Chapter 4/1.

Ééés sziasztok újra!^^ Tudom, hogy kicsit megkéstem ezzel, de a múltkori részben jeleztem, hogy nem tudom vasárnapra időzíteni a feltöltést. Szóval most hozom. Ahogy elnézegetek mindenki között a fórumokban vagy az utcákon, azt látom hogy mindenkinek karácsonyi hangulata van.. Nos, nekem nincs. Hozzászoktattam magam a fehér karácsonyokhoz még kiskoromban, úgyhogy az ilyen december 24.-éket nem tudom úgy átélni, ahogy kéne.

Szokásom, hogy a pillanatnyi hangulatom szerint írok, legyen az blog vagy csak egyszerű csevegés. Ebből következik, hogy ahogy nekem sem, a történetnek sem lesz karácsonyi hangulata, két okból kifolyólag. Az egyiket most mondtam el, a másik pedig az, mert elég nehéz lenne megoldanom, mivel a sztori szerint még csak szeptember eleje van. Ettől eltekintve, Boldog Karácsonyt mindenkinek!=)

Na de mindegy, a lényegre térek: mostantól részekre fogom osztani a feltöltéseket, ha nem tudom egyben leírni úgy, hogy az ne legyen kilométer hosszú. Ezt a darabolást most fogom elkezdeni, és előre sosem tudom, hogy meddig tart, általában addig amíg Lei le nem fekszik aludni.

Még egy valamit engedjetek meg, mielőtt belekezdek. Örömmel látom, hogy túlléptük az 500 látogatót.^^ Nekem ez sokat jelent, még ha nem is tűnik olyan nagy dolognak. Remélem a jövőben is egyre növekedni fog ez a szám, egyrészt mert ezzel vidámabb leszek és nagyobb életkedvvel írom meg a részeket, másrészt pedig mert jó érzés tudni, hogy vannak érdeklődők az oldalra.

De elég a beszédből, itt a Chapter 4. Part 1.!

___________________________________________________________________

(Lorelei's POV)

Másnap reggel olyan elnyűtt állapotban ébredtem, mint még sosem. Az éjszaka többször is felriadtam egy folyamatosan ismétlődő rémálomra és minden alkalommal elsírtam magam miatta. Ezeknek a hatása meg is lett reggelre. Ahogy az ágyból belenéztem a tükörbe, megláttam, ahogy a szemem alatt ott vannak a sötét karikák és kicsit elborzadtam a látványon. Nem engedhetem meg magamnak, hogy így lássanak, főleg nem Daniel. Így kipattantam az ágyból, de túl gyorsan és megszédültem, és ahogy megpróbáltam tovább mozdulni, nekiestem a szekrénynek. Szitkozódva álltam újra két lábra segítség nélkül. Megvártam, amíg újra normálisan tudok egyensúlyozni, majd a fürdőbe léptem. Fogat mostam és megmosakodtam, mielőtt felöltöztem. Utána a tükröm elé álltam és és sminkkel próbáltam eltüntetni a karikákat. Meglepően kevés is elég volt az arcomra, amin halvány mosolyra húztam a szám, hogy talán mégsem lesz olyan rossz ez a nap egy ilyen parányilag jó indítás után. Rábólintottam a tükörben álló lányra és a vállamra vettem a táskám, aztán lefutottam a lépcsőkön. Lent az asztalon, meglepő módon palacsintával vártak a szüleim.

-Jó reggelt! - üdvözölt anya mosolyogva.

-Sziasztok! - köszöntem én is és kérdezés nélkül egy palacsintát meghintettem kakaóval, összetekertem és enni kezdtem.

-Ha jól sejtem, nem akarod kihagyni a sulit egy napra. - szólt oda apa a kanapéról, mire megráztam a fejem.

-Nem. Nem vagyok gyenge, tartom magam és megoldom a problémáimat. - húztam ki magam. Ez így inkább úgy hangzott, mintha csatára készíteném fel saját magam. Talán igaz is. Egy csatára az érzéseim és a józan eszem között, ami az fölött veszekszik, hogy örüljön vagy ne a hirtelen visszatérés miatt. Úgy döntöttem, hogy az eszemre hallgatok és elkerülöm Danielt. Csak remélni tudom, hogy többé-kevésbé sikerülni fog.

-Rendben, ahogy gondolod. - hagyta rám a döntést apa és egy ideig még figyelt, mielőtt visszafordult az ablak felé. Gyorsan befejeztem a reggelimet és anya mellé álltam.

-Mit sikerült összehoznod tegnap? - kérdeztem, utalva arra amikor vizes pólóban futott el a mosdó felé, mikor beléptem a házba. Biztosra tudom, hogy anya nem olyan, aki csak úgy kiejti a kezéből az edényt.

-Öhm.. Amikor meghallottam, hogy mit mondtál, letettem volna az edényt a pultra, de nekimentem a szekrénynek és magamra öntöttem a vizet. - mosolygott fintorogva.

-Ma reggel én is nekimentem az enyémnek. - tudattam egy vállvonással.

-Anyja lánya!- kiáltott oda apa, amin elnevettük magunkat.

-Na jó, megyek. - jelentettem ki pár perc után és intettem anyáéknak, ők meg nekem vissza. Kiléptem az ajtón és elindultam. Összeszedtem Bellát aztán Sashát és beértünk a suliba. Nem sokat vacakoltunk, mind a hárman próbáltuk kihagyni az érzékeny témát és sietős léptekkel mentünk, így hamar odaértünk.

Ahogy a gimi területére léptünk, megpillantottam egy nagyobb csoportot és rögtön tudtam a kiváltó okát. Messzire elkerülve őket indultunk az épület felé. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor beléptünk a folyosókra és a lányok felé fordultam.

-Na, kívánjatok kitartást! - néztem rájuk, ők pedig elmosolyodtak.

-Nyugi, menni fog. - mondták bólintva én pedig kicsit idegesen indultam el a termünkhöz, ahol aztán szokásomhoz híven felültem a padra. Annel ültünk egy padban, így az említett lány jókedvűen feldobta magát mellém.

-Leeeii! - húzta el a nevem én pedig nevetve fordultam felé és megöleltem. Ő az olyan kevés barátnőim közé tartozott, akik kisegítettek a magányos perceimből. Anne visszaölelt, majd intett egy a többi lánynak nem messze tőlünk, hogy jöjjenek oda hozzánk csoportot alkotni óra előtt. Mire mindenki átköltözött egy másik helyre, a teremben több kisebb társaság is kialakult, de a miénk volt a legnagyobb, amit Anne, Betty, Sophie, Mandy és én alkottunk. Végignéztem a lányokon.

-Hé, még nem is kérdeztem. Milyen volt a nyaratok? - tettem fel a kérdést és számítottam rá, hogy mindenki a másik szavába vágva fogja mesélni az élményeit. Nos, ez nem maradt el.

-Áhh, szuper volt! Spanyolban nyaraltunk 3 hetet és találjátok ki mi történt! - mondta nekem Mandy, míg a többiek egymásnak mesélve beszéltek az élményeikről. Felvont szemöldökkel néztem rá. Szinte már tudtam is, hogy mi volt az, amiről annyira be akart számolni a lány. Tisztában van vele mindenki, hogy ő az egyetlen, aki anyanyelvi szinten beszéli a spanyolt a gimiben, a többi ember meg sem próbálkozik a nyelvvel, mert nem akar eltörpülni Mandy mellett, vagy csak nehéznek találják. Biztosra vettem, hogy egyszer kimegy Spanyolországba és nem lesz gondja az elhelyezkedéssel, és úgy tűnt hogy ez ezen a nyáron történt meg neki.

-Találkoztál egy spanyol fiúval? - blöfföltem és nem túl nagy meglepetésemre őrülten bólogatni kezdett. -Hah, ide egy lottószelvénnyel! - szóltam és Mandy nevetve intett le.

