesz, csak simán önmaga.

-Szüleid otthon vannak? - kérdeztem.

-Nincsenek. Mert?

-Csak kérdeztem. Azt hittem ki kellett osonnod.

-Neem.. könnyű dolgom volt, csak felkelni volt nagyon nehéz. - mosolygott.

-Bocs. Kihasználtam a 'bármikor-számíthatsz-rám-hugica' ígéretedet. - mosolyogtam. -De meddig maradtál fent tegnap, ha még így is alig tudsz felkelni? - kérdeztem, mire hezitált és a tarkójára tette a kezét.Az arcát figyeltem, hátha le tudok olvasni róla valamit, de végül felhúztam a egyik szemöldökömet. -Na jó. Mit csináltál?

-Hát.. nézd, egy mókus! - mutatott felfelé, de nem vettem le róla a tekintetemet, hiszen tudtam, hogy kamuzik.

-Ne tereld a témát. Mit csináltál?

-Nem, tényleg ott egy mókus! - mondta és odafordította a fejem, mire elcsodálkoztam. A velünk szemben lévő fa ágán tényleg ott ült egy mókus és éppen egy mogyorót rágcsált. Olyan aranyos volt, hogy hirtelen el is felejtettem, hogy mit kértem számon az előbb Daven.

-Most a Hófehérkében érzem magam. - mondtam és tényleg olyan volt, mintha az erdő összes állata lassan összegyűlne körülöttünk, de amikor körülnéztem, ez nem történt meg.

-Ne, még a végén a szarvasok is megjelennek. - húzta el a száját Dave, majd oldalra nézett és ledermedt. -Te, Lei.. menjünk.

-Miért? Le akarom fényképezni a mókust. Olyan édes! - mosolyogtam és elővettem a telefonom és gyorsan le is fényképeztem. Ekkor Dave megbökte az oldalamat és odafordítottam a fejem, majd megláttam a fák között távolabb egy elég nagy termetű vaddisznót. Megfeszültem és Dave karjába kapaszkodtam. -Mi a fenéért nem szóltál korábban?

-Basszus, a mókust akartad lefényképezni és nem hiszem, hogy jó ötlet lenne hangoskodni mellette. - fejével a vaddisznó felé bökött.

-Oké, oké. Csak menjünk. - mondtam, mire rábólintott és megfordultunk. Lassan és halkan kezdtünk elsétálni. Hátranéztem és folyamatosan figyeltem, hogy nem követ-e esetleg, de nem figyeltem az orrom elé és egy kiálló kőben megbotlottam, mire durván a talajra estem. Esés közben halk sikoly hagyta el a számat a meglepettségtől, de amilyen gyorsan lehetett, el is fojtottam azt. Nem tudom, hogy meghallotta-e az állat, de hátranéztem és csak annyit láttam, hogy a vaddisznó egyenesen felénk fordította a fejét és röfögött, mielőtt rohanni kezdett felénk. Dave a karomnál fogva felrántott a földről és felszisszentem, mert eléggé fájt, de nem panaszkodtam, hanem rohanvást futni kezdtünk visszafelé. Az erdőnek ezt a felét már ismertem, ezért amikor talpon voltam és stabilan futottam és nem fenyegetett az a veszély, hogy akármikor megbotolhatok, szólta Davenek. -Gyere utánam! Tudom merre kell menni! - kiabáltam, majd mikor Dave bólintott, elfordultam jobbra, de nem olyan élesen, hanem szép lassan folyamatosan, amíg olyan nagy szögben nem fordultunk el, hogy már egyenesen a célpont felé nem tartottunk. Onnantól kezdve már csak egyenesen futottunk, csak a fákat kellett már kikerülni. A vaddisznó futását még mindig a nyomunkban hallottam, és én is kezdtem már kifulladni a folyamatos sprinteléstől. Tudta, hogy már nem járunk messze a vastag fától, ezért még jobban rákapcsoltam és ösztönöztem Davet, hogy siessen, de ahogy hallottam, őt nem kellett noszogatnom, jött ő magától is. Nem csoda, egyértelműen jobb edzésben van, mint én. Nemsokára kiértünk a tisztásra, aminek a szélén egy nagyon vastag törzsű fa állt és azt vettem célba. Odaértünk és amilyen gyorsan csak lehetett, felugrottam az ágára, aminek az alja a földet érintette, viszont annál vastagabb volt. Felfelé másztam, és mivel már nagyon sokszor másztam erre a fára, sokkal könnyebb dolgom volt, mint először, amikor évekkel ezelőtt próbálkoztam vele. Emlékszem, hogy akkor hosszú perceket töltöttem azzal, hogy a harmadik ágig feljussak, és a társam, Daniel, folyamatosan nevetett, hogy milyen bénán mászok fát. Én meg csak azért is megmutattam neki, hogy képes vagyok rá, és órák eltelte után sikerült is felmásznom az ötödik ágra a földfelszíntől számítva.

