Sziasztok! :)
Nagyon köszönöm azoknak, akik szavaztak!:) Nem volt egyértelmű a szavazás arról, hogy most felfedjem-e a titkot, ezért ez a rész arról fog szólni, hogy kiderül minden. DE, hogy ne kelljen újabb két hetet várnia azoknak, akik nem szeretnék megtudni a titkot, ez a rész tulajdonképpen két kisebb részből áll: az eleje a titok, a vége egy következő rész. Csak hogy mindenkinek eleget tegyek.:) A visszaemlékezés dőlt betűs lesz, és lehet hogy el fog ütni az elvárásotoktól, de kíváncsi vagyok a véleményetekre (tetszik avagy nem). A részeket egy vastagabb elválasztóval fogom jelezni, tudni fogjátok, hogy hol van a határ.
Ne haragudjatok, amiért késtem ezzel, de eleve ilyen későre szántam a két része miatt, másrészt meg újabb sérülést szereztem be: eltört a lábam tesióra közben, szóval ez is eléggé rányomta a bélyegét a hangulatomra, mivel egy hét múlva versenyem lenne, amire egészen idáig készültem és ez most ugrott.:/
Sóval szerintem kezdem is.
__________________________________________________________
~
~
[...]Elővettem a telefonomat és a fülhallgatóimat meg egy nagy zsebkendős dobozt és kiültem az erkélyre, hogy gondolkozzak és kifárasszam magam. Ez a kifárasztás most viszont teljesen más értelemben valósult meg nálam, mégpedig úgy, hogy szembenéztem a múlttal és a teljes, eddig nagy ívben, minden áron elkerült időszakot elkezdtem lejátszani a lelki szemeim előtt, az elejétől a végéig..
~
8/2.
(Lorelei's POV)
(A/N: jelenleg Lei 15 éves, elsős gimnazista, Danielt évek óta ismeri. Még nincsenek együtt, de nagyon szoros a baráti kapcsolatuk. Lei ekkor még nem volt olyan kitűnő, de a többi jellemzője ugyanaz. A helyszín egy másik gimnázium, év eleje felé van. Egy átlagos iskolai nap, valamikor napközben.)
Csengetés után egyből kirohantam a teremből, hogy Danielt megkeressem. A nap elején fogadást kötöttünk, hogy meg tudtam-e csinálni a matek házimat hibátlanul. Jó, lehet, hogy ez másoknak úgy hangzik, mintha stréber lennék, de nem erről van szó. Tegnap átjött hozzánk és elmagyarázott mindent, de úgy sem értettem a feladatokat. Mikor hazament, megint megpróbálkoztam a megoldásukkal, és sikerült. Felhívtam Danielt, hogy megcsináltam, aki ezt nem hitte el és egy fogadást kötöttünk, hogy melyikünknek van igaza. Most, hogy kiderült, én nyertem, már csak ki kellett facsarnom tőle a jutalmamat, amit én választhatok ki, de előtte meg kéne találnom.
Kimentem az udvarra és megcsapott a konténer iszonyatos bűze, amire elfintorodtam. Körbenéztem, de a konténereken meg is akadt a szemem, ugyanis az említett srác ott állt a haverjaival és kukáztak valamit. Odafutottam, a szám elé tartott kézzel, hogy a szagot valahogy elfojtsam.
-Szia Lei! - köszöntött az egyik srác, amire visszaintettem.
-Mégis mi a fenét csináltok? Öngyilkossági hajlamotok van, vagy mi? - kérdeztem.
-Dehogy. Beledobtuk az egyik nyomi óráját a kukába és ki kell szednünk, mert beköpött. - mondta Daniel, mire a szemeimet forgattam.
-Hülye. Na, jó keresgélést srácok, Daniel most velem jön. - mondtam, majd megragadtam a karját és gyorsan elhúztam onnan, de egy pár beszólást kaptam az otthagyott fiúktól. Mikor légzésileg elfogadható területre érkeztünk, elengedtem és szembefordultam vele. -Na találd ki ki nyerte a fogadást!
-Én. - vágta rá Daniel.
-Pontosan. Én. - mondtam és széles vigyorra húztam a számat. -Szóval jössz nekem egy..
-Hé! Mi? - kérdezte összezavarodva.
-Mi ezen olyan nehéz? Megnyertem a fogadásunkat, tehát tartozol. - keresztbe tettem a karjaimat, mire Danny elnevette magát.
-Azt várhatod. Nem hiszem el. - mondta és nekidőlt a mögötte lévő fának, az egyik lábát pedig keresztbe tette a másiknak. Aranybarna szemeivel rám nézett a haja alól és egy pillanatra megtorpantam, mert hirtelen nem tudtam szólni semmit sem. Hamar kitértem ebből a lyukból, bár még mindig nem tudom mi volt az. Elővettem a táskámból a füzetem és odaadtam.
-Nézd meg. - mondtam, majd kinyitotta a füzetet és kikereste a házit. Láttam, ahogy elkerekednek a szemei.
-Csaló. Tuti besegített valaki.
-Nem. - vigyorogtam és Danny felsóhajtott. Visszaadta a füzetet és a tarkójára tette a kezét.
-Na jó. Mit akarsz?
-Hm. Mondjuk azt, hogy.. Ma is átjössz és leszel a modellem egy festménynél. - mondtam és ez halvány izgalommal töltött el.
-Mi? Kizárt. - röhögte el magát. Én csak bólogattam, majd ment még egy kis ideig a vita, de végül rávettem, hogy tegye ezt meg. Miután beleegyezett, mentünk a következő óránkra.
(A/N: aznap délután, Lei és Daniel Leiék házánál.)
Felmentünk a szobánkba és előszedtem a cuccaimat a festéshez. Daniel segített, majd lementünk és a kertben felültettem egy fára.
-Helyezkedj el valahogy. - mondtam, amíg egy pár igazítást elvégeztem a dolgaimon. Mire felnéztem, Daniel már készen állt: a fa egy vastagabb ágára ült fel, nekem kicsit oldalra fordulva. Egyik lábát felhúzta, a másikat lógni engedte a levegőben. A felhúzott lábát átfogta a kezeivel és kicsit bedöntötte oldalra a fejét. Elmosolyodtam a látványon, ugyanis egy napos helyre sikerült helyezkednie, plusz még mosolygott is hozzá, ami egy nagyon aranyos képet adott róla. -Mostantól próbálj meg egy helyben maradni. - kértem és elkezdtem a festést.
Pár időbeli megszakítással, de 3 óra múlva kész is lettem. Igaz, eléggé elszúrtam, ugyanis festés közben Daniel folyamatosan beszélt, nekem pedig két helyre is kellett emiatt koncentrálnom, és ezt nem tudtam megvalósítani. Daniel feje nyomott lett, a végtagjai néhol megtörtek, és a színek sem lettek a legjobban kikeverve. Mikor kész lett, egy nagyot sóhajtva hátraléptem és csináltam pár vállkörzést. Daniel egy nyögéssel kinyújtózott a fán és rám nézett.
-Na, milyen lett?
-Jó. - mondtam és halványan elfintorodtam a képen. Erre Daniel leugrott a fáról. Kellett egy pár másodperc, mire összeszedte magát és oda tudott billegni, hiszen mindene elzsibbadt ennyi idő alatt. Mikor megnézte, azonnal odafordult hozzám és elkezdett kíméletlenül csikizni. Sikítozva próbáltam kiszabadulni a tartásából, de végül abbahagyta a csikizést és magához húzott.
-Hát ilyen vagyok én neked? Törött karral? - kérdezte nevetve és a karjára mutatott a képen.
-Hé, egész végig piszkáltál. Mit vártál, milyen lesz? - kérdeztem, de a képen nem tudtam nem elnevetni magam. Daniel felemelt a földről és megszorongatott, majd elengedett, én pedig megfordultam és összekentem az arcát a kék festékes ecsettel, amire újabb csikizés és szorongatás lett a válasz.
(A/N: körülbelül fél évvel később, nem sokkal félév előtt. Hétvége van, Lei, Daniel és a barátai moziban voltak.)
Amikor kiléptünk a moziból, meghallottam a plázában a halk zenét és felsóhajtottam. A film elég ijesztő volt, nem vagyok ilyenekre idegileg felkészülve. Daniellel egymás mellett ültünk, aminek kifejezetten örültem, mert így bármikor a kezébe tudtam kapaszkodni, amikor úgy éreztem, hogy mindjárt felsikítok. Nem tudom a többiek ezt hogy látták, azt meg végképp nem, hogy ezt ő hogyan fogta fel, de remélem nem vette túl egyértelműnek a mozdulataimat. Két-három hónappal ezelőtt elmélkedni kezdtem, hogy miért viselkedek olyan furcsán Danny társaságában, és nem úgy ahogy a többiekkel. Hogy miért fagyok le, ha valami olyant látok, ami rá rosszat jelenthet, hogy miért merengek el a szemeiben, hogy miért szeretem annyira, ha véletlen vagy akaratlagosan is hozzám ér meg ilyesmi, és hosszas idő után arra a következtetésre jutottam, hogy totál beleestem. Erre nem egyedül jöttem rá, hanem a legjobb barátnőm, Gina segítségével. Ő segített kibogarászni az érzéseimet és néma megfigyelő volt a társaságunkban, majd kimondta a véleményét, amit először nem akartam elfogadni, de rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Azóta is ő támogat ebben az ügyben.
A többiekhez fordultam.
-Mindjárt jövünk. - mondtam és elhúztam Ginát a társaságunkból a WC-k felé. Bementünk a mosdóba és körbenézte, de nem volt ott senki megkönnyebbülésünkre.
-Figyelj. Az, ha belekapaszkodok film közben nagyon gáz? - kérdeztem elfintorodva így visszagondolva, hogy mekkora hülyeséget csináltam.
-Nem. - rázta a fejét Gina. -Csak a tudtára adod, hogy bízol benne. Vagy mi. - mondta, majd elnevette magát és én is vele nevettem. Pszichológus félét játszani elég vicces, ha ilyen témáról van szó.
-Na, de tényleg. Ugye ebből nem jött rá? - kérdeztem aggodalmasan.
-Nem hiszem.. de Lei, meddig akarod még játszani, hogy nem tetszik? - kérdezte Gina, én meg vállat vontam.
-Végig. Nem fogom leégetni magam előtte. Úgy értem.. ő nyilván nem érez így.
-Ezt miből gondolod?
-Onnan, hogy semmiféle jelet nem ad, meg ilyenek.
-Ez még nem azt jelenti, hogy nem jössz be neki. - mondta Gina. Megfordult és kezet mosott.
-De basszus, nekem ő nem csak egyszerűen bejön vagy tetszik, egyenesen belezúgtam! - mondtam és a kezeimet a fejemhez emeltem.
-Nyugii.. ne készítsd ki magad idegileg. - mosolygott a lánya tükörben rám, majd megtörölte a kezét, mielőtt megfogta a kezem és kimentünk. A srácok ott voltak és elindultunk hazafelé.
A város forgalmasabb részéből kiérve egy kisebb kereszteződésnél megálltunk.
-Akkor sziasztok! Majd hétfőn találkozunk. - mosolyogtam és miután köszöntek, elindultam hazafelé. Nemsokára lépteket hallottam magam mögött. Visszanéztem és Dannyt láttam már mellettem. -Hát te?
-Baj, ha elkísérlek? - kérdezte és megeresztett egy halvány mosolyt. Megráztam a fejem.
-Dehogy.. gyere csak. - mondtam és próbáltam tartani a hétköznapi, normál viselkedésmódomat. A pirulás rám sosem hatott úgy mint másra, szóval ezt nem kellett kontrollálnom.
Hazafelé úton beszélgettünk, majd a házunkhoz értünk. Elég gyorsan, talán túl gyorsan is, mert utána beinvitáltam hozzánk Danielt, amit el is fogadott, nagy örömömre.