-Nem.. De most komolyan! Tiszta rendes és azóta is tartjuk a kapcsolatot, meg néha, ha van időnk meg az időeltolódás engedi, akkor mobilon beszélünk. Szerintem ebből lehet valami! - csapott az asztalra csillogó szemekkel és meg hátrahőköltem.

-Oké, oké.. nyugi Mandy! - állítottam le nevetve. -Egyszer feltétlen mutasd be. Gondolom angolul azért tud. - mosolyogtam és a lány bólintott.

-Még szép! Gyere át a hétvégén és skype-on beszélhetünk így hárman. - ajánlotta én pedig örömmel éltem a lehetőséggel.

Hirtelen mindenki az ajtóhoz kapta a fejét, mert az nagy hanggal becsapódott. Én is odanéztem és meglepődve tapasztaltam, hogy Daniel volt az elkövető.

-Daniel, minden rendben? - kérdezte az egyik lány, de nem figyeltem hogy ki. A fiú csak bólintott és leült a helyére. Furcsálltam a helyzetet, de nem csináltam semmit. Helyettem Sophie felállt és odament hozzá. Nem tudtam miről beszélnek, de nem is érdekelt, mert abban a pillanatban feltört néhány régi érzésem a múltból. A szemeimet nem tudtam levenni Daniel arcáról, és akármennyire is nem szerettem volna, most is elvesztem az aranybarna szemeiben, csak úgy, mint régen. Tudtam hogy nem szabadna ezt megengednem magamnak, mert a végén megint fájni fog, de nem tudtam kontrollálni magam. Újra végignéztem a testén és szinte vágytam arra, hogy odarohanjak és átölelhessem. Az ábrándozásomból az rángatott ki, hogy a csengő hirtelen és hangosan megszólalt. Megráztam a fejem, hogy teljesen magamnál legyek megint, de ekkor felfigyeltem arra, hogy Daniel szemei az enyémbe fúródtak. Pár pillanatig tartottuk a szemkontaktust, de ekkor az én tekintetem jeges lett a visszatérő emlékektől és elfordultam tőle. Leugrottam a padról és leültem a helyemre. Nem voltam biztos benne, de mintha a barna szempárban egy leheletnyi fájdalmat figyeltem volna meg, ami egy kicsit elgondolkodtatott. Miért érezhet ilyet Daniel? Miért csak akkor néz így, mikor engem figyel? Ezek és ezekhez hasonló kérdések sorozata játszódott le a fejemben, amikre nem tudtam a választ. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, de minden ilyen gondolatot kisöpörtem az elmémből és a tanárra figyeltem, aki nem tudom hogy mikor, de már bejött a terembe.

Kínkeserves lassúsággal telt el a 45 perc, közben többször a padra hajtottam a fejemet, hogy pihenjek, de a tanár éles hangja mindig kirángatott ebből a kellemes semmittevéses állapotból. Amint kicsengettek felpattantam, és el akartam hagyni a termet, de valaki ráfogott a csuklómra. Megfordultam, miközben azon imádkoztam hogy ne az a személy legyen, akit el akartam kerülni. Felnéztem és egy kő esett le a szívemről, mikor Mandyt láttam magam előtt. Elmosolyodtam.

-Mi az? - kérdeztem, mire húzni kezdett visszafelé.

-Daniel beszélni szeretne veled. - közölte egyszerűen, én pedig egy köhintéssel tisztáztam magamban, hogy ezt úgysem fogom megúszni, mivel a lányról tudni illik, hogy nem enged az ellenállásnak. Ennek ellenére, próbáltam egy kicsit másik irányba húzni és vitázni kezdtem vele, hogy nem akarok odamenni, de erre csak egy fejrázást kaptam és azt a választ, hogy 'Márpedig akkor is beszélni fogok vele!'. Végül a terem másik végébe értünk, ahol Daniel már várt a széken ülve. -Na, itt is van. Szívesen! - szólt oda a fiúnak, aki csak morgott egyet válaszképpen, mielőtt Mandy elhúzta volna a csíkot, de maga előtt mindenkit kiterelt a teremből és ő is kiment, becsukva az ajtót maga mögött. Utána néztem, hogy akárhova nézhessek, csak ne a mellettem állóra. Mikor a lány elhagyta a termet, zavartan és csendben álltam a pad mellett és mindenfelé eltekintettem, hogy az előző akaratomat továbbra is fenntartsam.

-Khm. - jelzett Daniel, hogy figyeljek rá, mire én kelletlenül ráemeltem a pillantásomat.

-Igen?

-Lei, tudom, hogy haragszol, de hallgass meg, mielőtt elítélsz. - kezdett bele, de nem hagytam befejezni.

-Hogyne, persze! Nincs szükségem a magyarázkodásaidra, csak hagyj engem békén! - csattantam fel, mire ő letette a kezeit a padra.

-Adj 10 percet, hogy felvilágosítsam a helyzetet! - kérte és szinte azonnal meg is ráztam a fejem.

-Nem! Szakadj már le, nem látod, hogy nem vagyok rád kíváncsi? - szúrtam oda. Ekkor az ajtó kinyílt és egy diák bejött a terembe. Nem foglalkozott velünk, de mi addig nem folytattunk semmit, amíg ő ott bent volt. Ezt az alkalmat kihasználva megindultam az ajtó felé, de előttem berontott Mandy.

-Kifelé, kis tacskó! - mutatott az ajtóra, miközben a diákot figyelte parancsoló tekintettel, aki nem mozdult. Mandyt elkapta az ideg és odament, megfogta a kezét és az ajtó felé ráncigálta. Már sajnáltam az alacsonyabb évfolyamú csajszit. -Ha azt mondtam, hogy kimész, akkor ki is mész! - kiabálta Mandy és rám kacsintott, mielőtt újra egyedül hagyott Daniellel. Megfordultam és meglepődtem, mikor megláttam a fiút szinte már előttem állni. Fogalmam sem volt, mikor került oda, de nem is igazán izgatott.

-Órák után kérlek várj meg és beszéljük meg az egészet! Tudom, hogy nem hiszel nekem, de... - itt közbevágtam.

-Pontosan! Nem hiszek neked, ezért ne kérj semmire, ne magyarázkodj, mert tudom hogy mi hogy áll! Arra van szükségem, hogy békén hagyj! - kiabáltam és hátrébb léptem egyet.

-Nekem meg arra, hogy ne higgy el olyanokat, amik nem igazak. - jött felém egy lépést a távolodásomra, de én megint hátraléptem.

-Nem érdekel. - jelentettem ki.

-Tényleg úgy akarsz élni, hogy kerülsz és próbálod túltenni magad rajtam? Ismerd fel a helyzetet! Ez nem fog menni. - erre felkaptam a vizet.

-Na jó, elég volt! Csak hogy tudd, már túltettem magam rajtad egy ideje és nehogy azt hidd, hogy nem tartok ki! - ellenkeztem, ő pedig karba tette a kezeit és megrázta a fejét. A haja a szemébe hullott és azon keresztül nézett rám.

-Oké, tégy, ahogy jónak látod. Felhagyok a békítő természetemmel. - mondta, én pedig rábólintottam. Tudtam, hogy Daniel valódi személyisége nem ilyen, már eleve furcsálltam az óvatosabb közelítését. Amikor pár évvel ezelőtt itt volt, a ravasz, kacér és makacs jelzőket tudtam rá a legjobban ráakasztani. Most, ebben a pár órában amikor láttam vagy éppen beszéltem vele, nem tudtam másra gondolni, csak arra hogy miért ilyen visszafogott, óvatos és szomorú. Ez utóbbit tegnap láttam először rajta, amikor megpróbált megállítani.