Most azonban vészhelyzetben az adrenalin szint is a magasba lövellt, és ez is rásegített arra, hogy gyorsabban és jobban másszak a szokásosnál. Az ötödik ágig eljutottam és visszanéztem Davere, akinek látszólag nem volt különösebb problémája a dologgal, talán annyi, hogy már ő is kellően kifáradt. Mindketten kapaszkodtunk és lenéztünk.

-Te ennyire béna vagy? - nézett fel rám Dave és meg egy nagyot sóhajtottam.

-Bocsi.. de igen, ennyire béna vagyok. - vallottam be. Dave tekintete egy ideig még dühös volt, majd azután megenyhült és megkönnyebbült mosoly vette át a helyét.

-Annyira hülye vagy Lei! Majdnem disznókaja lett belőlünk. - mondta és felmászott ugyanarra az ágra, amin én voltam és átölelt. Visszaöleltem, ami nagyon jól esett, hiszen egy ilyen eset után jó dolog támaszkodni valakire.

-Ki hitte volna.

-Mit? - kérdezte és elengedett.

-Hogy a hugica és a bátyó még ilyet is elérnek ezen a napon, hogy egy vaddisznó elől egy fán megmenekülve ülnek. - ezen elmosolyodott és végignézett rajtam.

-Minden oké, ugye? - kérdezte, én meg bólintottam.

-Persze, miért? - kérdeztem és nem vette le a szemeit az arcomról. Közelebb hajolt és szemügyre vett.

-Miért van több smink rajtad, mint általában? - kérdezte, én meg meglepődtem, hogy észrevette.

-Csak.. úgy.

-Lei, ismerlek. Történt valami? - kérdezte komolyabban és tudtam, hogy nem fogom sokáig húzni előtte. Egészen pontosan két éve ismerjük egymást, de a tiszteletbeli húgaként már úgy ismer, mintha tényleg a családtagja lennék és ezek szerint észre is veszi, ha valami baj van.

-Nem. - tagadtam le és lenéztem, majd amikor nem láttam már a vaddisznót, elkezdtem lefelé kapaszkodni az ágon. Amint leugrottam, éreztem, hogy rosszul érkeztem és elestem. Felszisszentem és szinte rögtön hallottam, ahogy Dave is földet ér mellettem, majd leguggolt mellém.

-Hé, jól vagy?

-Öhm.. nem igazán. -  mondtam és a bokámat szorongattam. Megpróbáltam felállni, de sikertelenül. -Azt hiszem túl nagy nyomás nehezedett rá.. - mondta, és megmozgattam, de amikor oldalra fordítottam, belenyilallt a fájdalom. Dave gondolkozóba esett, majd megfogta a kezem.

-Gyere, van egy ötletem. - mondta, azzal felhúzott a földről, de egy lábon álltam. Elém állt, lejjebb ereszkedett háttal és megértettem, hogy mire gondolt.

-Biztos? - erre csak bólintott, én meg egy 'hát jó'-val felugrottam a hátára és elindultunk.

Erősen tartott, tudtam, hogy nem fog leejteni. A vállára tettem az állam és halványan elmosolyodtam. Próbáltam megfeledkezni a tegnap estéről és az emlékekről, és a gondolataimat eltereltem valami másra.

-Köszi. Mármint tényleg. - mosolyogtam.

-Ugyan már. Egy bátyónak ez a feladata. - mosolygott ő is és rám kacsintott, majd hirtelen éreztem, hogy elenged és egy pillanatra zuhanni kezdtem. Már épp sikítani akartam, amikor megfogott és vigyorogva nézett rám. -Na, megijedtél?