-Anya, apa! Itt van Daniel is. - köszöntem kiabálva, majd felindultam a szobámba, miután levettem a cipőmet. -Gyere. - szóltam Dannynek és a lépcsők tetején beléptem a szobámba, de ott meg is álltam. Akkora kupi volt, hogy nem láttam az ég világon semmit a padlóból. -Na jó, lehet hogy mégsem ide kéne. - mondtam halkan, de ekkorra már Daniel odaért mellém.
-Miért? Legalább kitakarítunk. - mondta vállat vonva és bement a szobámba, majd a nagyobb ruhahalmokat kikerülve tájékozódni kezdett. Követtem és becsuktam magunk mögött az ajtót, majd mindketten takarítani kezdtünk. Közben nevettünk, komolyabbra váltottunk.. témától függött a hangulatunk.
Mikor már a takarítás vége felé jártunk, leültem az ágyamra és kidőltem rajta. Daniel tovább pakolt, amit nem igazán értettem.
-Hagyd már.. megcsinálom holnap én.
-Ritkán van takarításmániám. Ilyenkor hagyd, hadd csináljam. - mondta mosolyogva és a fejemre dobott egy pólót. Pár percig csendben ültünk és már-már kezdett kínossá válni, hogy csak a pakolás hangját hallom, de semmilyen ép témával nem tudtam előhozakodni, csak eggyel, amire viszont nagyon kíváncsi voltam, de nem akartam megkérdezni: hogy mit gondol rólam. Vacakoltam egy darabig, majd gondoltam, megkérdezem, de csak kerülgetve.
-Hé, Danny.
-Hm? - kérdezte és felnézett.
-Neked milyen típusú lányok jönnek be? - kérdeztem, mire megtorpant, de gyorsan újra mozogni kezdett, de az arcán nem láttam semmilyen változást.
-Miért kérdezed?
-Csak mert. Kíváncsi vagyok. Akárkit megkaphatnál a suliból, mégis szingli vagy. Kíváncsi vagyok miért. - mondtam és titokban büszke voltam magamra, amiért nem lepleztem le magam.
-Hm.. Mert a többiek között nem találtam meg az igazit. - mondta, engem pedig ez a mondat úgy ért, mintha elvették volna tőlem az egyetlen reménysugarat is. 'Tehát én sem lehetek az.' gondoltam és sóhajtottam egyet.
-Aha, világos. - mondtam és továbbra is próbálkoztam az álcámat fenntartani, jelenleg azon erőlködtem, hogy a lesújtottság nem látszódjon rajtam vagy a hangomból.
-Na és neked? Milyen srácok jönnek be? - kérdezte, majd felém fordult mosolyogva, de én azonnal hasra fordultam.
-Öö.. passz. A szokásos. Legyen magas, helyes, ésatöbbi. Csupa leányálom. - mondtam és becsuktam a szemeimet, majd éreztem, ahogy az ágy lesüpped mellettem.
-Ez nem sok. Naa.. - nyaggatott és megbökte az oldalamat, amitől megugrottam. Gondoltam, ha már többet nem tehetek, legalább a szoros baráti kapcsolatunkat kihasználom, így felültem, mögé helyezkedtem és rádőltem a hátára. Éreztem, hogy a szívverése gyorsabb a normálisnál, de a takarításra fogtam.
-Nincs más, mondom. Ennyi. - mondtam, majd a vállára tettem a kezeimet.
-Hát.. te tudod. - mondta és éreztem, ahogy az egyik kezemre tette a kezét és elmosolyodtam.
(A/N: 4 hónappal később, Leiék hátsó kertjében.)
Hátramentünk Daniellel a hátsó kertbe és leültünk a fűre a távoli erdőt nézegetve. Egész meleg volt, április közepén jártunk, tehát ez nem is volt csoda. A nap sütött, de még nem égetett. Kinyújtottam a lábaimat és az egyiket keresztbe tettem a földön, hátul pedig a kezeimmel támaszkodtam.
Mostanra már beletörődtem, hogy nincs esélyem arra, hogy Danielt elnyerjem magamnak. Fájt még, de elfogadtam, ennek ellenére a remény még mindig ott csillogott bennem, de nem engedtem túl nagy hatalmat neki.
-Hé, mi volt ez drámaórán? - kérdezem hirtelen.
-Mármint mi? - kérdezett vissza Daniel.
-Az, amit mondtál. Hogy amikor majd egyszer az lesz a feladat, hogy szerelmeseket játsszunk a párunkkal, akkor te velem akarsz lenni. - mondtam és titokban halványan reménykedtem benne, hogy ennek valami jelentése is legyen, bár azonnal tudtam, hogy hamis reményt követek, de nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak erre. Amikor ezt drámaórán korábban meghallottam tőle, azt hittem rosszul hallok. Megálltam és nem mozdultam, csak akkor amikor Gina meglökött.
-Ja az! Semmi. Csak te vagy a legnormálisabb az osztályból, ezért mással azt nem vállalnám el. - vont vállat.
-Ja, oké. - mondtam halványan lehangolva. -Mindegy, úgysem lennék képes az ilyeneket eljátszani. - mondtam és ezt komolyan is gondoltam.
-Ugyan már. Tuti menne. Neked? Pff. Biztos hogy menne. - mondta Daniel és felállt.
-Dehogy.
-Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Szóval most gyere, játsszuk el ezt. Kíváncsi vagyok az alakításodra. - mondta mosolyogva és felhúzott, nekem pedig most úgy éreztem, befellegzett.
-Nee. Nem. Tuti nem. - tiltakoztam.
-Dedee. Gyere. - vigyorgott. -Vagy azt akarod hogy ezt elmondjam a többieknek?
-Mi? Bunkó! - kiabáltam, majd megadva magam sóhajtottam és bólintottam. -Oké, mehet. - mondtam, majd hátrébb léptem, karba tettem a kezeimet. -Mégis mi a fenét képzelsz? El akarsz utazni egy hétre azzal a kis libával Bécsbe? - mondtam az első ötletet, ami az eszembe jutott.
-Cica.. tudod, hogy nem csalnálak meg. Üzleti dolgunk van, munkatársak vagyunk. - kezdte Daniel és kitárt karokkal felém lépett.
-Akkor én mért nem mehetek veletek? Nem fogok zavarni senkit. - oldalra fordultam.
-Mert nem lehet. A főnököm azt mondta, hogy nem jöhet más, mert ez szigorúan ránk tartozik. De minden nap hívni foglak.
-Nem tetszik ez nekem. - sóhajtottam és beszívtam a levegőt, amikor magamon éreztem Daniel ölelését.
-Mit tehetnék, hogy megbízz bennem?
-Kezdetben mondjuk, ne azzal a lánnyal menj. - mondtam és felé fordultam, majd igyekeztem kicsit megbántott arcot vágni. El kell ismernem, ez a szerepjáték egészen tetszett.
-Hm. - mondta és rejtelmesen elmosolyodott. -Tudom már, mit tehetnék. - mondta, majd közelebb lépett. Két kezét a fejem két oldalára tette és mélyen a szemembe nézett. A szívem gyorsabban kezdett dobogni a mellkasomban és hirtelen hátraléptem. -Mi a baj szívem? Ezt minden nap csináljuk. - mondta, majd még egyszer közvetlen elém lépett. Megszólalni sem tudtam, nem tudtam. Nem voltam benne biztos, hogy ezt most a szerepjáték kedvéért csinálja-e vagy nem de végül megadta neki egy sóhajjal és egy halvány bólintással. Erre Daniel felemelte a fejem és lassan megcsókolt. Abban a pillanatban úgy éreztem, szárnyalok. Jóleső borzongás futott végig rajtam és ösztönösen a nyaka köré fontam a karjaimat, majd közelebb húztam magam hozzá. Ezzel őt is beindítottam, mert átfogta a derekamat és teljesen magához húzott. A szemeim csukva voltak, a szívem kalapált és a kezemmel beletúrtam sötétbarna hajába, miközben csókoltuk egymást. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, de végül a levegő szüksége szétválasztott minket. Lazábbra vettem nyakán a kezeimet és csillogó szemekkel lihegve néztem fel rá, ő pedig vissza rám. Hátralépett és oldalra biccentette a fejét.
-És még hogy nem vagy jó az effajta szerepjátékban. Tök jól hoztad a szereped! - mosolygott, nekem pedig lehervadt a mosoly az arcomról, helyette csalódottság vette át a helyét. Könnyek gyűltek a szemembe, de megfordultam, azon imádkozva hogy nm vette észre őket. -Hé.. mi a baj? - kérdezte, én pedig tudtam, hogy látta a könnyeket, így megindultam előre.
-Semmi. Csak.. fájnak a szemeim. Mindjárt jövök, bemegyek szemcseppért. - nyögtem ki, majd a bennem lévő feszültségtől, a szomorúságtól és a keserűségtől szinte ordítani tudtam volna. Daniel megfogta a csuklómat és visszafordított.
-Lei, ismerlek. Mi a baj?
-Ha annyira ismernél, tudnád mi a bajom! - kiabáltam.
-Miért, micsoda?
-Az hogy az előbb rohadtul nem szerepet játszottam, te idióta! - kiabáltam, bár nem tudtam miért. Igazából csalódott voltam, nem dühös, de ezt valahogy le kellett vezetnem. Ezután Danny arckifejezése meglágyult és mintha megkönnyebbülést véltem volna felfedezni benne. Előre lépett, megint közvetlenül elém és kisöpörte az egyik hajtincsemet a szemeimből. Próbáltam ellökni magam tőle, közben folyamatosan beszéltem. -Egyáltalán nem színjáték volt, azt hittem ennyire rájössz! Mégis miért kellett ezt csinálnod, ha? - kérdeztem és már szinte sírtam, de ekkor egy határozott mozdulattal magához húzott és újra megcsókolt. Ugyanaz történt, mint korábban, csak intenzívebben, sokkal több élettel. Miután elhúzódtunk, értelmetlenül néztem rá. -Mi volt ez?
-Reméltem, hogy nem csak játszod. - mondta mosolyogva.
-Mi?
-Mondom. Amúgy is meg akartam ezt tenni, szóval ez a szerepjáték még kapóra is jött. - mondta én meg kicsit magamban gondolkoztam, hogy most mi hogy van, majd leesett hogy miről beszél.
-Komolyan?
-Igen. De nem akartam lépni, mert olyan biztosan mutattad hogy semmi érdeklődésed nincs felém. - magyarázta, de nekem nem volt szükségem több magyarázatra. Gyorsan lábujjhegyre emelkedtem és még egyszer megcsókoltam, amibe mindketten belemosolyogtunk. Utána már tényleg csillogó szemekkel néztünk egymásra.
(A/N: egy évvel később. Lei és Danny még mindig együtt vannak. És most egy kis meglepetést :3 szerepváltás!)
Suli után megkerestem Leit és elindultunk hazafelé, miután mindketten elköszönünk a többiektől. A jó a dologban az volt, hogy ez volt a gimi utolsó napja a nyári szünet előtt. Boldogan felsóhajtottam és megfogtam Lei kezét, összekulcsoltam az ujjainkat és feltettem a napszemüvegem.
-Szóval nyári szünet. Én drága egyetlen Dannym, mit fogsz csinálni? - kérdezte Lei.
-Hm. Nem tudom.. talán lemegyek a strandra, flörtölök a lányokkal, talán egyet-kettőt be is fűzök. - mondtam vigyorogva, majd felnevettem, mikor Lei belém bokszolt.
Az utcákon rengeteg ember sétált, éppen ezért elég nagy hangzavar uralkodott mindenhol. Tudtam, hogy Lei nem érzi természetesnek, hogy ennyien veszik körül, ezért arrafelé tereltem, ahol tudtam, hogy kisebb lesz a tömeg. Mikor arra a helyre értünk, hallottam, ahogy Lei sóhajt egyet és éreztem a kezemen, hogy enged a szorításából.
-Nyugi, nem fognak elrabolni. - mosolyogtam.
-Tudom. De akkor is feszengve érzem magam ennyi ember között.
Kinéztem oldalra és a sétáló tömegben megláttam egy embert, aki gyanúsan egy helyben állt, de nem ettől rázott ki a hideg, hanem attól, hogy egyenesen rám nézett. Magas, barna hajú, a húszas éveiben járhatott az illető. Fekete rövid ujjút és fekete nadrágot viselt, amihez még egy sapkát is felvett. Az ember hirtelen megfordult és elsétált. Utánanéztem, de nem foglalkoztam vele.