-Már akartalak kérni rá. - mondtam és kicsit gúnyosra sikeredett a mondat, amire abból jöttem rá, hogy Dan felvonta a szemöldökét.

-Jól van. - mondta és elindult az ajtó felé, engem kikerülve, de mielőtt még kilépett volna rajta, megállt és visszanézett rám. -Azért örülnék, ha meg tudnánk beszélni a dolgokat. Nem csak neked vannak nehezebb gondjaid, mint másoknak. - tette hozzá komoly arckifejezéssel, majd halványan elmosolyodott, amiben egy kis vigyort véltem felfedezni. -Sok sikert a továbblépéshez! Hali! - intett egyet, azzal elhagyta a termet, én pedig egyedül maradtam a cikázó gondolataimmal és az értetlenséggel. Furcsa módon jól esett, hogy ennyi időkihagyás után végre újra beszélhettem Daniellel, még akkor is, ha ilyen stílusban is folyt le. Pár másodpercig még álltam egy helyben, mielőtt összeszedtem magam és a csengővel egy időben kiléptem a teremből.

________________________________________________________________

December 24.-e éjszakáján befejeztem ezt a részt is. Lett volna még időm, hogy felrakjam, mielőtt átlépem az éjfélt és már 25.-e legyen, de nem akartam. Magam sem tudom miért, de a 25.-e valahogy szimpatikusabbnak tűnik blogolásban, mint a Szenteste, így arra jutottam, hogy utólagos karácsonyi ajándékként fogom ezt felrakni nektek, de majd valamikor csak a délután.

Karaktertár frissítve!^^ Csak hogy informáljalak titeket.:)

Még egyszer Boldog Karácsonyt mindenkinek és bízom benne, hogy nem sikerült vontatottra ez az irományom.

Üdv: Lyzbog :)♥

Chapter 3.

És üdv újra itt! ^^ Végre be tudtam fejezni. Nem igazán tudtam, hogy hogyan írjam le ezt a fejezetet, de végül is az X-edik ötlet után újragondoltam és kipattant a fejemből a perfekt ichlet. Szóval, bízom benne, hogy nem fogtok csalódni.

Mostanában elég nehezen fogom tudni hozni a részeket.. A tanárok bekeményítettek velünk, mert eléggé eldurvult az osztályunk, plusz itt van a félév is, úgyhogy nagyon kell hajtanom, hogy meg legyen a célom! Szurkoljatok,  én pedig új írásokkal fogom meghálálni ^^

Na, itt van a C.3! Remélem tetszeni fog!

___________________________________________________________

(Sasha'S POV)

Reggel az ébresztőmet meg sem várva pattantak ki a szemeim. Egész éjszaka forgolódva aludtam a tegnapi első találkozástól, úgyhogy ez nem is csoda. Soha nem gondoltam volna Danielről, hogy visszajön. Fogalmam sincs mit akar, és ez egy kicsit megijesztett, de próbáltam legyűrni ezt az érzést, hogy tarthassam magam. Felültem az ágyban és az órára néztem. '7 óra.. Akkor még van időm gyakorolni.' gondoltam magamban és kimásztam az ágyból. A fürdőbe indultam volna, de megtorpantam a tükör előtt. Jobban szemügyre vettem magam és arra a következtetésre jutottam, hogy a mai összes órán aludni fogok, mert akkora karikák vannak a szemeim alatt, hogy olyat még soha nem láttam magamon. Folytattam az utam a fürdőbe és fogat mostam, lefürödtem és visszamentem a szobába. A szekrényemben kutatva elővettem az edzőruhámat: egy fekete, ujjatlan sport felsőt és a hozzá való fekete-rózsaszín, térdig érő sport gatyát. Kinyitottam az ablakot, hogy megnézzem, kell-e az ezekhez járó rózsaszín melegítő felső, de olyan meleg volt, hogy inkább nem vettem fel. Magamra kaptam az előbb említett ruhadarabokat és magas copfba kötöttem a hajamat. Egy fekete sportcipővel már teljesen készen is voltam és megint végignéztem magamon a tükörben. A karikákat leszámítva egész jól nézett ki az összeállítás. Mindegyik ruha rész ment a másikhoz, így még úgy is néztem ki, mint aki egy sport újságban modellkedik. Rábólintottam a tükörben álló lányra, majd megfordultam és az ágyam mellé mentem, ahonnan a kezembe vettem a botomat.

És akkor most jön az a rész, ahol elmagyarázom, hogy mit is sportolok. Egészen pontosan 15 éve twirlingezek. Ez a legtöbb embernek idegenül szól, de egész ismert sport Amerika egy részén. Tulajdonképpen megszólalásig hasonlít a majorettehez, de ez plusz extra dolgokkal van megspékelve. A lényege, hogy nem csak a kezünkben tartjuk azt a bizonyos botot, hanem fel is dobjuk egy-egy flippel vagy egyéb mozdulattal, és mialatt az a levegőben van, az ember különböző látványos dolgokat tud megcsinálni, majd ha jól időzít, még időben el is tudja kapni a visszaeső botot. Mindez egy ritmusosan lassú vagy gyors zenére megy, amivel lépést kell tartani, vagy az egésznek nincs sok értelme. Amilyen egyszerűnek látszik, olyan nehéz is egyszerre. A koncentráció elengedhetetlen ehhez, ugyanis ha egyszer is hibázik valaki, vagy rossz mozdulatot tesz és szem elől veszti a botot, komoly következményei lehetnek. Főleg ha a bot eltalál forgás közben. Nos, dióhéjban ez az én választott sportágam.

A boton a bandázs szalagot végignéztem, és miután nem láttam rajta sérülést, magamhoz vettem az mp3 lejátszómat és kimentem az udvarra. Kellemesen meleg volt, friss levegővel, de semmi szembe sütő napsütéssel: tökéletes a gyakorláshoz. A ház előtt volt egy nagyobb hely a kertnek, amit a szüleim ki akartak építeni még évekkel ezelőtt, de addig ellenkeztem velük, amíg kiharcoltam magamnak, hogy hagyják meg úgy, ahogy van, így akármikor ott gyakorolhatok vagy csak simán kiülhetek és csinálhatok valamit. Amint kiértem, bedugtam a fülembe a fülhallgatókat és elindítottam a Two Steps From Hell - Strength Of A Thousand Men-t és egy picit bemelegítettem, majd amikor a szám feléhez értem és ismétlődni kezdett a zene, koncentráltam és bekapcsolódtam a mozdulatsorba. A gondolataim közben elkalandoztak, így nem igazán tudtam odafigyelni. Ez meg is látszott a munkámon, ugyanis többször botlottam a helyben forgások alatt. A magas dobásokkal egyelőre meg sem próbálkoztam az eddigi figyelmetlenségemből kiindulva. Mikor a végéhez értem, akkor viszont elhatároztam, hogy ha félre is megy, de meg fogom próbálni a záró elemet, ami a négy forgás a bot alatt. Rákészültem előtte és vettem egy nagy levegőt, majd egy flip segítségével feldobtam a botot és leforogtam az első két forgást. A harmadiknál azonban elvesztettem az egyensúlyomat és kibillentem a forgásból. Felnéztem, hogy hova fog esni a bot, de nem láttam és kicsit megijedtem. Pár pillanattal később egy hangos csattanást hallottam magam mellől és kikaptam a fülhallgatóimat és odakaptam a fejem. Meglepően kellemetlen látvány fogadott.

A botom ott hevert az aszfaltos rész közepén, ami azt jelenti, hogy eléggé elszámítottam magam a dobásnál. Ami miatt viszont elvesztettem a maradék jókedvemet is ezen a reggelen, az nem ez volt. Sokkal inkább az, hogy a bot mögött megláttam valakit, ahogy épp engem figyel. Megálltam és farkasszemet néztem vele. Előrrébb lépett, felvette a botomat és átdobta, amit egy könnyed mozdulattal elkaptam.