-Ne csináld már! Sérült vagyok. - mondtam és meghúztam egy tincsét hátul a fején, mire elnevette magát.

-A várható reakció. - azzal tovább indult lefelé a dombon és visszaértünk oda, ahonnan indultunk. Ott megállt és csak álltunk egy helyben, nem tudom mire várva. Csendben voltunk mind a ketten, egymás megszólalására vártunk. -Nem szeretnéd elmondani? - kérdezte halkan, de tisztán kivehetően, és tudtam mire gondol, de nem tudtam, hogy el kéne-e mondanom neki.

-Nem tudom.. nem szívesen beszélek róla. - mondtam, ő meg bólintott.

-Akkor nem kérdezek róla. Majd elmondod, ha szeretnéd. - mondta és egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkán. Jól esett, hogy így válaszolt, amit azzal jutalmaztam, hogy egy puszit nyomtam az arcára.

-Köszönöm. - mosolyogtam.

-Csak természetes. - mondta és egy bólintással erősítette meg. -Na, de menjünk suliba, mert fél óra múlva kezdés van.

-Oké, vágtass, Táltos! - kiáltottam fel, mire felnevetett és nyerített egyet, mielőtt futni kezdett lefelé a dombtetőről. Nagyon szórakoztató élmény volt, főleg amikor kiértünk az erdőből, de a lendülete miatt nem tudott megállni és a járdán is rohant velem a hátán, mire jó pár autós lelassított és megnézett magnak minket. Én csak nevettem a hátán, míg Dave próbált megállni úgy, hogy ne essek le a hátáról és ne is menjen neki semminek. Mikor ez sikerült, megmozgattam a bokámat, mire egy apó roppanás kíséretében minden olyan volt, mint a régi és leugrottam a talpamra és semmi baja nem volt a lábamnak. Felnéztem Davere és megsimogattam a nyakát. -Jó paci vagy! - vigyorogtam, ő meg levegő után kapkodva nézett vissza és a szemet forgatta.

-Siessünk, hugica. - azzal megfogta a karomat és elindultunk a suli felé.

Mikor beértünk, a diákok megbámultak minket, én meg felvontam az egyik szemöldökömet.

-Mi ez? Mintha újak lennénk.

-Úgy is nézünk ki. Mint egy új pár. - mondta Dave, én meg szemöldökömet ráncolva néztem rá.

-Mi? - aztán lenéztem a kezemre, mit még mindig Dave fogott. -Ó, értem. Akkor kérlek, ne pletykáljanak rólunk.. - kértem a számat elhúzva, majd őt néztem, aki nem nézett vissza rám, csak kis hezitálás után engedett el.

-Jól van. Na, menj. Nem bírom, ha ilyen feltűnően néznek. - mondta, majd megindult előttem, de én kicsit lemaradva követtem, hiszen ez egyáltalán nem vallott rá, ráadásul azt is tudtam, hogy Dave nagyon szereti, ha sokan nézik, bármikor képes kiélvezni a hatását a diákokon. Éppen ezért nem értettem, miért csinálta amit csinált, de nem fordítottam  rá különösebb figyelmet, hiszen az iskola falánál megláttam Danielt, ahogy a haverjai magyaráznak neki valamit, de ő nem figyel rájuk, hanem egyenesen ránk - Dave-vel - nézett kifejezéstelenül. Ezt a reakciót sem igazán értettem, olyan mintha a szemeivel szuggerálna, hogy csináljak valamit másképp. Amikor látta, hogy odanéztem, elfordult tőlem és bement az iskola nyitott ajtaján.

Tovább forgattam a fejemet, hátha meglátom Sashát vagy Bellát, de csak az utóbbit láttam, felém sétálva. Kicsit kényelmetlenül éreztem, hogy körülöttem mindenki sugdolózni kezdett, ezért Bellához indultam, majd amikor összetalálkoztunk, csak megfogtam a kezét és behúztam az árnyékba.

-Mi van, mindenki megőrült? Mik ezek a hiéna pillantások? - kérdeztem és nem is mertem többször körbenézni.

-Lei, épp most jöttél be a suli kapuján Davebe karolva. Még szép, hogy mindenki rólatok beszél! De tudni akarok, mi van veletek. Most együtt vagytok, vagy mi? - kérdezte és engem figyelt.