(A/N: pár héttel később.)
A haverokkal jöttünk fel a partról és egy kellemesen eltöltött nap végén járunk.
Az elmúlt hetente háromszor-négyszer biztos, hogy láttam azt az embert, aki korábban megjelent és csak úgy elsétált. Gyanúsan viselkedett és mindig a mi irányunkba nézett. Azt nem tudtam kivenni, hogy pontosan kire, mert a napszemüvege folyamatosan takarta, de gyanítom, hogy engem nézett. Valahányszor megjelent, kellemetlen érzés fogott el és igyekeztem mielőbb elkerülni a közeléből.
Az ujjaimat végigfuttattam a hajamon és sóhajtottam egyet.
-Ezt nem Lei-nak kéne csinálnia? - kérdezte a mellettem lévő srác, mire a többiek felnevettek, köztük én is.
-Ne legyél idióta. - intettem le, majd megláttam ugyanazt az embert sapkában és napszemüvegben, akit már hetek óta azon kapok, hogy figyel. Újra, csak megfordult és elsétált. -Hé srácok. Elfelejtettem, hogy be kell ugranom egy ismerősömhöz. Menjetek tovább nélkülem. Majd beszélünk. - azzal elindultam az ember után. Már jó pár perce csak sétáltunk egymás mögött, amikor az erdőbe értünk. Még pár perc múlva az ember megállt, de nem fordult meg.
-Dan.. meg sem ismersz már? - kérdezte hátborzongatóan fenyegetően, majd megfordult. Az arca ismerős volt, de nem ugrott be sehonnan.
-Nem.
-Ó.. ezzel most a szívemig hatoltál. - mondta és a szívre tette a kezét. -Mit mondana most a nagyapa ha látná, hogy a drága Daniel unokája nem ismeri meg az ő régi, kedves ismerősét? - kérdezte végig mosolyogva.
-Öö.. még mindig nem ugrik be. - ráztam a fejem. Az ember levette a napszemüvegét, én pedig elemeztem az arcát egy ideig. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnan. Mikor az ember a szemeit forgatta, hogy még mindig nem jöttem rá, ki ő, majd sötéten egyik szája sarkát felfelé húzta egy fenyegető mosolyra, a felismerés képen vágott. Eddig csak annyit láttam a fejéből, hogy engem figyel, de az arcát nem tudtam megvizsgálni, egyrészt a napszemüveg miatt, másrészt pedig mert mindig idő előtt lelépett. Az az ember állt előttem, akit hosszú évekkel ezelőtt, a régi lakhelyemen ismertem meg egy finoman szólva kellemetlen eseményben.
Kicsi voltam még, talán nyolc hét-nyolc éves. Épp hazafelé tartottam az egyik barátomtól, akivel egész délután játszottam, viszont otthon veszekedés volt, anyáék megint összekaptak, ezért nem akartam gyorsan hazakerülni. Úgy gondoltam, teszek egy kitérőt és az erdő szélén sétáltam. A fák közül hangokat hallottam és odafordítottam a fejem. Halkan, de tisztán, sikítást hallottam, olyant, amilyet az ember soha életében nem akar hallani. Vérfagyasztó sikoly volt, és rendkívül megijedtem. Az utcákra fordultam és inkább haza akartam menni, de egy hatalmas kutya jött velem szemben. Nem volt nyakörve és nem látszott barátságosnak. Ezt a feltételezést megerősítette az a tény, hogy amint meglátott engem, elkezdett morogni. Támadó helyzetbe helyezkedett és vicsorogni kezdett. Megrémültem és inkább az erdőt választottam, hiszen ott el tudok bújni ha kell. Befutottam a sűrűségbe, és egy kő esett le a szívemről, amikor a kutya nem követett. A táskám még a hátamon volt és levettem, hogy kivegyem belőle az üvegemet és igyak egy kortyot. Halk mocorgást hallottam nem messze tőlem, de próbáltam hangtalan maradni, nehogy észrevegyenek. Mindeközben az idegállapotom, nyolc évesen, a csúcsot súrolta. A számhoz emeltem az üvegemet, amikor a testsúlyom áthelyeztem a másik lábamra és egy száraz ág eltört a lábam alatt, mire hirtelen egy madár repült ki a bokorból egyenesen előttem. Annyira megijedtem, hogy félrenyeltem és köhögni kezdtem, amíg tisztának nem éreztem teljesen a tüdőmet. Halk pusmogást hallottam nem messze tőlem az erdőben és emberek hangját hallottam. Gyanítottam, hogy a sikítás is az ő művük, vagy őtőlük származhatott. Futni kezdtem, miután a táskámat a hátamra dobtam, mert lépteket hallottam a közelemben, de a táska akasztója egy vastagabb, letört faágban fennakadt és engem is magával rántott.
-Ájj csak meg, kölyök! - kiáltotta az idegen valahol mögöttem. Gyorsan kirántottam a táskát, de elszakadt az akasztója. Nem bántam, csak minél messzebbre akartam lenni a helyszíntől. Az viszont, hogy visszarántott az akasztó, amikor fennakadt, az eredeti úti célomtól is eltérített, amire csak később jöttem rá, mikor nem értem ki az útra, amikor már ki kellett volna. Fogalmam sem volt merre tartok, de rohantam, mint akit egy kutya üldöz. Hirtelen megálltam és a földbe gyökerezett a lábam. Az elém táruló képen a következő volt: a szembe szomszédunk és egy nő, akinek a haját tépte az idősebb férfi. A nőn több helyen kék-lila foltokat véltem felfedezni és volt egy pár vágás is a karján, amiből vér szivárgott. Rémülten nézett rám és utána rángatni kezdte magát, hogy kiszabaduljon az ember szorításából. Közben a fiatalabb idegen mögém került és a karjaimnál megfogott. -Jól van, kölyök. Azt hiszem, neked ezt nem kellett volna látnod. Hé, mit csináljunk vele? - szólt oda az idősebbnek, aki megvonta a vállát, miközben tartotta a nőt.
-Intézd el. - vetette oda, majd a nőt úgy rántotta, hogy a feje a fa törzsének ütődjön, így őt ki is iktatta. Én hirtelen belerúgtam az engem tartó szembe szomszédnak a sípcsontjába, így ő egy hangos kiáltással elengedett és rohanni kezdtem. Magam mögött káromkodást, és kiabálást hallottam, majd valamelyikük követni kezdett. Még mindig nem tudom merre tartottam, de pár végtelennek tűnő perc után a város túlsó végébe kikecmeregtem magam, majd onnan halálfélelemben futottam a nagypapámhoz, mert ő közelebb volt. A leggyorsabb, de kanyargós úton haladtan, hogy a követőm ne tudjon eligazodni az utakon. Mikor a házhoz értem, teljesen kifulladtam és berontottam az ajtón.
-Papi! - kiáltottam és amikor megjelent a konyhaajtóban, sírva borultam oda hozzá.
-Mi történt Danny? - kérdezte aggódva és miután lenyugodtam, mindent elmondtam neki, amit láttam. A papám arca jéghideg lett, majd felhívta a szüleimet, egyrészt, hogy tudassa hogy itt vagyok, másrészt elmesélte, ami történt. Utána rendőrt hívott és a megadott címre küldte őket.
Mikor már otthon voltam, a szobám ablakából figyeltem, ahogy elfogják a szomszédokat és elhurcolják őket. Megkönnyebbültem és biztonságban éreztem magam otthon. Később, miután az eljárást lezárták ellenük, kiderül, hogy már több emberrel erőszakoskodtak, többet bántalmaztak és komolyabb sérüléseket ejtettek rajtuk, néhány az áldozatok közül meg is halt, valamint még sok más bűncselekményben is részük volt. Az idősebbik embert 10 év börtönre ítélték, a fiatalabbikat 8-ra.
Most, a jelenben, ez a két férfi közül a fiatalabbik állt előttem. Tudtam, hogy ki fog szabadulni, de azt nem, hogy meg is fog találni ennyi év után.
-Na, rémlik? - kérdezte és enyhe gúnyt vitt a hangjába.
-Mit keresel itt? - sziszegtem.
-Elégtételt. - mondta. -De biztos fogalmad sincs miért. Nos, elmondom. Nyolc év után annak, hogy abba az istenverte börtönbe zárattál minket, kiszabadultam, de apám nem bírta a magányt és a bezártságot, ezért megölte magát. Ha te nem vagy, még mindig élne.
-Nem az én hibám volt. Ő maga ölte meg saját magát. De hajrá, mit akarsz tenni? Megölsz? - kérdeztem és kitettem a kezeimet oldalra.
-Azt is tehetném. De nem kockáztatok ilyen közel a városhoz. - mondta, majd úgy tett, mint aki elgondolkozik. -Viszont kicsit utánad nézegettem az elmúlt időszakban, gondolom észrevetted, és feltűnt, hogy azt a kicsi barátnődet többre becsülöd és közelebb áll a szívedhez, mint a szüleid. Szóval megvan a gyenge pontod is. - mondta, nekem meg kihagyott egy ütemet a szívem.
-Őt hagyd ki ebből. Ez egyáltalán nem rá tartozik.
-De fog, hidd el. - mondta és elkezdett körözni körülöttem. -Természetesen az ő történetének is utánanéztem az elmúlt időszakban és arra jutottam, hogy rendkívül beléd van esve és hogy nem szereti, ha átvágják. - rám nézett, de én csendben maradtam. Vártam, hogy mire akar kilyukadni. -Van egy ajánlatom. Tulajdonképpen nem ajánlat, mert ott van választási lehetőséged. - kezdte és elmosolygott magában. -Költözz el a városból, de úgy, hogy Loreleit közben szépen fokozatosan és fájdalmasan lepattintod magadról. Azt akarom, hogy lásd ahogy szenved miattad, és nem érti hogy miért vagy ilyen kegyetlen vele. Ha kell, alkalmazz mást is mint a szavak.
-Felejtsd el. Nem fogom megtenni. - mondtam olyan elszántan, ahogy csak tudtam.
-C-c-c. Rossz válasz. Ez esetben a kislány nem biztos, hogy megéri a következő hetet. - mondta és elővett egy kést, majd a hegyét az ujjához érintette és felnézett rám. Hezitáltam, nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. Végül döntöttem.
-Nem. Nem tudod megtenni. Annyian vannak körülötte, hogy száz százalék, hogy nem maradnál észrevétlen.
-Nem jól gondolod. De majd meglátjuk kinek van igaza. Ja, és tudd, hogy figyellek mindkettőtöket. Tudni fogom, mikor kezdted el a kis akciódat. - mondta enyhe vigyorral az arcán, majd megfordult és elsétált.
Pár percig még ott maradtam, majd sarkon fordultam és elviharzottam Leihoz.
(A/N: egy héttel később.)
Egész héten Lei mellett voltam, minden nap figyeltem rá. Nem tudom, hogy kezdett-e észrevenni ebből valamit, de gyanítom, hogy nem, különben már rákérdezett volna. Természetesen nem mondtam el neki a helyzetet, nem akartam ezzel felidegesíteni. Ma reggel azonban és lettem nagyon ideges, ugyanis Leiék szomszédjában az egyik embert (aki történetesen egyedül lakik) holtan találták a házában, a vérével a falra festve, hogy: 'Én szóltam.' Aznap, mikor átmentem Leihoz, láttam rajta, hogy nagyon megviselte a haláleset. Rajtam kívül senki nem tudta mit jelent ez az üzenet, én viszont teljesen sokkba kerültem és rájöttem, hogy az ember komolyan gondolja, amit mondott. Nyilvánvalóan meg fogja ölni Leit, ha nem teszem amit mond, viszont tudtam, hogy így én fogom lelkileg eltiporni szegényt, hiszen a vak is látta, hogy mi a helyzet köztünk. Én az övé vagyok, ő az enyém. Volt pár apró vagy éppen nagyobb konfliktusunk, de mindegyiket megoldottuk, most viszont azt sem tudtam, hogyan álljak hozzá mindenhez. Végül úgy döntöttem, hogy a lehető legóvatosabban fogom tenni, hogy ne érje annyira rosszul. És ez be is jött egy darabig.