-Figyelj jobban, mert még a végén végzel valakivel. - mondta és tett felém egy lépést.

-Nem a te dolgod. Mit keresel itt? - morogtam és a bot közepét fogva dőltem neki a mellettem álló fának

-Semmit. Csak beugrottam, mielőtt tovább mennék. - mondta, én meg halványan összehúztam a szemeimet.

-Hova? - kérdeztem, mire ő egy 'Ez most komoly?' pillantással ajándékozott meg. Gondolkoztam egy keveset, de nem kellett sok idő, amíg rájöttem hogy miről is beszél.

-Nehogy odamenj! - tiltakoztam, amint leesett.

-Miért?

-Mert össze fogod törni. Semmi szüksége rád! Lei már nem ugyanaz a kislány, akinek évekkel ezelőtt láttad! - mondtam és kezdtem kicsit ingerült lenni és már is hadonásztam a kezeimmel, többek között azzal is, amelyikben a bot volt, így fejbe vágtam magam és odakaptam a kezem felszisszenve. Erre ő felnevetett.

-Látom, nem változtál! De nyugi, nem rossz szándékkal vagyok itt. Tulajdonképpen a múltkor sem akartam megbántani. - gondolkozott el.

-Na persze, azét hagytad itt! Ne áltass engem, pontosan tudom, hogy milyen vagy! Tűnj el innen! - kiabáltam, mire ő feltette maga elé a kezeit védekezőképpen.

-Hűű.. Ha tudom, hogy ilyen ideges leszel, akkor nem is jövök ide! - mondta és megfordult, majd tovább sétált az utcán.

-Hagyd békén! - kiáltottam utána, de nem kaptam semmilyen választ. Legyőzötten sóhajtottam és csak remélni tudtam, hogy Lorelei nem olyan ostoba és engedi be magához, mielőtt felismerné a helyzetet.

Vissza sem mentem már gyakorolni, egyrészt, mert ez a találkozás teljesen felidegesített, másfelől pedig nem volt energiám összpontosítani eléggé, és az előbbi hibámból tanulva inkább nem próbáltam újra. Bementem a házba és rendesen előkészültem a gimire, majd egy óra elteltével az ablakban ülve vártam, hogy Lei és Bella a ház előtt megjelenjenek.

___________________________________________________________

(Lorelei's POV)

Egy kellemesen átaludt éjszaka után az rontja el a reggelem, hogy egy idegesítő zörgő hangra kelek. A szokásos takarót-a-fejre módszeremmel próbáltam elnyomni, de ahogy eddig sem, úgy most sem segített és egy lendülettel felültem megnézni, hogy mi zörög. Meglepődtem, mikor a szobámban semmi mozgást nem láttam és a hang még mindig folytatódott. Még nem ébredtem fel teljesen, így egy pár másodpercbe beletelt, mire rájöttem hogy az ablak felől jön az hang. Lassan kikászálódtam a meleg takaróm alól és a függönyömhöz léptem. Kicsit elhúztam, de azonnal elvakított a nap és csak annyit láttam, hogy egy srác dobálja valamivel az ablakomat. Nem volt ismerős, de nem is foglalkoztam vele. Résnyire kinyitottam az ablakot, csukott szemekkel.

-Húzz már el! - kiabáltam ki neki, majd visszacsuktam az ablakot és a függönyt is az eredeti állapotába igazítottam vissza. Újra belemásztam a kényelmes ágyikómba és betakaróztam. A zaj még tartott egy pár percig, de amikor gondolom rájött, hogy úgy sem fogom figyelembe venni, abbamaradt és nem jött többször. Kényelmesen visszaaludtam és legközelebb már az ébresztőm csörgésére keltem. Lecsaptam és mint minden más reggel, most is felöltöztem és elvégeztem a szokásos feladataimat.

Már nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz az újfiú, így egy kicsit izgatottan készülődtem és talán a kelleténél kicsit több időt töltöttem az ágyon álmodozva, mint kellett volna. Arra eszméltem, hogy mindjárt indulnom kell, így gyorsan felpattantam, lementem és megreggeliztem, elköszöntem anyáéktól és tele jókedvvel indultam el Bella felé. Mikor odaértem, ő már kint várt és egy öleléssel köszöntöttük egymást.

-Sziaa! - köszöntem és ő is elmosolyodott.

-Mi ez a nagy vidámság? - kérdezte, miközben elindultunk.

-Semmi.. Csak a megkönnyebbülés. - mosolyogtam, de nem kaptam választ. Bellára néztem, aki egy kicsit erőltetett mosollyal a arcán bólintott.

-Érthető. - mondta és a maradék pár percben Belláék felújításáról beszéltünk. Mikor megérkeztünk Sashához, ő sem váratott magára, bár egy kicsit sápadtabb volt a szokásosnál.

-Hé, minden oké? - kérdezte, mire ő bólintott.

-Persze, csak menjünk! Rosszul aludtam. - mondta és az arcomat fürkészte, mielőtt még elindultunk volna.

-Mi az? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel, ő pedig bólintva indult meg előre.

-Semmi. Megfagyok. - mondta és mind a hárman elindultunk a suliig. Nemsokára meg is érkeztünk és bementünk. Az első óránk matek volt, ahol együtt vagyunk, így egyszerre léptünk be a terembe. Először azt mondtam volna, hogy kihalt az osztály, de csak utána láttam meg, hogy mindenki egy helyre tömörül. Odanéztem, de nem láttam semmit. Közelebb mentem és úgy próbálkoztam. Lábujjhegyre állva pillantottam meg először közelebbről az újfiút, akit most részletesebben is megnéztem magamnak. Eltátottam a számat csodálkozásomban.

A srác a padon ült és mosolygott. Virító fehér fogsora azonnal feltűnt, de nem sokat időztem rajta, tovább siklott a szemem. Sötétbarna haja volt, ami nem volt csutkarövidre vágva, de nem is volt túl hosszúra megnövesztve, tehát pont optimális volt. A szemei aranybarnák voltak, szinte világítottak a sötétebb haja mellett. Fekete rövid ujjú pólóban volt, és tökéletesen látni lehetett az izmos karjait, és majdhogynem hálás voltam az egyik lánynak, aki kíváncsiságból felhúzta a srác pólóját, ezzel kimutatva kockás hasát. Már ebből levettem, hogy hihetetlen testfelépítése van, de még ennél is tovább mentem és a lábait is megfigyeltem: egyértelműen sportos, hiszen olyan izmokat, amiket láttam csak kemény munkával lehet elérni. Nála pontosan megvolt az a fordított háromszög forma, amit a srácoknak elvileg ki kéne fejleszteni edzésekkel. Visszanéztem az arcára és alig tudtam elszakítani róla a tekintetemet. Semmilyen szépséghibája nem volt a fiúnak, sőt, minden túl tökéletesnek látszott rajta. Egyetlen pattanás, napfolt vagy bármilyen elütő dolog nem volt az arcán. Életemben nem láttam még ilyen helyes srácot, nem csoda ha az egész iskola meg van őrülve érte.

A szívem egy nagyobbat dobbant, amikor Daniel tekintete véletlenül összetalálkozott az enyémmel. De persze, mint minden történetben, most is jött az a kirángató külső erő, ami félbeszakította ezt a csodás pillanatot.

-Lei! Hahó! Itt vagy? - kérdezte Sasha és meg megráztam a fejem és ránéztem.

-Mi, hogy? Persze! Mondd csak! - mondtam és leültem a székre.

-Lenne számodra egy javaslatom. Ne beszélj Daniellel!

-Mert? - néztem rá értetlenül.