-Nem, dehogy is. Reggel kimentem a dombra és kihívtam magamhoz mert egyedül voltam és titeket nem akartalak zavarni.

-Értem. Hát legközelebb figyeljetek arra, hogy nem csak mi járunk suliba. - mondta Bella, én meg a szemeimet forgattam.

-Komolyan, ha tudtam volna, hogy ekkora szenzáció lesz, kétszer meggondoltam volna az egészet. - fújtam. -Menjünk be. - mondtam, Bellával pedig bementünk. -Amúgy mi van Sashával?

-Bent van, épp kioszt egy alsóbb évest, mert beszólt neki. - ezen elnevettem magam.

-Mit mondott neki?

-Azt, hogy a szőke hajfesték nem volt jó választás az amúgy is alacsony IQ-jához. - vigyorgott Bella.

-De Sasha eredetileg ilyen szőke.

-Tudom. Éppen ezért oltja most.

-Á, világos. - nevettem és amint az utolsó elhagyta a számat, Sashát láttam meg diadalittasan felénk közeledni.

-Na ki félemlített halálra egy másodikost? Hát én! - büszkélkedett mellettünk, majd megölelt. -Helló, csajszi. Mizujs?

-Mindenki azt hiszi, hogy Dave-vel járunk. - vontam vállat.

-Miért, így van? - kérdezte Sasha és halvány sértettség villant át az arcán.

-Nem. Félreértés.

-Akkor jó. Huh, már azt hittem, hogy titkolózol előttünk. - mondta Sasha és látszott rajta, hogy az előbbi sértettség tovaszállt. Abban a pillanatban megszólalt a csengő és mindhárman ugyanabba a terembe mentünk.

A magyar órán Bellával ültem. Helyettesítés volt és egy nagyon unszimpatikus férfi helyettesítette a nagyon rendes, idősebb magyar tanárnőnket. Egész végig kicsi virágokat rajzoltam a füzetembe, hiszen az irodalom nekem nem sok érdekességet tartalmaz, nem is kívánok ezzel foglalkozni a jövőben. Bella figyelt, mert ő pszichológus szeretne lenni, és ezt tiszteletben tartva nem is zavartam, pedig őszintén szólva szívesebben beszélgettem volna vele, mint a híres költők és írók műveinek az elemzését hallgatni. Sasha, aki mögöttem ült, eközben ritmusra rugdalta a székem lábát, ami furcsán jó érzés volt, mert nem csúszkált a szék, csak remegett. Mire vége lett az órának, már bennem volt egy remegési inger és a füzeteb is teljesen ki lett pingálva kicsi, gyönyörű alakú virágokkal. Felálltam és kinyújtóztam.

-Miss Michaelson! Mondtam, hogy el lehet menni? - kérdezte a tanár szigorúan, mire körülnéztem, és mindenki még a helyén ült.

-Öö.. elnézést, de kicsengettek.

-A csengő nekem szól, nem maguknak. Üljön vissza, szólok, ha végeztem! - nézett rám szigorúan, mire én a levegőt kifújva visszaültem. Körülbelül fél perc múlva a tanár összeszedte a holmiját és megállt. -Köszönöm a figyelmet, viszont látásra osztály, Miss Michaelson! - mondta, és rám külön figyelmet szentelt. Miután elhagyta a termet, a szemeimet forgattam.

-Csak engem utál ennyire? - kérdeztem és Bellához fordultam.

-Végül is.. egy évvel ezelőtt mindenki előtt visszaszóltál neki, ami elég kényesen érintette, szóval.. igen, csak téged utál ennyire. - bólogatott Bella vigyorogva.

-Ezzel nem segítesz túl sokat. - húztam el a számat és kimentem a teremből, a két barátnőm társaságában, de Daniel ott várt az ajtó előtt.

-Na de Lei, ilyen tiszteletlenséget! - rázta a fejét, de a szemeiben láttam azt a csillogást, ami elárulta, hogy csak szórakozik.

-Fogd be. - elindultam a következő órámra a terem felé.

-Csak úgy mondtam. - hallottam Daniel hangját mögülem és tudtam, hogy követ. A szemem sarkából láttam, hogy Sasha ugrásra készen áll, de Bella visszafogja és próbálja elvonszolni onnan. -Tudod, nem jellemző rád, hogy ennyire el legyél tájolva.