Mikor együtt voltunk, először nem viszonoztam az öleléseit, csak hagytam, hogy csinálja amit akar, bár ez is elég nehezemre esett. Később már a csókjait sem viszonoztam, majd amikor a többiekkel együtt voltunk, már egymás kezét sem fogtuk. Ez a folyamat körülbelül egy hónap alatt játszódott le, de eléggé megviselt, nem csak azért, mert nekem is iszonyú rosszul esett, hanem azért is, mert láttam Leit nap mint nap, és láttam azt is, ahogy a szeméből az a rá jellemző fény kezdett kihunyni. Láttam, ahogy kezdi elveszíteni az életkedvét. Tudtam, hogy különösen nagy mértékben függ tőle, ugyanis nagyon közel állunk egymáshoz. Nyolc éves korom óta egymással vagyunk, vagyis már kilenc éve, ami nagyon meghatározó, főleg a tizenéves korszakban. A barátnői többször jöttek oda és vontak kérdőre, hogy mi ez a viselkedés, de vagy nem válaszoltam nekik, vagy hidegen elutasítottam a választ egy-egy gúnnyal és szarkazmussal. Ahogy telt az idő, megtanultam, hogyan zárjam ki az érzéseimet és így könnyebb volt mindezt elviselni. Láttam, hogy Lei nem adja fel, mindig újrapróbálkozott, és emiatt egyre többször vesztünk össze, ami rendszerint azzal tárult, hogy kiabáltunk egy sort, majd otthagytam, ahol éppen voltunk. Azért én mentem el, mert képtelen voltam elviselni a látványt, ahogy ott áll előttem összetörve és hajszál híján én is összetörtem.
Az embert, aki fenyegetett, minden ilyen incidens után látom, ahogy győzedelmi vigyorral az arcán bólint egyet, majd eltűnik valamerre. Nem tudom meddig kell elhúznom ezt az egészet, de nagyon remélem, hogy már nem sokáig, ugyanis egyre nehezebb a súlyt meg a késztetést, hogy ugyanolyan forrón és védelmezőn tartsam Leit a kezemben, mint eddig, legyőzzem.
(A/N: aznap, amikor a legutolsó vitájukra sor kerül.)
Augusztus közepe volt, másfél hónapja annak, hogy a hideget játszottam. Ma telt be a pohár nálam és eldöntöttem, hogy véget vetek ennek, és elmegyek, amíg még meg nem gondolom magam. Egy hosszú nap után írtam egy SMS-t Leinak, hogy beszélni szeretnék vele, de nem publikus helyen, így hát az erdőben egy messzebbre fekvő tisztáson beszéltük meg a találkozót.
Amikor odaértem, Lei már ott volt. Csodaszép volt, mint mindig, alig tudtam róla levenni a szememet és felvenni az álcámat. Már az egészet kitaláltam, hogy mik lesznek az indokaim. Végül megtörtem a tekintetem és a földre szegeztem, majd zsebre vágott kézzel elindultam hozzá.
-Dan. Mi történt? - kérdezte és ahogy ránéztem, még mindig láttam egy halvány fénysugarat, ami azt jelentette, hogy nem adta fel, még vissza lehet hozni a kapcsolatunkat.
-Figyelj, mert nem szeretném nagyon elhúzni. - kezdtem és lekezelően beszéltem. -Elköltözöm.
Először azt hittem, rosszul hallok.
-Micsoda? - kérdeztem.
-Jól hallottad, nem kell megismételnem magam.
-Mégis hova? - kérdeztem és kezdtem teljesen összetörni. Az elmúlt egy-másfél hónapban már rengeteget sírtam amiatt, ahogy viselkedett, nem tudtam és nem is értettem, miért csinálja, de egy kicsit mindig láttam, ahogy megenyhül a viták végén, amikor kiengesztelem valamivel, vagy legalább csak próbálom. Arra gondoltam, hogy esetleg valami lehet a háttérben, ami miatt muszáj így viselkednie velem, ezért nem adtam fel, folyamatosan visszafelé, a pozitív irányba tereltem a kapcsolatunkat, de annyiszor megbántott utána, hogy ezt mindig megkérdőjeleztem.
-Az mindegy. A lényeg ez.
-Nem mindegy! Mégis mikor akartál róla szólni?
-Most, egészen pontosan. Nem akartam, hogy akkora vitát csapjál belőle és nehezítsd a dolgomat. - mondta és oldalra, meg az órájára nézegetett.
-Mi az, hogy..? - kezdtem, de elakadt a hangom és nem tudtam mit mondjak. Végül nem érdekelt, úgy döntöttem tisztázom a dolgokat a teljes egészében. -Dan. Nem értelek. Miért vagy ennyire hideg hozzám?
-Mert így tartja kedvem. Nincs kedvem jópofizni többet.
-Jópofizni? De hát szeretlek, te is szeretsz. - mondtam és folytattam volna tovább, ha nem nevet lenézően közben. Nem nézett a szemembe, ami eléggé bántott, de a legjobban az fájt, hogy pont azután nevetett, hogy mondtam: 'te is szeretsz.' -Mi az?
-Ja, semmi, semmi. Meghagylak az álomvilágodban. - mondta, majd egy kavicsot kezdett rugdalni a földön.
-Miért, nem így van? - vontam kérdőre, mire csak egy félig vállvonást kaptam válaszul és ledöbbentem. -Daniel!
-Mi van már? - kérdezte indulatosan és rám nézett dühös szemekkel. -Mit vársz? Nem veszed észre, milyen a kettőnk kapcsolata az utóbbi időben?
-És ezt mind te provokáltad ki! - kiabáltam, mire újabb nevetés volt a válasz és egy kis hatásszünet.
-Igen, így van. Van tipped, hogy miért? - kérdezte szarkazmussal. -Lefogadom, hogy nincs. De én majd elmondom. Elég könnyű téged félrevezetni, Lei. Mit gondolsz, miért voltam egyáltalán veled, hm? - kérdezte, majd végigmutatott rajtam, de nem akartam elhinni, amit ezzel mondani akar.
-Biztos hogy nem.
-Dehogynem. Elég jól nézel ki, nem igaz? A suli legszexisebb lányával együtt járni azért nem kicsit jó dolog. De kezdtem megunni, hogy akármit csinálok, sosem engedsz a határaidon belül. Mióta is vagyunk együtt? Másfél éve talán?
-Daniel, ezt nem veszem be. Éreztem, hogy nem csak azért vagy velem, hogy lefektess.
-Nem, talán az elején tényleg be is jöttél. De amint mondtam, régen. Másfél év után nem engedsz közel magadhoz, akkor mit várjak tőled?
-Elnézést, hogy nem akarom 16 évesen elveszteni a szüzességem! - kiabáltam és kezdtem elveszíteni a türelmem. -Valami más is van itt. Mérget vennék rá, hogy nem ez az igazi ok.
-Hát akkor csúnyán elbuknál, ugyanis már egy jóideje csak gyötrődöm veled. - mondta gúnnyal a hangjában.
-Mi? Ez hülyeség! Dan, biztos vagyok benne, hogy ezt csak kitalálod. - mondtam és már kezdtem átadni magam a szomorúságnak, ami hisztériát váltott ki belőlem. Előreléptem és Daniel karjaira tettem a kezeimet. -Nézz rám. Kérlek. - kértem, de nem így tett. A kezeim közé fogtam az arcát és magam felé fordítottam. -Nem hiszek neked. Olyan szépeket mondtál, olyan gyengéd voltál velem egész idő alatt, hogy nem ez az igazság. Egyszerűen csak nem.
-Pedig jobb lenne hinni nekem. Nem volt nehéz megjátszani magam. Amennyire naiv vagy, még el is hitted, amiket mondtam. - mondta maró gúnnyal vegyítve, engem ez viszont szíven érintett és végső elkeseredésemben a szájára nyomtam az enyémet és csókolni kezdtem. Először enyhe zavart éreztem nála, amit jó jelnek vettem, de aztán egyszerűen eltolt magától és hidegen a szemembe nézett. -Értsd már meg, hogy nem vagy az esetem! Először még bejöttél, mert kib*szott jól nézel ki, de a nyafka stílusodat ki nem állhatom! Szállj le rólam, nem érzek már semmit és jobb lenne, ha ezt felfognád végre! - kiabált, majd dühösen rázva a fejét ellépett tőlem, nekem pedig már könnyek folytak le az arcomon és éreztem, ahogy a szívem szinte szó szerint kettétörik és oda is szorítottam az egyik kezemet.
-Nem.. - mondtam halkan magamnak és a fejemet ráztam. -Danny, kérlek! Nem gondolhatod ezt komolyan! - könyörögtem.
-Nagyon is komolyan gondolom. - mondta dühösen. -Lehet hogy jobb lett volna egyszerűen csak lelépni és nem szólni róla. - mondta, de a mondat végén megremegett a hangja, amire felfigyeltem, de csak köhögött egyet. Mikor rám nézett, semmilyen könyörületet vagy sajnálatot nem láttam a tekintetében, ami nálam azt a bizonyos betelt metaforikus poharat feldöntötte és éreztem, hogy az esélyem és a lehetőség arra, hogy akármit is rendbe hozzunk, elveszett. Most éreztem igazán azt, hogy milyen Daniel elvesztése, ugyanis a szívem, mintha átszúrták volna, a fejemmel nem tudtam tisztán gondolkodni és éreztem, hogy mindjárt összeesek a sírástól, így minden további szó nélkül megfordultam, és a legrövidebb út felé elindultam, hogy minél távolabb legyek Danieltől.
Amikor kimondtam a végső mondatot és a szemébe néztem,láttam, hogy az utolsó fénysugár, ami még az életet tartotta benne, kihunyt. Átkoztam magam, amiért ezt meg kellett tennem, de nem tehettem mást, különben a valós élete veszik el pillanatokon belül. Ez a beszélgetés, ha lehet annak nevezni, életem eddigi legnehezebb időszaka volt, hiszen teljes szívemből szeretem Leit, és most mégis az én gyilkos szavaim vetettek véget mindkettőnk boldogságának.
Hazamentem, az összepakolt cuccaimat a kezembe vettem és a bőröndömet is magam után húztam, majd a repülőre felszállva egy távolabbi helyen próbáltam újrakezdeni az életemet.
A szívszaggató beszéde után elrohantam, majd újratájékozódva hazarohantam. Anyáék nem tudták mi a bajom, de nem is érthették, hiszen hisztérikusan bőgtem fenn a szobámban. A két legjobb barátnőm, Sasha és Bella, egy másik gimiből, átjött hozzám és vigasztalni próbáltak, bár még ők sem tudták hogy miért. Mikor kellőképpen lenyugodtam, és el tudtam mondani nekik a dolgokat, mindent elmeséltem és az életem fekete lyuk-szakaszához érkeztem, ahonnan ahogy kifelé bukdácsoltam valahogy, a lyuk már vissza is szívott és végig abban a sötét, fekete életben maradtam.
Csengetés után egyből kirohantam a teremből, hogy Danielt megkeressem. A nap elején fogadást kötöttünk, hogy meg tudtam-e csinálni a matek házimat hibátlanul. Jó, lehet, hogy ez másoknak úgy hangzik, mintha stréber lennék, de nem erről van szó. Tegnap átjött hozzánk és elmagyarázott mindent, de úgy sem értettem a feladatokat. Mikor hazament, megint megpróbálkoztam a megoldásukkal, és sikerült. Felhívtam Danielt, hogy megcsináltam, aki ezt nem hitte el és egy fogadást kötöttünk, hogy melyikünknek van igaza. Most, hogy kiderült, én nyertem, már csak ki kellett facsarnom tőle a jutalmamat, amit én választhatok ki, de előtte meg kéne találnom.