-Mert nem lesz kellemes élmény. Pont. - szögezte le a témát végül Bella.

-Beavatnátok? - kérdeztem, mire ők megrázták a fejüket. -Miért?

-Mert nem fogsz örülni neki. - mondta Sasha én meg kezdtem elveszíteni a türelmem.

-Na jó. Vagy elmondjátok mi ez a titkolózás, vagy inkább hallani akarok semmit a témáról ezentúl! - mondtam, és mivel nem szóltak semmit, csak félrenéztek, arra következtettem, hogy ez így is marad. És igazam lett. A lányok nem szóltak többet a témáról, de egyértelműen dühösen néztek a hátam mögé az egyik pillanatban, én pedig hátranéztem. Daniel épp felénk közeledett. Úgy tűnt, hogy mondani akar valamit én pedig elmosolyodtam és már köszöntöttem volna, ha a csengő abban a pillanatban nem jelez az órakezdésre. A tanár belépett és mindenkit a helyére parancsolt. Elkezdődött a matek óra, amit Sasha mellett ülve töltöttem. Amint letelt a 45 perc, már álltam is fel, hogy odamenjek Danielhez és végre üdvözölhessem, de a padtársam megfogta a kezem és kirángatott az óráról a következő terembe. Szemforgatva sóhajtottam, de ez sem hatotta meg és mentünk tovább. Nem tehettem mást, követtem a következő teremhez és lepakoltunk, majd kimentünk az udvarra és leültünk a padra. A szünet végén visszasiettünk órára, mert kicsit elkéstünk, de szerencsére nem számították be.

A következő órák ugyanígy teltek és egész gyorsan végigértünk a napon. Mikor indultunk kifelé a kapukon, megálltam. Egy gondolat jutott eszembe.

-Egy pillanat és jövök! Bent hagytam valamit. - mondtam, mire a lányok bólintottak és és visszamentem az épületbe. Gondoltam, felkeresem Danielt, hogy végre válthassunk pár szót, mert nagyon úgy tűnt hogy akart mondani valamit. A szememmel kutattam a folyosókat és egyszer csak megláttam, ahogy pár lányt próbált lekotorni magáról. Akaratlanul is elmosolyodtam, mert legalább lesz egy rokonlélek a suliban, aki érti hogy min megyek keresztül.

Mikor meglátott, nem is nézett a lányokra, hanem egyenesen felém indult meg. Furcsa érzésem támadt, de végül elnyomtam magamban.

-Szia! - köszöntem, mikor ideért. A szemei furcsán ismerősnek tűntek, de nem tudtam honnan.

-Üdv! Figyelj.. Szeretnék beszélni veled valamiről. - mondta én pedig bólintottam.

-Mondd csak.

-Öhm.. Nem tudom hol kezdjem. - mondta és a nyakához tette a kezét hezitálva. -Először is sajnálom. Nem akartam úgy lelépni, de nem volt m.. - kezdett bele, de a közepén leintettem.

-Oké. Miről beszélsz? - kérdeztem furcsán nézve. Daniel meglepve nézett.

-Hogyhogy miről? - kérdezte zavarodottan, majd mintha egy felismerés szerű tekintetet láttam volna rajta. -Nem ismersz fel, ugye? - nézett rám vizsgálódó tekintettel. Megráztam a fejem. -Ennyire elfelejtettél, Lolei? -kérdezte halvány mosollyal, én viszont megdermedtem. Teljesen lefagytam, ahogy meghallottam azt a nevet. Csak egy ember hívott eddig Loleinak, de ő már rég messze jár innen. Vagyis eddig így tudtam, de most teljesen összezavarodtam. Annyit hallottam, hogy nem sokkal mögöttünk a suliajtó kivágódik és lassan hátranéztem, majd megláttam Bellát hatalmas szemekkel és mintha egy 'nem'-et mondott volna, ahogy meglátott minket. Hirtelen összeállt az a pár értelmetlen rész, ami eddig sötét volt. A nyitott ablak pár nappal ezelőtt, Belláék titkolózása.. A gondolatok cikáztak a fejemben és Daniel megérintette a vállamat, de én elrántottam magam tőle.

-Ne érj hozzám! - suttogtam elhalt hangon és rá sem mertem nézni.

-Kérlek, Lorelei.. Beszélnünk kell! - kért és tett felém egy lépést. Ösztönösen hátráltam tőle.

-Nincs mit megbeszélnünk! Nem akarlak látni! - kiabáltam és sarkon fordultam, majd kirohantam az épületből. Sasha az ajtó előtt volt és azonnal utánam futott, ahogy látott kirobbanni a suliból. A könnyeim elkezdtek gyülekezni, és egy pár csepp már le is folyt, de letöröltem őket. Abban a pillanatban visszaváltoztam ugyanazzá a 16 éves lánnyá, aki elszenvedte azokat a gyötrelmeket két évvel ezelőtt. Fogalmam sem volt merre visz a lábam, csak el akartam futni. El a sulitól. El a környéktől. El Danieltől. El a világtól, amíg ki nem fulladok és egyedül nem maradok, hogy szabadon kisírhassam magam.

Sasha utolért és a csuklómnál fogva megállított.

-Lei, állj meg! - húzott vissza, de én kirántottam a kezem a szorításából.

-Hagyj! Egyedül akarok lenni! - mondtam és dühösen tovább folytattam utamat az erdő felé.

-Nem hagylak egyedül, főleg így! - mondta és mellettem jött, tartva a tempót én pedig nem szóltam, csak haragos morgásokkal jeleztem nem tetszésemet. -Nem érdekel, veled megyek! - jelentette ki és nem úgy látszott, mint akit el lehet tántorítani. Többször megpróbálkoztam az 'ellökésével', de nem jött össze, így a végén már egész nyugodtan mentem, ami azt jelenti hogy nem ordibáltam és nem lökdöstem, hogy menjen el.

-Miért nem mondtátok el? - kérdeztem halkan, mikor leültem egy kidőlt fatörzsre.

-Mert tudtuk, hogy így fogsz reagálni. - válaszolt és leült mellém. Nem tudtam erre mit mondani. -Figyelj, kerüld el, amilyen messzire csak tudod. Nem hiszem hogy jó ötlet vele felkavarnod magad, főleg a végzős évben.

-Tudom, tudom! Csak azt nem, hogy hogy csináljam. Szinte kizárt, hogy békén fog hagyni ezek után. - sóhajtottam. Sasha egy ideig nem szólt semmit.

-Gyere! Tereljük el a figyelmed valamivel. - azzal felállt és a kezét nyújtotta nekem, én pedig a segítségével felálltam.

A lány egy moziba húzott el, nekem pedig erőm sem volt ellenkezni. Út közben felhívtuk Bellát, aki már az épület előtt várt minket mosolyogva. Bementünk és olyan filmet néztünk, amit én választottam, cím szerint: Step up 3. Film közben a lányok tömték magukba a popcornt és a cukrokat amit még a büfében vettünk. A vetítés végén halványan mosolyogva léptem ki a teremből.

-Akárhányszor nézem meg, ez még mindig visz mindent! - nevetett Bella.

-A hétvégén átjöttök és filmmaratont rendezünk. - vigyorgott Sasha mi pedig bólintottunk. Hazafelé sétáltunk és elérkeztünk a házunkhoz. Én ott leszakadtam és elköszöntem a lányoktól. Mikor indultam volna befelé, az utcasarkon megpillantottam egy alakot, aki felém rohant.

-Hé, Lei! - kiáltott én pedig megálltam és ránéztem.

-Hát te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem Adamet, aki nem sokkal később lihegve állt mellettem.

-Daniel.. besz.. beszélni szeret.. ne veled. - nyögte ki a végén én pedig lelombozódtam és megráztam a fejem.

-Kizárt.