-Mégis mit érdekel téged? Az én dolgom. - erre hatásszünet volt a válasz.

-Dave és te? Komolyan? - kérdezte, de némi bizonytalanságot hallottam ki a hangjából, mire megtorpantam.

-Mi van, féltékeny vagy? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

-Én? Már miért lennék? Csak kérdeztem, nem is tudtam, hogy így vagytok. - mondta, de nem nézett a szemembe, ami nem tudtam mire vélni. A hangjából úgy ítéltem meg, hogy az igazat mondja, a külső jelek viszont nem erre utaltak.

-Nem a te dolgod, de tök mindegy, úgyis mást fogsz hallani mindenhonnan. Nem vagyunk együtt, puszta félreértés történt. Tiszta? - kérdeztem és a keleténél több gúnyt vittem bele, amit bántam, de nem mutattam ki. Kifújta a levegőt és úgy válaszolt.

-Jól van na, nem kell úgy felkapni a vizet, Lolei. - mondta és maga elé felemelte a kezeit.

-Ne hívj így, kérlek. - mondtam, mert ez rossz emlékeket keltett bennem.

-Ahogy akarod. Na mentem, hali! - azzal elment mellettem. Utána néztem és láttam, ahogy a vállai leereszkednek. Furcsán viselkedett, nem tudtam mire vélni, de addig néztem, amíg el nem tűnt a látótávolságból. Halványan megráztam a fejem és tovább mentem a teremhez.

Az összes többi óra érdekesebb volt, mert olyan tantárgyak voltak, amiket jobban szeretek, mint az irodalmat. A legutolsó óra után, ami fakultáció volt, megkönnyebbülten léptem ki a friss levegőre. Felemeltem a fejem és a napfény végigjárta a testemet és melegített, ami nagyon jó érzés volt. Feltettem a napszemüvegem és kiültem a padra, ott vártam meg a lányokat, akik pár perces késéssel csatlakoztak hozzám. Bella átnyújtott egy nyalókát, amit bevettem a számba.

-Na végre! Egész nap erre vártam. Annyira szeretlek titeket lányok! - mosolyogtam és magamhoz öleltem a két-két oldalamon ülő lányt.

-Hé-hé, Lei! Biztos nincs semmi Dave-vel? Szokatlanul jókedvű vagy. - nézett rám Sasha.

-Nincs, tényleg. Csak jól érzem magam, ennyi. - mosolyogtam, Sasha és Bella pedig összenézett és megvonták a vállukat. -Mehetünk? Gyertek át hozzám. - ajánlottam és felálltunk. Miután beleegyeztek, mindketten átjöttek hozzám és bementünk a házba.

-Milyen rég voltunk már itt hárman. - elmélkedett hangosan Bella.

-Hát ez az! A múltkor is lemaradtál. Dobtál minket Aaronért. - húzta el a száját Sasha én pedig felnevettem és mindkettőjüknek, plusz magamnak is hoztam egy almát a hűtő mellől. Odaadtam a lányoknak és kimentünk a hátsó kertbe, ahol leültünk a hintaágyba.

-Aaa... de meleg van. - hátrahajtottam a fejem és legyezni kezdtem magam a pólómmal, miután végeztem az almámmal.

-Az. Megsülök. - szenvedett mellettem Sasha és már róla is folyt a víz. Hirtelen felpattant és elfutott.

-Sasha! - kiáltotta Bella és ő is talpra ugrott.

-Mindjárt jövök! - kiabálta vissza Sasha, mire Bella megnyugodva kifújta a levegőt és felém fordult.

-Hova mehetett?

-Passz. - ráztam a fejem, majd meghallottuk, ahogy valamit húznak a közelben a földön és egyszer csak megjelent Sasha az épület sarka mellett egy hosszú slaggal a kezében.