Kimentem az udvarra és megcsapott a konténer iszonyatos bűze, amire elfintorodtam. Körbenéztem, de a konténereken meg is akadt a szemem, ugyanis az említett srác ott állt a haverjaival és kukáztak valamit. Odafutottam, a szám elé tartott kézzel, hogy a szagot valahogy elfojtsam.
-Szia Lei! - köszöntött az egyik srác, amire visszaintettem.
-Mégis mi a fenét csináltok? Öngyilkossági hajlamotok van, vagy mi? - kérdeztem.
-Dehogy. Beledobtuk az egyik nyomi óráját a kukába és ki kell szednünk, mert beköpött. - mondta Daniel, mire a szemeimet forgattam.
-Hülye. Na, jó keresgélést srácok, Daniel most velem jön. - mondtam, majd megragadtam a karját és gyorsan elhúztam onnan, de egy pár beszólást kaptam az otthagyott fiúktól. Mikor légzésileg elfogadható területre érkeztünk, elengedtem és szembefordultam vele. -Na találd ki ki nyerte a fogadást!
-Én. - vágta rá Daniel.
-Pontosan. Én. - mondtam és széles vigyorra húztam a számat. -Szóval jössz nekem egy..
-Hé! Mi? - kérdezte összezavarodva.
-Mi ezen olyan nehéz? Megnyertem a fogadásunkat, tehát tartozol. - keresztbe tettem a karjaimat, mire Danny elnevette magát.
-Azt várhatod. Nem hiszem el. - mondta és nekidőlt a mögötte lévő fának, az egyik lábát pedig keresztbe tette a másiknak. Aranybarna szemeivel rám nézett a haja alól és egy pillanatra megtorpantam, mert hirtelen nem tudtam szólni semmit sem. Hamar kitértem ebből a lyukból, bár még mindig nem tudom mi volt az. Elővettem a táskámból a füzetem és odaadtam.
-Nézd meg. - mondtam, majd kinyitotta a füzetet és kikereste a házit. Láttam, ahogy elkerekednek a szemei.
-Csaló. Tuti besegített valaki.
-Nem. - vigyorogtam és Danny felsóhajtott. Visszaadta a füzetet és a tarkójára tette a kezét.
-Na jó. Mit akarsz?
-Hm. Mondjuk azt, hogy.. Ma is átjössz és leszel a modellem egy festménynél. - mondtam és ez halvány izgalommal töltött el.
-Mi? Kizárt. - röhögte el magát. Én csak bólogattam, majd ment még egy kis ideig a vita, de végül rávettem, hogy tegye ezt meg. Miután beleegyezett, mentünk a következő óránkra.
(A/N: aznap délután, Lei és Daniel Leiék házánál.)
Felmentünk a szobánkba és előszedtem a cuccaimat a festéshez. Daniel segített, majd lementünk és a kertben felültettem egy fára.
-Helyezkedj el valahogy. - mondtam, amíg egy pár igazítást elvégeztem a dolgaimon. Mire felnéztem, Daniel már készen állt: a fa egy vastagabb ágára ült fel, nekem kicsit oldalra fordulva. Egyik lábát felhúzta, a másikat lógni engedte a levegőben. A felhúzott lábát átfogta a kezeivel és kicsit bedöntötte oldalra a fejét. Elmosolyodtam a látványon, ugyanis egy napos helyre sikerült helyezkednie, plusz még mosolygott is hozzá, ami egy nagyon aranyos képet adott róla. -Mostantól próbálj meg egy helyben maradni. - kértem és elkezdtem a festést.
Pár időbeli megszakítással, de 3 óra múlva kész is lettem. Igaz, eléggé elszúrtam, ugyanis festés közben Daniel folyamatosan beszélt, nekem pedig két helyre is kellett emiatt koncentrálnom, és ezt nem tudtam megvalósítani. Daniel feje nyomott lett, a végtagjai néhol megtörtek, és a színek sem lettek a legjobban kikeverve. Mikor kész lett, egy nagyot sóhajtva hátraléptem és csináltam pár vállkörzést. Daniel egy nyögéssel kinyújtózott a fán és rám nézett.
-Na, milyen lett?
-Jó. - mondtam és halványan elfintorodtam a képen. Erre Daniel leugrott a fáról. Kellett egy pár másodperc, mire összeszedte magát és oda tudott billegni, hiszen mindene elzsibbadt ennyi idő alatt. Mikor megnézte, azonnal odafordult hozzám és elkezdett kíméletlenül csikizni. Sikítozva próbáltam kiszabadulni a tartásából, de végül abbahagyta a csikizést és magához húzott.
-Hát ilyen vagyok én neked? Törött karral? - kérdezte nevetve és a karjára mutatott a képen.
-Hé, egész végig piszkáltál. Mit vártál, milyen lesz? - kérdeztem, de a képen nem tudtam nem elnevetni magam. Daniel felemelt a földről és megszorongatott, majd elengedett, én pedig megfordultam és összekentem az arcát a kék festékes ecsettel, amire újabb csikizés és szorongatás lett a válasz.
(A/N: körülbelül fél évvel később, nem sokkal félév előtt. Hétvége van, Lei, Daniel és a barátai moziban voltak.)
Amikor kiléptünk a moziból, meghallottam a plázában a halk zenét és felsóhajtottam. A film elég ijesztő volt, nem vagyok ilyenekre idegileg felkészülve. Daniellel egymás mellett ültünk, aminek kifejezetten örültem, mert így bármikor a kezébe tudtam kapaszkodni, amikor úgy éreztem, hogy mindjárt felsikítok. Nem tudom a többiek ezt hogy látták, azt meg végképp nem, hogy ezt ő hogyan fogta fel, de remélem nem vette túl egyértelműnek a mozdulataimat. Két-három hónappal ezelőtt elmélkedni kezdtem, hogy miért viselkedek olyan furcsán Danny társaságában, és nem úgy ahogy a többiekkel. Hogy miért fagyok le, ha valami olyant látok, ami rá rosszat jelenthet, hogy miért merengek el a szemeiben, hogy miért szeretem annyira, ha véletlen vagy akaratlagosan is hozzám ér meg ilyesmi, és hosszas idő után arra a következtetésre jutottam, hogy totál beleestem. Erre nem egyedül jöttem rá, hanem a legjobb barátnőm, Gina segítségével. Ő segített kibogarászni az érzéseimet és néma megfigyelő volt a társaságunkban, majd kimondta a véleményét, amit először nem akartam elfogadni, de rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Azóta is ő támogat ebben az ügyben.
A többiekhez fordultam.
-Mindjárt jövünk. - mondtam és elhúztam Ginát a társaságunkból a WC-k felé. Bementünk a mosdóba és körbenézte, de nem volt ott senki megkönnyebbülésünkre.
-Figyelj. Az, ha belekapaszkodok film közben nagyon gáz? - kérdeztem elfintorodva így visszagondolva, hogy mekkora hülyeséget csináltam.
-Nem. - rázta a fejét Gina. -Csak a tudtára adod, hogy bízol benne. Vagy mi. - mondta, majd elnevette magát és én is vele nevettem. Pszichológus félét játszani elég vicces, ha ilyen témáról van szó.
-Na, de tényleg. Ugye ebből nem jött rá? - kérdeztem aggodalmasan.
-Nem hiszem.. de Lei, meddig akarod még játszani, hogy nem tetszik? - kérdezte Gina, én meg vállat vontam.
-Végig. Nem fogom leégetni magam előtte. Úgy értem.. ő nyilván nem érez így.
-Ezt miből gondolod?
-Onnan, hogy semmiféle jelet nem ad, meg ilyenek.
-Ez még nem azt jelenti, hogy nem jössz be neki. - mondta Gina. Megfordult és kezet mosott.
-De basszus, nekem ő nem csak egyszerűen bejön vagy tetszik, egyenesen belezúgtam! - mondtam és a kezeimet a fejemhez emeltem.
-Nyugii.. ne készítsd ki magad idegileg. - mosolygott a lánya tükörben rám, majd megtörölte a kezét, mielőtt megfogta a kezem és kimentünk. A srácok ott voltak és elindultunk hazafelé.
A város forgalmasabb részéből kiérve egy kisebb kereszteződésnél megálltunk.
-Akkor sziasztok! Majd hétfőn találkozunk. - mosolyogtam és miután köszöntek, elindultam hazafelé. Nemsokára lépteket hallottam magam mögött. Visszanéztem és Dannyt láttam már mellettem. -Hát te?
-Baj, ha elkísérlek? - kérdezte és megeresztett egy halvány mosolyt. Megráztam a fejem.
-Dehogy.. gyere csak. - mondtam és próbáltam tartani a hétköznapi, normál viselkedésmódomat. A pirulás rám sosem hatott úgy mint másra, szóval ezt nem kellett kontrollálnom.
Hazafelé úton beszélgettünk, majd a házunkhoz értünk. Elég gyorsan, talán túl gyorsan is, mert utána beinvitáltam hozzánk Danielt, amit el is fogadott, nagy örömömre.
-Anya, apa! Itt van Daniel is. - köszöntem kiabálva, majd felindultam a szobámba, miután levettem a cipőmet. -Gyere. - szóltam Dannynek és a lépcsők tetején beléptem a szobámba, de ott meg is álltam. Akkora kupi volt, hogy nem láttam az ég világon semmit a padlóból. -Na jó, lehet hogy mégsem ide kéne. - mondtam halkan, de ekkorra már Daniel odaért mellém.
-Miért? Legalább kitakarítunk. - mondta vállat vonva és bement a szobámba, majd a nagyobb ruhahalmokat kikerülve tájékozódni kezdett. Követtem és becsuktam magunk mögött az ajtót, majd mindketten takarítani kezdtünk. Közben nevettünk, komolyabbra váltottunk.. témától függött a hangulatunk.
Mikor már a takarítás vége felé jártunk, leültem az ágyamra és kidőltem rajta. Daniel tovább pakolt, amit nem igazán értettem.
-Hagyd már.. megcsinálom holnap én.
-Ritkán van takarításmániám. Ilyenkor hagyd, hadd csináljam. - mondta mosolyogva és a fejemre dobott egy pólót. Pár percig csendben ültünk és már-már kezdett kínossá válni, hogy csak a pakolás hangját hallom, de semmilyen ép témával nem tudtam előhozakodni, csak eggyel, amire viszont nagyon kíváncsi voltam, de nem akartam megkérdezni: hogy mit gondol rólam. Vacakoltam egy darabig, majd gondoltam, megkérdezem, de csak kerülgetve.
-Hé, Danny.
-Hm? - kérdezte és felnézett.
-Neked milyen típusú lányok jönnek be? - kérdeztem, mire megtorpant, de gyorsan újra mozogni kezdett, de az arcán nem láttam semmilyen változást.
-Miért kérdezed?
-Csak mert. Kíváncsi vagyok. Akárkit megkaphatnál a suliból, mégis szingli vagy. Kíváncsi vagyok miért. - mondtam és titokban büszke voltam magamra, amiért nem lepleztem le magam.
-Hm.. Mert a többiek között nem találtam meg az igazit. - mondta, engem pedig ez a mondat úgy ért, mintha elvették volna tőlem az egyetlen reménysugarat is. 'Tehát én sem lehetek az.' gondoltam és sóhajtottam egyet.
-Aha, világos. - mondtam és továbbra is próbálkoztam az álcámat fenntartani, jelenleg azon erőlködtem, hogy a lesújtottság nem látszódjon rajtam vagy a hangomból.
-Na és neked? Milyen srácok jönnek be? - kérdezte, majd felém fordult mosolyogva, de én azonnal hasra fordultam.
-Öö.. passz. A szokásos. Legyen magas, helyes, ésatöbbi. Csupa leányálom. - mondtam és becsuktam a szemeimet, majd éreztem, ahogy az ágy lesüpped mellettem.
-Ez nem sok. Naa.. - nyaggatott és megbökte az oldalamat, amitől megugrottam. Gondoltam, ha már többet nem tehetek, legalább a szoros baráti kapcsolatunkat kihasználom, így felültem, mögé helyezkedtem és rádőltem a hátára. Éreztem, hogy a szívverése gyorsabb a normálisnál, de a takarításra fogtam.