-Egész nap keresett! Legalább egyszer beszéljetek, mert nagyon ki van, ahogy látom. - kért, mikor kifújta magát.

-Nem izgat.

-De miért?

-Mert nem. Mondd meg neki, hogy ne keressen többet. - azzal megfordultam és bementem.

-Nem fog hallgatni! Egy esélyt adj neki, hogy kibékítsen, akármin is vesztetek össze! - szólt utánam, de nem válaszoltam rá, hanem beléptem a házba és becsuktam magam mögött az ajtót.

-Hát szijja! - köszöntött egy öleléssel apa, én pedig viszonoztam. -Hmm.. szótlan vagy. Mi történt? - tűnt fel neki azonnal.

-Nos.. A suliban megláttam az új osztálytársunkat, aki iszonyú jól néz ki, de kár, hogy a srác valójában az a Daniel, akit jól ismerünk. Szóval az egész év egy szívás lesz. - mondtam, de közben elakadt a hangom és a konyhából egy hangos zajt hallottam. Anya pár pillanattal később jött ki vizes ruhában.

-Egész biztos? - nézett rám. Bólintottam.

-Nyilvánvalóvá tette.

-A francba! Jéghideg! - morogta anya és elment átöltözni, de látszott rajta hogy nem ez a legnagyobb baja.

-Szerintem felmegyek. - elindultam fel, de apa utánam szólt.

-Rendben leszel? - kérdezte és pedig bólintva beléptem a szobámba. Hálás voltam nekik, hogy nem jönnek utánam és babusgatnak, mint egy kisgyereket, akinek leesett a fagyi gombóca. Ennek az oka a következő: a legutóbbi hasonló esetnél egyértelműen kijelentettem, hogy nincs szükségem arra, hogy így viselkedjenek, mert nem bírom a édi-bédi cukorfalat, vagy épp az aggódó és túlgondoskodó mondatokat, amiket nekem címeznek. Ezektől úgy érzem magam, mint aki nem képes a saját lábára állni és csak egy hajszálon múlik a jólléte. Na persze, nem csak ez az oka annak, hogy a szüleim nem jönnek most utánam. Többek között azért is tesznek most így, mert tudják, hogyha most beszélnének velem erről, kiborulnék és kiabálva összeomolnék lelkileg. Magam sem tudom miért nem következett ez eddig be.. Talán azért, mert a külseje egyáltalán nem hasonlít a régi önmagára és az énem egy része szeretné elhinni, hogy ő nem ugyanaz a Daniel. Titkon lehet, hogy én is ebben bízom, nem tudom. Amit viszont tudok az az, hogy olvasnom kell a figyelmem elterelése céljából. Egy másfél órával később le is jöttem a lépcsőkön, egész nyugodt természettel. Beszélgetésbe elegyedtem anyuékkal és a szokásos esti dolgokat csináltuk. Én tv-t néztem apával, amíg anya meg nem érkezett egy gyümölcstállal a kezében, mert akkor már hárman néztük a sorozatot. Ahogy a filmre sem korábban, úgy erre sem tudtam odafigyelni, mert minden jelenetnél másfelé irányultak a gondolataim. Szinte hálásan álltam fel, mikor vége lett, hogy kiszakadhattam a fantáziavilágomból. Felmentem, lefürödtem és elmentem aludni, remélve hogy a holnapi nap nem fogok összefutni Daniellel, bár tudtam hogy ez a reménykedés teljesen felesleges. Elfogadtam a vereséget és azt, hogy holnap szembe kell néznem a múltammal, és szépen lassan álomba szenderültem.

___________________________________________________________

Jajj, de megszenvedtem vele.. De kész van és megírtam! És még most szólok, hogy nem hiszem hogy a következő hétre hozni fogom a 4.-et, mert alig van valami időm gondolkodni és ichletelni, márpedig a frappáns ötletekhez idő és koncentráció kell. Mellesleg, szeretnék javítani a stílusomon annyiban, hogy összefüggőbb szálakat vagy gondolatokat, gondolatmeneteket vezetek, ehhez pedig más történetek/blogok olvasása szükségeltetik.:)

Szóval ha tetszett, kérlek tudasd velem egy hozzászólásban, hogy tudjam, van miért tovább folytatnom az írást.:)

 Üdv: Lyzbog :)♥

Chapter 2.

És itt van a második rész^^ Eredetileg Mikulásra terveztem, hogy felrakom, de nem volt elég időm befejezni. Így hát utólag is  Boldog Mikulást mindenkinek! :)) Ennek utólagos örömére pedig íme a Chapter 2.^^

___________________________________________________________

(Lorelei's POV)

Reggel arra ébredtem, hogy a függönyön egy kis résen keresztül a nap egyenesen az arcomba süt. 'Morogva' kinyitottam az egyik szemem és kinyúltam a kezemmel, elhúztam a függönyt, ezzel újra teljesen besötétítve a szobában. Az a jó a sötétítőmben, hogy nagyon vastag és nem engedi át a fényt, így még nappal is, ha be van húzva olyan, mintha éjszaka, vagy legalább is este lenne. Még kiskoromban nagyon megszerettem a sötétet és amikor felújítottuk a szobámat, addig kerestük a megfelelően vastag sötétítőt, amíg rá nem bólintottam. Most hogy megvan, már délutánonként is képes vagyok aludni, ami elég ritka volt ezelőtt nálam.

Átfordultam a másik oldalamra, kényelmesen elhelyezkedtem és halványan mosolyogva hagytam, hogy újra elnyomjon az álom. Viszont amikor abba a lézengő állapotba értem, ahol úgy érzed hogy nem vagy már ébren, de még nem is alszol, megszólalt az ébresztőórám a maga durva, csörömpölő hangján. Összegömbölyödtem és a fejemre húztam a takarót, hogy elnyomjam a kellemetlen zajt, de nem jártam sikerrel. Idegesen sóhajtva lecsaptam az órát úgy, mint minden más amerikai filmben annyi különbséggel, hogy az én órám nem tört össze közben. Felültem és megdörzsöltem a szemeimet, majd kimásztam az ágyból és az ablakhoz léptem, ahol kicsit elhúztam a függönyt, hogy megnézzem milyen idő szerint öltözzek. A nap ragyogóan sütött, de a föld még mindig enyhén nedves volt a tegnapi esőtől. Egy háromnegyedes gatyában és egy halvány kék alapon lilás-rózsaszínes mintázatú, félvállas pólóban mentem a fürdőbe, hogy elvégezzem a szokásos előkészületeket. Mikor kész voltam, lementem és ledobtam magam a kanapéra.

-Jaj, de morcos valaki.. - mosolygott kedvesen anya.

-Csak fáradt. - mondtam és ásítottam egyet.

-Te is a vihar miatt nem tudtál aludni? - kérdezte mögülem apa. Hátrafordultam hozzá a fáradt hangszíne miatt és elhúztam a számat, mikor megláttam a hatalmas karikákat a szemei alatt.

-Hű apa.. Olyan vagy, mint egy élőhulla. - mondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott. -És nem. Vihar volt? - néztem érdekesen, mire apa bólintott.

-De milyen! Minden órában felkeltem és alig tudtam visszaaludni. - mondta és ő is ásított egyet.

-Vegyél ki egy szabadnapot. - ajánlottam, vagyis inkább parancsoltam.

-Az lesz. Így biztos, hogy nem megyek be. - mondta és hátradőlt a kanapén. Apa a MIA-nál (Miami International Airport) dolgozik légiforgalmi irányítóként, így ha akarta volna, ha nem, anyával úgyis itthon tartottuk volna a kockázat elkerülése érdekében. Ha egy kicsit is hibázik, annak az ára akár több emberi élet is lehet, ami minden ilyen dolgozónak a rémálma. Nem hiába csodálom az ilyen embereket: hihetetlen kitartás, türelem és stressztűrő képesség kell ehhez, ami nálam nincs meg. Vagyis, csak a kitartás, de az nagyon.