-Telefonokat öt méteres körzeten belül kívülre kérem. Három, kettő, egy.. - számolt vissza, mi Bellával pedig lóhalálában odébb dobtuk a telefonokat, amik a füvön nem ütődtek annyira meg, majd felálltam a hintaágyról és Bellát is napra húztam. -Vízsugár! - kiáltotta Sasha, majd elengedte a slagnak azt a részét, ahol megtörte, így nem tudott kifolyni a víz, és a vízsugárt egyenesen ránk irányította. Először meleg, majd szépen lassan hidegebb, végül jéghideg vizet locsolt ránk és Bella sikítva tért ki előle. Én Sasha felé igyekeztem, majd amikor odaértem mellé és kellően vizes lettem mindenhol, elvettem tőle a slagot és rá irányítottam, mire sikítva a ház sarka mögé futott. Követtem és addig folyt a vízsugár, amíg a lány el nem zárta. Eldobtam a slagot és visszamentünk ketten Bellához, mielőtt kifeküdtünk a földre mind a hárman. Olyan jó érzés volt a meleg napsugarak alatt feküdni, hogy fel sem tudtunk állni 10-15 percig. Végül Sasha felnyomta magát. -Nekem mennem kell. Ígéretet tettem anyának, hogy segítek neki.

-Add át üdvözletemet neki. - mondtam és felültem, majd elmosolyodtam.

-Én is megyek. Be kell vásárolnom.

-Hát jó. Akkor gyertek. - mondtam és felálltam, majd felhúztam mindkettőt. Az erős napfénytől a ruháink nagy része már megszáradt, így ne volt olyan vészes a helyzetük. -Holnap találkozunk lányok. Sziasztok! - elköszöntem és ők is búcsút intettek, majd megfordultam és bementem.

-Szia Lei! Na látod, mégsem jöttél későn. - mosolygott anya.

-Hát igen. - mosolyogtam és leültem a kanapéra. -Nagyon jó idő van.

-Az. Nincs kedved sétálni egyet?

-De. - felálltam és megvártam, amíg anya elpakolja a mosogatót, majd elmentünk a városba sétálni, közben vettünk egy üveg vizet, mivel nagyon meleg volt.

A séta két óra hosszú volt, de kellően ki is fáradtunk benne. Intettem anyának meg apának - aki időközben hazaért -, és felmentem tanulni. Mire végeztem, beesteledett és már az utcán lámpák égtek. Lementem vacsorázni, majd este tízkor felmentem és az esti szokásos rendszert betartva fogat mostam, lefürödtem és ágyba bújtam.

A délelőtt és a délután is olyan jól telt, hogy a tegnap éjszakáról szinte el is feledkeztem és az emlékek is elhagyták a fejemet, amiért hálás voltam. Nem akartam most, amikor a legsebezhetőbb vagyok az ilyen dolgokra, belegondolni, így gyorsan leellenőriztem az ébresztőm,hogy jól van-e beállítva és a sötétítőket behúzva minél hamarabb próbáltam elaludni, ami most szerencsémre egész gyorsan ment.

__________________________________________________________

Hát ez elég hosszú lett és nagyon sok minden volt benne.. nem tudom mennyire elégítette ki a vágyaitokat, de remélem, hogy megvolt benne mindaz, amire kíváncsiak voltatok vagy amit szerettetek volna. (:

Jelenleg egy elég inspiráló zenét hallgatok, és az egésznek a második felétől kezdve ezt hallgattam, szóval ezért sikerült olyanra, amilyen. Nem tudom meglátszik-e benne a pillanatnyi hangulatom, de szörnyen érzem magam a verseny miatt. Remélem azért annyira nem tükröződik ebben.

Ami ebből (9.rész) most lejött, az nem tudom, hogy a számotokra micsoda, de én nagyon szeretném, ha tudnék még az egész szálakon kavarni mindent, szereplőket ilyen-olyan helyzetekbe terelni és hívatlan vagy éppen várt fordulatokkal díszíteni mindent. Azt szeretem, és annak a híve vagyok, hogy olyant fogok mutatni, amire nem számítotok. Bízom benne, hogy ezt a célomat sikerül majd elérnem ebben a sztoriban, egyelőre azzal is megelégszem, ha tetszik(enek) nektek a rész(ek).((:

Nem tudom mikor jön a következő, ugyanis jövő héten annak ellenére, hogy nem versenyezhetek, a versenyre szurkolni mindenképpen elmegyek, és ez a verseny péntektől vasárnapig tart, szóval egy hétvége kiesik. Igyekszem azért sietni.

Üdv: Lyzbog:)♥