-Nincs más, mondom. Ennyi. - mondtam, majd a vállára tettem a kezeimet.
-Hát.. te tudod. - mondta és éreztem, ahogy az egyik kezemre tette a kezét és elmosolyodtam.
(A/N: 4 hónappal később, Leiék hátsó kertjében.)
Hátramentünk Daniellel a hátsó kertbe és leültünk a fűre a távoli erdőt nézegetve. Egész meleg volt, április közepén jártunk, tehát ez nem is volt csoda. A nap sütött, de még nem égetett. Kinyújtottam a lábaimat és az egyiket keresztbe tettem a földön, hátul pedig a kezeimmel támaszkodtam.
Mostanra már beletörődtem, hogy nincs esélyem arra, hogy Danielt elnyerjem magamnak. Fájt még, de elfogadtam, ennek ellenére a remény még mindig ott csillogott bennem, de nem engedtem túl nagy hatalmat neki.
-Hé, mi volt ez drámaórán? - kérdezem hirtelen.
-Mármint mi? - kérdezett vissza Daniel.
-Az, amit mondtál. Hogy amikor majd egyszer az lesz a feladat, hogy szerelmeseket játsszunk a párunkkal, akkor te velem akarsz lenni. - mondtam és titokban halványan reménykedtem benne, hogy ennek valami jelentése is legyen, bár azonnal tudtam, hogy hamis reményt követek, de nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak erre. Amikor ezt drámaórán korábban meghallottam tőle, azt hittem rosszul hallok. Megálltam és nem mozdultam, csak akkor amikor Gina meglökött.
-Ja az! Semmi. Csak te vagy a legnormálisabb az osztályból, ezért mással azt nem vállalnám el. - vont vállat.
-Ja, oké. - mondtam halványan lehangolva. -Mindegy, úgysem lennék képes az ilyeneket eljátszani. - mondtam és ezt komolyan is gondoltam.
-Ugyan már. Tuti menne. Neked? Pff. Biztos hogy menne. - mondta Daniel és felállt.
-Dehogy.
-Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Szóval most gyere, játsszuk el ezt. Kíváncsi vagyok az alakításodra. - mondta mosolyogva és felhúzott, nekem pedig most úgy éreztem, befellegzett.
-Nee. Nem. Tuti nem. - tiltakoztam.
-Dedee. Gyere. - vigyorgott. -Vagy azt akarod hogy ezt elmondjam a többieknek?
-Mi? Bunkó! - kiabáltam, majd megadva magam sóhajtottam és bólintottam. -Oké, mehet. - mondtam, majd hátrébb léptem, karba tettem a kezeimet. -Mégis mi a fenét képzelsz? El akarsz utazni egy hétre azzal a kis libával Bécsbe? - mondtam az első ötletet, ami az eszembe jutott.
-Cica.. tudod, hogy nem csalnálak meg. Üzleti dolgunk van, munkatársak vagyunk. - kezdte Daniel és kitárt karokkal felém lépett.
-Akkor én mért nem mehetek veletek? Nem fogok zavarni senkit. - oldalra fordultam.
-Mert nem lehet. A főnököm azt mondta, hogy nem jöhet más, mert ez szigorúan ránk tartozik. De minden nap hívni foglak.
-Nem tetszik ez nekem. - sóhajtottam és beszívtam a levegőt, amikor magamon éreztem Daniel ölelését.
-Mit tehetnék, hogy megbízz bennem?
-Kezdetben mondjuk, ne azzal a lánnyal menj. - mondtam és felé fordultam, majd igyekeztem kicsit megbántott arcot vágni. El kell ismernem, ez a szerepjáték egészen tetszett.
-Hm. - mondta és rejtelmesen elmosolyodott. -Tudom már, mit tehetnék. - mondta, majd közelebb lépett. Két kezét a fejem két oldalára tette és mélyen a szemembe nézett. A szívem gyorsabban kezdett dobogni a mellkasomban és hirtelen hátraléptem. -Mi a baj szívem? Ezt minden nap csináljuk. - mondta, majd még egyszer közvetlen elém lépett. Megszólalni sem tudtam, nem tudtam. Nem voltam benne biztos, hogy ezt most a szerepjáték kedvéért csinálja-e vagy nem de végül megadta neki egy sóhajjal és egy halvány bólintással. Erre Daniel felemelte a fejem és lassan megcsókolt. Abban a pillanatban úgy éreztem, szárnyalok. Jóleső borzongás futott végig rajtam és ösztönösen a nyaka köré fontam a karjaimat, majd közelebb húztam magam hozzá. Ezzel őt is beindítottam, mert átfogta a derekamat és teljesen magához húzott. A szemeim csukva voltak, a szívem kalapált és a kezemmel beletúrtam sötétbarna hajába, miközben csókoltuk egymást. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, de végül a levegő szüksége szétválasztott minket. Lazábbra vettem nyakán a kezeimet és csillogó szemekkel lihegve néztem fel rá, ő pedig vissza rám. Hátralépett és oldalra biccentette a fejét.
-És még hogy nem vagy jó az effajta szerepjátékban. Tök jól hoztad a szereped! - mosolygott, nekem pedig lehervadt a mosoly az arcomról, helyette csalódottság vette át a helyét. Könnyek gyűltek a szemembe, de megfordultam, azon imádkozva hogy nm vette észre őket. -Hé.. mi a baj? - kérdezte, én pedig tudtam, hogy látta a könnyeket, így megindultam előre.
-Semmi. Csak.. fájnak a szemeim. Mindjárt jövök, bemegyek szemcseppért. - nyögtem ki, majd a bennem lévő feszültségtől, a szomorúságtól és a keserűségtől szinte ordítani tudtam volna. Daniel megfogta a csuklómat és visszafordított.
-Lei, ismerlek. Mi a baj?
-Ha annyira ismernél, tudnád mi a bajom! - kiabáltam.
-Miért, micsoda?
-Az hogy az előbb rohadtul nem szerepet játszottam, te idióta! - kiabáltam, bár nem tudtam miért. Igazából csalódott voltam, nem dühös, de ezt valahogy le kellett vezetnem. Ezután Danny arckifejezése meglágyult és mintha megkönnyebbülést véltem volna felfedezni benne. Előre lépett, megint közvetlenül elém és kisöpörte az egyik hajtincsemet a szemeimből. Próbáltam ellökni magam tőle, közben folyamatosan beszéltem. -Egyáltalán nem színjáték volt, azt hittem ennyire rájössz! Mégis miért kellett ezt csinálnod, ha? - kérdeztem és már szinte sírtam, de ekkor egy határozott mozdulattal magához húzott és újra megcsókolt. Ugyanaz történt, mint korábban, csak intenzívebben, sokkal több élettel. Miután elhúzódtunk, értelmetlenül néztem rá. -Mi volt ez?
-Reméltem, hogy nem csak játszod. - mondta mosolyogva.
-Mi?
-Mondom. Amúgy is meg akartam ezt tenni, szóval ez a szerepjáték még kapóra is jött. - mondta én meg kicsit magamban gondolkoztam, hogy most mi hogy van, majd leesett hogy miről beszél.
-Komolyan?
-Igen. De nem akartam lépni, mert olyan biztosan mutattad hogy semmi érdeklődésed nincs felém. - magyarázta, de nekem nem volt szükségem több magyarázatra. Gyorsan lábujjhegyre emelkedtem és még egyszer megcsókoltam, amibe mindketten belemosolyogtunk. Utána már tényleg csillogó szemekkel néztünk egymásra.
(A/N: egy évvel később. Lei és Danny még mindig együtt vannak. És most egy kis meglepetést :3 szerepváltás!)
(Daniel's POV)
Suli után megkerestem Leit és elindultunk hazafelé, miután mindketten elköszönünk a többiektől. A jó a dologban az volt, hogy ez volt a gimi utolsó napja a nyári szünet előtt. Boldogan felsóhajtottam és megfogtam Lei kezét, összekulcsoltam az ujjainkat és feltettem a napszemüvegem.
-Szóval nyári szünet. Én drága egyetlen Dannym, mit fogsz csinálni? - kérdezte Lei.
-Hm. Nem tudom.. talán lemegyek a strandra, flörtölök a lányokkal, talán egyet-kettőt be is fűzök. - mondtam vigyorogva, majd felnevettem, mikor Lei belém bokszolt.
Az utcákon rengeteg ember sétált, éppen ezért elég nagy hangzavar uralkodott mindenhol. Tudtam, hogy Lei nem érzi természetesnek, hogy ennyien veszik körül, ezért arrafelé tereltem, ahol tudtam, hogy kisebb lesz a tömeg. Mikor arra a helyre értünk, hallottam, ahogy Lei sóhajt egyet és éreztem a kezemen, hogy enged a szorításából.
-Nyugi, nem fognak elrabolni. - mosolyogtam.
-Tudom. De akkor is feszengve érzem magam ennyi ember között.
Kinéztem oldalra és a sétáló tömegben megláttam egy embert, aki gyanúsan egy helyben állt, de nem ettől rázott ki a hideg, hanem attól, hogy egyenesen rám nézett. Magas, barna hajú, a húszas éveiben járhatott az illető. Fekete rövid ujjút és fekete nadrágot viselt, amihez még egy sapkát is felvett. Az ember hirtelen megfordult és elsétált. Utánanéztem, de nem foglalkoztam vele.
(A/N: pár héttel később.)
A haverokkal jöttünk fel a partról és egy kellemesen eltöltött nap végén járunk.
Az elmúlt hetente háromszor-négyszer biztos, hogy láttam azt az embert, aki korábban megjelent és csak úgy elsétált. Gyanúsan viselkedett és mindig a mi irányunkba nézett. Azt nem tudtam kivenni, hogy pontosan kire, mert a napszemüvege folyamatosan takarta, de gyanítom, hogy engem nézett. Valahányszor megjelent, kellemetlen érzés fogott el és igyekeztem mielőbb elkerülni a közeléből.
Az ujjaimat végigfuttattam a hajamon és sóhajtottam egyet.
-Ezt nem Lei-nak kéne csinálnia? - kérdezte a mellettem lévő srác, mire a többiek felnevettek, köztük én is.
-Ne legyél idióta. - intettem le, majd megláttam ugyanazt az embert sapkában és napszemüvegben, akit már hetek óta azon kapok, hogy figyel. Újra, csak megfordult és elsétált. -Hé srácok. Elfelejtettem, hogy be kell ugranom egy ismerősömhöz. Menjetek tovább nélkülem. Majd beszélünk. - azzal elindultam az ember után. Már jó pár perce csak sétáltunk egymás mögött, amikor az erdőbe értünk. Még pár perc múlva az ember megállt, de nem fordult meg.
-Dan.. meg sem ismersz már? - kérdezte hátborzongatóan fenyegetően, majd megfordult. Az arca ismerős volt, de nem ugrott be sehonnan.
-Nem.
-Ó.. ezzel most a szívemig hatoltál. - mondta és a szívre tette a kezét. -Mit mondana most a nagyapa ha látná, hogy a drága Daniel unokája nem ismeri meg az ő régi, kedves ismerősét? - kérdezte végig mosolyogva.
-Öö.. még mindig nem ugrik be. - ráztam a fejem. Az ember levette a napszemüvegét, én pedig elemeztem az arcát egy ideig. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnan. Mikor az ember a szemeit forgatta, hogy még mindig nem jöttem rá, ki ő, majd sötéten egyik szája sarkát felfelé húzta egy fenyegető mosolyra, a felismerés képen vágott. Eddig csak annyit láttam a fejéből, hogy engem figyel, de az arcát nem tudtam megvizsgálni, egyrészt a napszemüveg miatt, másrészt pedig mert mindig idő előtt lelépett. Az az ember állt előttem, akit hosszú évekkel ezelőtt, a régi lakhelyemen ismertem meg egy finoman szólva kellemetlen eseményben.