-Helyes. - mosolyogtam, azzal felkeltem és elkészítettem magamnak a reggelimet, amit meg is ettem. Amikor végeztem, ránéztem az órára, ami szerint még bőven volt időm. A vállamra vettem a táskám, hogy addig sétálok egy keveset. Elköszöntem a szüleimtől és kimentem az utcára, majd fülhallgatóval a fülemben indultam el valamerre, mielőtt Bellához mentem volna.

A házunktól nem messze van egy erdő. Ha reggelente valamiféle csoda folytán korán kelek, vagy bármikor bármi gond van, akkor oda megyek hogy kitisztítsam a fejemet. Most is arrafelé tartottam és mikor beértem, azonnal a szokásos kis patakot kezdtem keresni a szemeimmel. Miközben sétáltam, a madarak hangját hallgattam, és egyszer csak megpillantottam a csordogáló patakot. Felé vettem az irányt és leültem egy kisebb sziklára. A víz halk csobogását hallgatva figyeltem, ahogy a fény csillogva megtörik a víz felszínén. Olyan megnyugtató ez az állapot, hogy nem egyszer kijárok ide még akkor is, ha az éjszaka közepe van. A gondolataim elkalandoztak a mai nap felé. Volt egy furcsa érzésem tegnap óta, hogy az elkövetkezendő napoknak nem fogok örülni. Nem csak azért, mert az előző nap volt pár szokatlan furcsaság, de azért is, mert a megérzéseim ezt súgták, amik általában nem hazudnak.

Mialatt a gondolataimba merülve bámészkodtam, észre sem vettem hogy egy pillangó repült a közelembe. Feleszméltem, amint elszállt a szemeim előtt, és ezután őt néztem. A fákon keresztüleső fénysugárban szállt át, ahol megcsillantak a narancssárgás színei. Csodálkozva néztem és lassan kinyújtottam a kezem, hátha rászáll, de nem a mesében voltunk és ezt nekem is fel kellett fognom, amikor a pillangó gyorsan elrepült a fák felé a kezem közeledésétől. Sóhajtva néztem utána és hátradőltem az egyik fatörzsnek, csukott szemekkel és megint elmerültem a fantáziavilágomban.

Nem tudom pontosan, hogy mennyi idő telt el, de arra figyeltem fel, hogy a telefonom rezeg a zsebemben. Kinyitottam a szemeimet és a fülemhez emeltem a mobilom, miután kikotortam a nadrágomból.

-Igen? - kérdeztem.

-Lei! Hol a fenében vagy? Mindjárt órakezdés van és itt az újfiú is! Neked is látnod kell, tényleg nagyon cuki! - mondta Sasha, majd hirtelen eszembe villant, hogy túl sokáig időztem a pataknál. Felpattantam és a vállamra kaptam a mai nap már másodjára a táskámat.

-Te jó ég! Sasha, mindjárt ott leszek, majd ott elmondod a többit! - azzal lecsaptam a telefont és futva indultam el a suli felé. Kattogott az agyam, hogy hogy lehettem ennyire idióta, majd nem sok idő elteltével beestem a kapukon és nem láttam senkit az udvaron, ami azt jelentette hogy már becsengettek. Bosszúsan indultam el a terem felé és megkerestem az órarendemet, hogy jó irányba tartok-e. A szerencse most mellettem állt, és benyitottam a terembe.

-Jó napot! Elnézést a késésért! Családi problémák miatt késtem. - mondtam a szokásos kifogásomat.

-Lorelei. Nem kéne így kezdeni az évet! Ülj le! - nézett rám rosszallóan a tanár, aki mellesleg nem annyira kedvel, mert nyilvánvalóvá tettem még tavaly a számára, hogy nem az ő tantárgyából szeretnék érettségizni. Emiatt kisebb konfliktusok is kialakultak, de hamar lerendeztük. Annyi biztos, hogy meg van sértődve rám.

A helyem felé mutatott, mire én még egyszer bólintottam és leültem a székemre Bella mellé, aki rám nézett.

-Mi történt? - kérdezte, mire megráztam a fejem.

-Semmi.. Elkalandoztam. - mondtam és Bella bólintott.

-Itt van a srác. Nem ő az. Sasha már kikérdezi a másik órán. - erre felkaptam a fejem. Hihetetlen megkönnyebbülés öntött el és egy hatalmasat sóhajtottam, ami miatt többen is rám néztek.

-Akkor minden rendben. - szóltam a lánynak halkan és mosolyogni kezdtem.

Az óra többi része viszonylag gyorsan elment, mert tudtam figyelni, aminek az oka az volt, hogy lekerült a vállamról az a hatalmas nyomás amitől nyugodtan már aludni sem tudtam. Amint vége lett az órának, Bellával indultunk, hogy Sashát megkeressük és kifaggassuk a fiúról. Odaértünk, hol az említett lánynak lennie kellett volna, de sehol sem találtuk. Elkaptam Anne karját, ahogy jött ki a teremből.

-Hol van Sasha? - kérdeztem, mire ő megvonta a vállát.

-Az óra közepén azt mondta hogy rosszul lett és kirohant a teremből. Daniel meg utána ment, hogy kisegítse. - mondta. Megköszöntem és Bellával a mosdók felé vettük az irányt. Én kint vártam, amíg Bella bement és a közlekedő embereket néztem. Megláttam egy ismeretlen arcot és őt kezdte figyelni.

Egy magas és durván helyes srác volt, sötétbarna hajjal, mogyoróbarna barna szemekkel. Feltételeztem, hogy ő az újfiú, mert egy csoport lány volt a nyomában, akik minden lépését követték és ezt korábban még nem tapasztaltam senkinél. A fiú mindegyiket leintette és szemeivel a folyosókat járta át. Nagyon úgy tűnt, hogy keres valamit, mire  én, a jókislány modorommal elindultam, hogy segítsek neki. Amikor azonban már hallótávolságba kerültem volna vele, Sasha hangját hallottam meg.

-Lei, gyere ide gyorsan! - sziszegte, mire hátrafordultam és egy elég furcsa látvány fogadott: a mosdó ajtaja tárva nyitva volt, az ajtóban Sasha állt félig guggolva és integetett nekem, Bella pedig kikerekedett szemekkel nézett a távolba, mint aki sokkot kapott és próbál felépülni. Mutattam nekik, hogy egy pillanat és visszafordultam, hogy folytassam az utat a fiú felé, de egy másik lánnyal beszélgetett éppen. Megvontam a vállam, gondolván hogy úgyis eligazítják, és visszamentem a lányokhoz.

-Mi a baj? - kérdeztem, mire Sasha megragadta a karomat, berántott a mosdóba és becsukta az ajtót. Megint feltettem a kérdést, de nem kaptam választ, csak egy szájharapdálást Sashától és egy viszonzatlan tekintetet Bellától. -Lányok! Mi van? - kérdeztem nyomatékosabban és úgy tűnt, hogy Bella elgondolkozott.

-Öö.. Történt egy kis.. gond. - mondta akadozva és nem szólt többet.

-Micsoda? - sürgettem őket. Megint néma csend volt a válasz és karba tettem a kezeimet.

-Otthon, oké? Gáz van már megint a szüleimmel! - mondta indulatosabban Sasha, de nem nézett a szemembe. Elhallgattam és nem mondtam mást.

-Sajnálom.. - szóltam végül halkan. Sasha és a szülei kapcsolata nem éppen mondható átlagosnak. Általában mindig van egy nagyobb összekapásuk, ami miatt a lány lehangolódik és nincs formában. Mostanában egész jól kijöttek egymással és most, hogy megint összevesztek, kezdődhet előlről a vidítsuk-fel-Sashát akció.