Kicsi voltam még, talán nyolc hét-nyolc éves. Épp hazafelé tartottam az egyik barátomtól, akivel egész délután játszottam, viszont otthon veszekedés volt, anyáék megint összekaptak, ezért nem akartam gyorsan hazakerülni. Úgy gondoltam, teszek egy kitérőt és az erdő szélén sétáltam. A fák közül hangokat hallottam és odafordítottam a fejem. Halkan, de tisztán, sikítást hallottam, olyant, amilyet az ember soha életében nem akar hallani. Vérfagyasztó sikoly volt, és rendkívül megijedtem. Az utcákra fordultam és inkább haza akartam menni, de egy hatalmas kutya jött velem szemben. Nem volt nyakörve és nem látszott barátságosnak. Ezt a feltételezést megerősítette az a tény, hogy amint meglátott engem, elkezdett morogni. Támadó helyzetbe helyezkedett és vicsorogni kezdett. Megrémültem és inkább az erdőt választottam, hiszen ott el tudok bújni ha kell. Befutottam a sűrűségbe, és egy kő esett le a szívemről, amikor a kutya nem követett. A táskám még a hátamon volt és levettem, hogy kivegyem belőle az üvegemet és igyak egy kortyot. Halk mocorgást hallottam nem messze tőlem, de próbáltam hangtalan maradni, nehogy észrevegyenek. Mindeközben az idegállapotom, nyolc évesen, a csúcsot súrolta. A számhoz emeltem az üvegemet, amikor a testsúlyom áthelyeztem a másik lábamra és egy száraz ág eltört a lábam alatt, mire hirtelen egy madár repült ki a bokorból egyenesen előttem. Annyira megijedtem, hogy félrenyeltem és köhögni kezdtem, amíg tisztának nem éreztem teljesen a tüdőmet. Halk pusmogást hallottam nem messze tőlem az erdőben és emberek hangját hallottam. Gyanítottam, hogy a sikítás is az ő művük, vagy őtőlük származhatott. Futni kezdtem, miután a táskámat a hátamra dobtam, mert lépteket hallottam a közelemben, de a táska akasztója egy vastagabb, letört faágban fennakadt és engem is magával rántott.
-Ájj csak meg, kölyök! - kiáltotta az idegen valahol mögöttem. Gyorsan kirántottam a táskát, de elszakadt az akasztója. Nem bántam, csak minél messzebbre akartam lenni a helyszíntől. Az viszont, hogy visszarántott az akasztó, amikor fennakadt, az eredeti úti célomtól is eltérített, amire csak később jöttem rá, mikor nem értem ki az útra, amikor már ki kellett volna. Fogalmam sem volt merre tartok, de rohantam, mint akit egy kutya üldöz. Hirtelen megálltam és a földbe gyökerezett a lábam. Az elém táruló képen a következő volt: a szembe szomszédunk és egy nő, akinek a haját tépte az idősebb férfi. A nőn több helyen kék-lila foltokat véltem felfedezni és volt egy pár vágás is a karján, amiből vér szivárgott. Rémülten nézett rám és utána rángatni kezdte magát, hogy kiszabaduljon az ember szorításából. Közben a fiatalabb idegen mögém került és a karjaimnál megfogott. -Jól van, kölyök. Azt hiszem, neked ezt nem kellett volna látnod. Hé, mit csináljunk vele? - szólt oda az idősebbnek, aki megvonta a vállát, miközben tartotta a nőt.
-Intézd el. - vetette oda, majd a nőt úgy rántotta, hogy a feje a fa törzsének ütődjön, így őt ki is iktatta. Én hirtelen belerúgtam az engem tartó szembe szomszédnak a sípcsontjába, így ő egy hangos kiáltással elengedett és rohanni kezdtem. Magam mögött káromkodást, és kiabálást hallottam, majd valamelyikük követni kezdett. Még mindig nem tudom merre tartottam, de pár végtelennek tűnő perc után a város túlsó végébe kikecmeregtem magam, majd onnan halálfélelemben futottam a nagypapámhoz, mert ő közelebb volt. A leggyorsabb, de kanyargós úton haladtan, hogy a követőm ne tudjon eligazodni az utakon. Mikor a házhoz értem, teljesen kifulladtam és berontottam az ajtón.
-Papi! - kiáltottam és amikor megjelent a konyhaajtóban, sírva borultam oda hozzá.
-Mi történt Danny? - kérdezte aggódva és miután lenyugodtam, mindent elmondtam neki, amit láttam. A papám arca jéghideg lett, majd felhívta a szüleimet, egyrészt, hogy tudassa hogy itt vagyok, másrészt elmesélte, ami történt. Utána rendőrt hívott és a megadott címre küldte őket.
Mikor már otthon voltam, a szobám ablakából figyeltem, ahogy elfogják a szomszédokat és elhurcolják őket. Megkönnyebbültem és biztonságban éreztem magam otthon. Később, miután az eljárást lezárták ellenük, kiderül, hogy már több emberrel erőszakoskodtak, többet bántalmaztak és komolyabb sérüléseket ejtettek rajtuk, néhány az áldozatok közül meg is halt, valamint még sok más bűncselekményben is részük volt. Az idősebbik embert 10 év börtönre ítélték, a fiatalabbikat 8-ra.
Most, a jelenben, ez a két férfi közül a fiatalabbik állt előttem. Tudtam, hogy ki fog szabadulni, de azt nem, hogy meg is fog találni ennyi év után.
-Na, rémlik? - kérdezte és enyhe gúnyt vitt a hangjába.
-Mit keresel itt? - sziszegtem.
-Elégtételt. - mondta. -De biztos fogalmad sincs miért. Nos, elmondom. Nyolc év után annak, hogy abba az istenverte börtönbe zárattál minket, kiszabadultam, de apám nem bírta a magányt és a bezártságot, ezért megölte magát. Ha te nem vagy, még mindig élne.
-Nem az én hibám volt. Ő maga ölte meg saját magát. De hajrá, mit akarsz tenni? Megölsz? - kérdeztem és kitettem a kezeimet oldalra.
-Azt is tehetném. De nem kockáztatok ilyen közel a városhoz. - mondta, majd úgy tett, mint aki elgondolkozik. -Viszont kicsit utánad nézegettem az elmúlt időszakban, gondolom észrevetted, és feltűnt, hogy azt a kicsi barátnődet többre becsülöd és közelebb áll a szívedhez, mint a szüleid. Szóval megvan a gyenge pontod is. - mondta, nekem meg kihagyott egy ütemet a szívem.
-Őt hagyd ki ebből. Ez egyáltalán nem rá tartozik.
-De fog, hidd el. - mondta és elkezdett körözni körülöttem. -Természetesen az ő történetének is utánanéztem az elmúlt időszakban és arra jutottam, hogy rendkívül beléd van esve és hogy nem szereti, ha átvágják. - rám nézett, de én csendben maradtam. Vártam, hogy mire akar kilyukadni. -Van egy ajánlatom. Tulajdonképpen nem ajánlat, mert ott van választási lehetőséged. - kezdte és elmosolygott magában. -Költözz el a városból, de úgy, hogy Loreleit közben szépen fokozatosan és fájdalmasan lepattintod magadról. Azt akarom, hogy lásd ahogy szenved miattad, és nem érti hogy miért vagy ilyen kegyetlen vele. Ha kell, alkalmazz mást is mint a szavak.
-Felejtsd el. Nem fogom megtenni. - mondtam olyan elszántan, ahogy csak tudtam.
-C-c-c. Rossz válasz. Ez esetben a kislány nem biztos, hogy megéri a következő hetet. - mondta és elővett egy kést, majd a hegyét az ujjához érintette és felnézett rám. Hezitáltam, nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. Végül döntöttem.
-Nem. Nem tudod megtenni. Annyian vannak körülötte, hogy száz százalék, hogy nem maradnál észrevétlen.
-Nem jól gondolod. De majd meglátjuk kinek van igaza. Ja, és tudd, hogy figyellek mindkettőtöket. Tudni fogom, mikor kezdted el a kis akciódat. - mondta enyhe vigyorral az arcán, majd megfordult és elsétált.
Pár percig még ott maradtam, majd sarkon fordultam és elviharzottam Leihoz.
(A/N: egy héttel később.)
Egész héten Lei mellett voltam, minden nap figyeltem rá. Nem tudom, hogy kezdett-e észrevenni ebből valamit, de gyanítom, hogy nem, különben már rákérdezett volna. Természetesen nem mondtam el neki a helyzetet, nem akartam ezzel felidegesíteni. Ma reggel azonban és lettem nagyon ideges, ugyanis Leiék szomszédjában az egyik embert (aki történetesen egyedül lakik) holtan találták a házában, a vérével a falra festve, hogy: 'Én szóltam.' Aznap, mikor átmentem Leihoz, láttam rajta, hogy nagyon megviselte a haláleset. Rajtam kívül senki nem tudta mit jelent ez az üzenet, én viszont teljesen sokkba kerültem és rájöttem, hogy az ember komolyan gondolja, amit mondott. Nyilvánvalóan meg fogja ölni Leit, ha nem teszem amit mond, viszont tudtam, hogy így én fogom lelkileg eltiporni szegényt, hiszen a vak is látta, hogy mi a helyzet köztünk. Én az övé vagyok, ő az enyém. Volt pár apró vagy éppen nagyobb konfliktusunk, de mindegyiket megoldottuk, most viszont azt sem tudtam, hogyan álljak hozzá mindenhez. Végül úgy döntöttem, hogy a lehető legóvatosabban fogom tenni, hogy ne érje annyira rosszul. És ez be is jött egy darabig.
Mikor együtt voltunk, először nem viszonoztam az öleléseit, csak hagytam, hogy csinálja amit akar, bár ez is elég nehezemre esett. Később már a csókjait sem viszonoztam, majd amikor a többiekkel együtt voltunk, már egymás kezét sem fogtuk. Ez a folyamat körülbelül egy hónap alatt játszódott le, de eléggé megviselt, nem csak azért, mert nekem is iszonyú rosszul esett, hanem azért is, mert láttam Leit nap mint nap, és láttam azt is, ahogy a szeméből az a rá jellemző fény kezdett kihunyni. Láttam, ahogy kezdi elveszíteni az életkedvét. Tudtam, hogy különösen nagy mértékben függ tőle, ugyanis nagyon közel állunk egymáshoz. Nyolc éves korom óta egymással vagyunk, vagyis már kilenc éve, ami nagyon meghatározó, főleg a tizenéves korszakban. A barátnői többször jöttek oda és vontak kérdőre, hogy mi ez a viselkedés, de vagy nem válaszoltam nekik, vagy hidegen elutasítottam a választ egy-egy gúnnyal és szarkazmussal. Ahogy telt az idő, megtanultam, hogyan zárjam ki az érzéseimet és így könnyebb volt mindezt elviselni. Láttam, hogy Lei nem adja fel, mindig újrapróbálkozott, és emiatt egyre többször vesztünk össze, ami rendszerint azzal tárult, hogy kiabáltunk egy sort, majd otthagytam, ahol éppen voltunk. Azért én mentem el, mert képtelen voltam elviselni a látványt, ahogy ott áll előttem összetörve és hajszál híján én is összetörtem.
Az embert, aki fenyegetett, minden ilyen incidens után látom, ahogy győzedelmi vigyorral az arcán bólint egyet, majd eltűnik valamerre. Nem tudom meddig kell elhúznom ezt az egészet, de nagyon remélem, hogy már nem sokáig, ugyanis egyre nehezebb a súlyt meg a késztetést, hogy ugyanolyan forrón és védelmezőn tartsam Leit a kezemben, mint eddig, legyőzzem.
(A/N: aznap, amikor a legutolsó vitájukra sor kerül.)
Augusztus közepe volt, másfél hónapja annak, hogy a hideget játszottam. Ma telt be a pohár nálam és eldöntöttem, hogy véget vetek ennek, és elmegyek, amíg még meg nem gondolom magam. Egy hosszú nap után írtam egy SMS-t Leinak, hogy beszélni szeretnék vele, de nem publikus helyen, így hát az erdőben egy messzebbre fekvő tisztáson beszéltük meg a találkozót.