A lány csak megrázta a fejét és kipillantott az ajtón egy kis résen. Visszanézett.

-Mindegy. Suli után nem akarok hazamenni, úgyhogy menjünk el majd vásárolni. - mondta és elmosolyodott. Bólintottam és elindultunk mind a hárman három felé: Bella spanyolra, Sasha nyelvtanra és én fizikára. Reális énemből kifolyólag mindig is szerettem az ilyen tantárgyakat és különösebb gondom nem volt velük. Sőt, sokszor korrepetálom a többieket matekból, mert van hogy a bukás szélén állnak.

Miközben sétáltam a terem felé, az egyik srác intim helyre nyúlt hátulról, aminek eredményeként egy szép bal tenyér lett az arcára tetoválva, pirosan. Körülöttünk többen nevettek, én pedig egy nyerő vigyorral indultam vissza a terembe. Mikor beértem, felültem a padomra és a telefonomban szelektáltam a zenéimet. Kis idő elteltével odaült mellém Anne.

-Hali! Mizujs? - mosolygott és kivette a kezemből a telefont, majd nézegetni kezdte a zenéket.

-Semmi.. Egy kicsit fáradt vagyok. - mondtam és Anne rám nézett ellenőrzésképpen.

-Annak is látszol.. Alszol te rendesen? - kérdezte, majd letette a mobilomat az asztalra, hogy teljesen felém tudjon fordulni.

-Hogyne, persze.. Csak egy kicsit ideges voltam az este.

-Lei! Még csak most kezdődött a suli. Ne izgulj, minden oké lesz! Amúgy is te vagy az egyetlen normális lány az osztályban, úgyhogy neked van a legkevesebb félnivalód. - bátorított a kezét a vállamra téve, mire elmosolyodtam.

-Köszi. Majd igyekszem lenyugodni. - azzal lepattantam az asztalról és lehúztam róla a lányt is. Leültünk egymás mellé és végigültük a fizikát. Elég nehezen ment, ugyanis a tanárunk kijelentette, hogy idén keményen be fogja vasalni rajtunk a tananyagot, mivel ebben a csoportban mindenki szeretne ebből érettségit tenni. Így hát az első óránk sem a 'hogy telt a nyár?' fajta beszélgetéssel telt, hanem elkezdtük a tanulást.

Óra után még 6 másik 45 percre ültünk be a többiekkel, mielőtt a szobornál, az iskola aulájában, a szokásos találkozásra gyűltünk össze a két lánnyal.

-Na, indulhatunk? - mosolygott Sasha és Bellával bólintottunk. Kimentünk a városba és bementünk a Mallba. A 4 szintes áruházban minden ruhaboltot végignéztünk és mind a hárman egy-egy hatalmas zacskó ruhával jöttünk ki az épületből, nem egészen 2 óra múlva. Megigazítottam a napszemcsimet és lementünk a partra.

-És milyen a srác, Sasha? Nem is meséltél róla, pedig elvileg nagyon jól néz ki! - vigyorogtam és ránéztem, mire mind a két lány lefagyott egy kicsit.

-Cuki.. - mondta Sasha hezitálva. Felvontam a szemöldökömet.

-Valami baj van? - kérdeztem és megrázták a fejüket. -Hát akkor meg?

-Egy kicsit.. más, mint amit reméltünk. - szólt közbe Bella.

-Mert?

-Mert. Majd megtudod. - mondta Sasha én meg bólintottam.

-Hát jó. - azzal témát váltottunk. Szóba került még Aaron is, akiről Bella azt állítja, hogy nagyon rendes és érdeklődő. Nem sokat beszélek a sráccal nap közben, de ezek után meg fogom egy párszor keresni, hogy tanácsokat adjak neki. Sasha és én szinglik vagyunk a triónkban és nem is akarunk barátot, bár különböző okok miatt. Sasha azért nem, mert ő azt vallja, hogy ha szingli vagy, többet bulizhatsz, én meg azért nem, mert az a mottóm, hogy amíg nincs barátod, minden sokkal egyszerűbb és fájdalommentesebb. Tapasztalatból beszélek, de erről a két lányon és a szüleimen - meg persze az érintetten - kívül nem igazán tud senki, amit szeretnék ha így is maradna.

A part után Belláékhoz mentünk át. Felmentünk a lány szobájába és segítettünk a takarításban, ugyanis minden teljes káosz volt a közelgő újítások miatt. Beletelt egy-két órába, de végül teljesen kitakarítottunk. Sashával elköszöntünk és hazamentünk olyan 6 - 1/2 7 fele. Mikor beértem a házba, anya a száját húzva méregetett.

-Ugye nem lesz ez rendszeres? - kérdezte, én meg csak megráztam a fejem.

-Persze, hogy nem. Csak bevásároltunk és takarítottunk. - tettem le a táskát az asztalra. Anya megnézegette őket és mindegyikhez fűzött egy-egy véleményt.

-Megjött az osztálytárs. - szóltam közbe. -Tényleg jól néz ki. De nem beszéltem még vele..  A lányok elhúztak, mielőtt még lehetőségem lett volna rá.

-De holnap biztos lesz rá alkalmad. - mosolygott anya én meg bólintottam.

-Igen, de megyek a szobámba. Még semmit sem csináltam.  - sóhajtottam és felmentem a cuccaimmal együtt. Lepakoltam és megírtam a leckéket. Volt egy nagyon furcsa megérzésem, de nem tudtam kivenni, hogy mire akar figyelmeztetni. Hogy ezt elnyomjam, kiültem a teraszra és olvasni kezdtem egy halk zene mellett. Addig voltam ott, amíg be nem sötétedett, ami nem történt olyan sokára. Behurcolkodtam a szobába és ledobtam magam az ágyra. Lehunytam a szemeimet és aludni akartam, de kopogtak az ajtómon. -Szabad! - morogtam és apa benyitott.

-Jaj, alszol már? Ne haragudj, megyek is! - kért azonnal bocsánatot és ment volna ki, de felültem és leintettem.

-Hagyd csak.. Miért jöttél? - kérdeztem és megtöröltem a szemeimet.

-Kérdezni, hogy minden oké-e. Nem úgy tűntél, mint aki normál passzban van. - mondta és elhúztam a számat.

-Női megérzések. - bólogattam és apa felnevetett.

-És mit mond az a megérzés?

-Azt, hogy nem illik kinevetni a másikat! - vágtam hozzá egy párnát, mikor még mindig nevetett. Erre leült a székemre és tovább folytatta, én pedig egy másik párnámba dőltem bele. -Ha csak nevetni akarsz, azt lent is folytathatod! - morogtam.

-Jól van na, szeretem húzni az agyad! - vigyorgott és én is elmosolyodtam.

-Tudom.. Ezt majd visszakapod! - mondtam, mire apa mosolyogva bólintott és intett egyet, majd elhagyta a szobámat. Én pedig visszagondolva arra, hogy nem kell 'félnem' az új osztálytárstól, kényelmesen elhelyezkedve és mosolyogva aludtam el, ami most egész gyorsan sikerült.

___________________________________________________________

Tudom, hogy kavarodás van a sorokban, de ezeket elkövetkezendőekben próbálom majd megoldani. Vannak ellentmondások, ahogy így visszaolvasok a végén, de ezeket direkt így csinálom, hogy egy kicsit elüssön a többi sztoritól, amit olvasok.

Ha tetszett, írd meg :3 A változtatási ötleteket is szívesen várom. A következő rész nagy valószínűséggel csak az ez utáni hétvégére tudom hozni, de semmi sem biztos, lehet hogy előbb fent lesz ^^ Addig is sziasztook!

Üdv: Lyzbog :)♥