Amikor odaértem, Lei már ott volt. Csodaszép volt, mint mindig, alig tudtam róla levenni a szememet és felvenni az álcámat. Már az egészet kitaláltam, hogy mik lesznek az indokaim. Végül megtörtem a tekintetem és a földre szegeztem, majd zsebre vágott kézzel elindultam hozzá.
-Dan. Mi történt? - kérdezte és ahogy ránéztem, még mindig láttam egy halvány fénysugarat, ami azt jelentette, hogy nem adta fel, még vissza lehet hozni a kapcsolatunkat.
-Figyelj, mert nem szeretném nagyon elhúzni. - kezdtem és lekezelően beszéltem. -Elköltözöm.
(Lei's POV)
Először azt hittem, rosszul hallok.
-Micsoda? - kérdeztem.
-Jól hallottad, nem kell megismételnem magam.
-Mégis hova? - kérdeztem és kezdtem teljesen összetörni. Az elmúlt egy-másfél hónapban már rengeteget sírtam amiatt, ahogy viselkedett, nem tudtam és nem is értettem, miért csinálja, de egy kicsit mindig láttam, ahogy megenyhül a viták végén, amikor kiengesztelem valamivel, vagy legalább csak próbálom. Arra gondoltam, hogy esetleg valami lehet a háttérben, ami miatt muszáj így viselkednie velem, ezért nem adtam fel, folyamatosan visszafelé, a pozitív irányba tereltem a kapcsolatunkat, de annyiszor megbántott utána, hogy ezt mindig megkérdőjeleztem.
-Az mindegy. A lényeg ez.
-Nem mindegy! Mégis mikor akartál róla szólni?
-Most, egészen pontosan. Nem akartam, hogy akkora vitát csapjál belőle és nehezítsd a dolgomat. - mondta és oldalra, meg az órájára nézegetett.
-Mi az, hogy..? - kezdtem, de elakadt a hangom és nem tudtam mit mondjak. Végül nem érdekelt, úgy döntöttem tisztázom a dolgokat a teljes egészében. -Dan. Nem értelek. Miért vagy ennyire hideg hozzám?
-Mert így tartja kedvem. Nincs kedvem jópofizni többet.
-Jópofizni? De hát szeretlek, te is szeretsz. - mondtam és folytattam volna tovább, ha nem nevet lenézően közben. Nem nézett a szemembe, ami eléggé bántott, de a legjobban az fájt, hogy pont azután nevetett, hogy mondtam: 'te is szeretsz.' -Mi az?
-Ja, semmi, semmi. Meghagylak az álomvilágodban. - mondta, majd egy kavicsot kezdett rugdalni a földön.
-Miért, nem így van? - vontam kérdőre, mire csak egy félig vállvonást kaptam válaszul és ledöbbentem. -Daniel!
-Mi van már? - kérdezte indulatosan és rám nézett dühös szemekkel. -Mit vársz? Nem veszed észre, milyen a kettőnk kapcsolata az utóbbi időben?
-És ezt mind te provokáltad ki! - kiabáltam, mire újabb nevetés volt a válasz és egy kis hatásszünet.
-Igen, így van. Van tipped, hogy miért? - kérdezte szarkazmussal. -Lefogadom, hogy nincs. De én majd elmondom. Elég könnyű téged félrevezetni, Lei. Mit gondolsz, miért voltam egyáltalán veled, hm? - kérdezte, majd végigmutatott rajtam, de nem akartam elhinni, amit ezzel mondani akar.
-Biztos hogy nem.
-Dehogynem. Elég jól nézel ki, nem igaz? A suli legszexisebb lányával együtt járni azért nem kicsit jó dolog. De kezdtem megunni, hogy akármit csinálok, sosem engedsz a határaidon belül. Mióta is vagyunk együtt? Másfél éve talán?
-Daniel, ezt nem veszem be. Éreztem, hogy nem csak azért vagy velem, hogy lefektess.
-Nem, talán az elején tényleg be is jöttél. De amint mondtam, régen. Másfél év után nem engedsz közel magadhoz, akkor mit várjak tőled?
-Elnézést, hogy nem akarom 16 évesen elveszteni a szüzességem! - kiabáltam és kezdtem elveszíteni a türelmem. -Valami más is van itt. Mérget vennék rá, hogy nem ez az igazi ok.
-Hát akkor csúnyán elbuknál, ugyanis már egy jóideje csak gyötrődöm veled. - mondta gúnnyal a hangjában.
-Mi? Ez hülyeség! Dan, biztos vagyok benne, hogy ezt csak kitalálod. - mondtam és már kezdtem átadni magam a szomorúságnak, ami hisztériát váltott ki belőlem. Előreléptem és Daniel karjaira tettem a kezeimet. -Nézz rám. Kérlek. - kértem, de nem így tett. A kezeim közé fogtam az arcát és magam felé fordítottam. -Nem hiszek neked. Olyan szépeket mondtál, olyan gyengéd voltál velem egész idő alatt, hogy nem ez az igazság. Egyszerűen csak nem.
-Pedig jobb lenne hinni nekem. Nem volt nehéz megjátszani magam. Amennyire naiv vagy, még el is hitted, amiket mondtam. - mondta maró gúnnyal vegyítve, engem ez viszont szíven érintett és végső elkeseredésemben a szájára nyomtam az enyémet és csókolni kezdtem. Először enyhe zavart éreztem nála, amit jó jelnek vettem, de aztán egyszerűen eltolt magától és hidegen a szemembe nézett. -Értsd már meg, hogy nem vagy az esetem! Először még bejöttél, mert kib*szott jól nézel ki, de a nyafka stílusodat ki nem állhatom! Szállj le rólam, nem érzek már semmit és jobb lenne, ha ezt felfognád végre! - kiabált, majd dühösen rázva a fejét ellépett tőlem, nekem pedig már könnyek folytak le az arcomon és éreztem, ahogy a szívem szinte szó szerint kettétörik és oda is szorítottam az egyik kezemet.
-Nem.. - mondtam halkan magamnak és a fejemet ráztam. -Danny, kérlek! Nem gondolhatod ezt komolyan! - könyörögtem.
-Nagyon is komolyan gondolom. - mondta dühösen. -Lehet hogy jobb lett volna egyszerűen csak lelépni és nem szólni róla. - mondta, de a mondat végén megremegett a hangja, amire felfigyeltem, de csak köhögött egyet. Mikor rám nézett, semmilyen könyörületet vagy sajnálatot nem láttam a tekintetében, ami nálam azt a bizonyos betelt metaforikus poharat feldöntötte és éreztem, hogy az esélyem és a lehetőség arra, hogy akármit is rendbe hozzunk, elveszett. Most éreztem igazán azt, hogy milyen Daniel elvesztése, ugyanis a szívem, mintha átszúrták volna, a fejemmel nem tudtam tisztán gondolkodni és éreztem, hogy mindjárt összeesek a sírástól, így minden további szó nélkül megfordultam, és a legrövidebb út felé elindultam, hogy minél távolabb legyek Danieltől.
(Daniel's POV)
Amikor kimondtam a végső mondatot és a szemébe néztem,láttam, hogy az utolsó fénysugár, ami még az életet tartotta benne, kihunyt. Átkoztam magam, amiért ezt meg kellett tennem, de nem tehettem mást, különben a valós élete veszik el pillanatokon belül. Ez a beszélgetés, ha lehet annak nevezni, életem eddigi legnehezebb időszaka volt, hiszen teljes szívemből szeretem Leit, és most mégis az én gyilkos szavaim vetettek véget mindkettőnk boldogságának.
Hazamentem, az összepakolt cuccaimat a kezembe vettem és a bőröndömet is magam után húztam, majd a repülőre felszállva egy távolabbi helyen próbáltam újrakezdeni az életemet.
(Lei's POV)
A szívszaggató beszéde után elrohantam, majd újratájékozódva hazarohantam. Anyáék nem tudták mi a bajom, de nem is érthették, hiszen hisztérikusan bőgtem fenn a szobámban. A két legjobb barátnőm, Sasha és Bella, egy másik gimiből, átjött hozzám és vigasztalni próbáltak, bár még ők sem tudták hogy miért. Mikor kellőképpen lenyugodtam, és el tudtam mondani nekik a dolgokat, mindent elmeséltem és az életem fekete lyuk-szakaszához érkeztem, ahonnan ahogy kifelé bukdácsoltam valahogy, a lyuk már vissza is szívott és végig abban a sötét, fekete életben maradtam.
================================================
9.
Mikor a visszaemlékezés végére jutottam, már megint patakokban folytak a könnyeim. A szívem sajgott és szaggatottan vettem a levegőt. Két év után még mindig nagyon fájt erre visszagondolni, de inkább most néztem szembe vele, mint valamikor olyankor, amikor a legkevésbé van rá szükségem. Magam mellől felvettem egy zsebkendőt és kifújtam az orrom, majd letettem a többi közé. Felálltam és kinyújtóztam. Meleg, kellemes szeptemberi éjszaka volt, tehát csak egy rövid pizsamában voltam kint az erkélyen. A telefonom továbbra is nálam volt, amiből a fülhallgatóimon keresztül szólt egy lassabb zene. Többé-kevésbé ez is rásegített arra, hogy elkezdjek sírni, de úgy éreztem, muszáj bekapcsolnom magam mellett a zenét, hogy nyugodt legyek.
Lekapcsoltam a zenét és bementem a fürdőbe. Megtámaszkodtam a csap szélén és a tükörképemre néztem. Elég ijesztő látványt nyújtott a szétnyúzott képem fénylő könnycsíkokkal végighúzva, ezért megnyitottam a csapot és amikor meleg víz jött belőle, megmostam az arcom, majd megtöröltem a törülközőmbe és visszamentem az ágyba. Betakaróztam és a plafont néztem egészen addig, amíg a szemeim kezdtek a fáradtságtól lecsukódni, majd lassan elaludtam.
Reggel az ébresztőm hangjára keltem az álomtalan alvásból. Korábbra állítottam, hogy egy kis időm legyen, mielőtt a mai napomat is a sulinak szentelem. Pislogtam egy keveset, mielőtt felültem és lenyomtam az órát és körbenéztem a sötétben. Örültem, hogy nem kell hunyorítanom a sötétítőm miatt, ez kicsit megmosolyogtatott az elkenődött helyzetemben. Kimásztam az ágyból és kinyújtóztam, de olyannyira feszült minden izmom, hogy a vádlimban be is görcsöltek, amire összerándultam egész testemben és lekaptam hozzá, visszafeszítettem a lábfejem és vártam, amíg a kínzó fájdalom el nem múlik. Mély, de rendszertelen levegőket vettem, amivel kicsit elviselhetőbb volt a görcs, mert így nem csak a lábamra koncentráltam. Körülbelül egy perc átvészelt finoman szólva kellemetlen helyzet után nagyot sóhajtva álltam újra két lábra. Vártam egy keveset, mielőtt megmozgattam térdtől lefelé a lábam, majd bementem a fürdőbe és azonnal a sminkes szekrényhez léptem, ugyanis tudtam, hogy feltétlen szükségem lesz egy kis sminkre, hogy eltüntessem a tegnap este nyomait. A tükör elé álltam és elkezdtem az eltüntető folyamatot.
Mikor kész lettem vele, elégedetten tapasztaltam, hogy nem is lett sok, de éppen eltakarta a vörös foltokat, amiket még a sírás okozott. Rámosolyogtam a tükörképemre, mielőtt visszafordultam és eltettem a szekrénybe a korábban elővett dolgokat. Utána visszamentem a szobámba és egy lenge, félvállas, fekete alapon fehér mintás pólót kerestem ki magamnak, egy rövid farmerrel. Felöltöztem és az ékszertartómhoz léptem, ahonnan kivettem egy sor vékony karkötőt, amiket annyira szeretek, majd egy kis fülbevalót is betettem. Ezek után már csak a hajam volt hátra, amit egyszerűen kifésültem, csak egy sima kis tincsből csináltam egy fonatot, ami az arcom mellett lógott le.
Az asztalomhoz érve felvettem a táskámat és lementem, ahol apa már az asztalnál ült és egy csésze kávét fogva egyik kezében, a mai napi naplót olvasta, anya pedig a sötétítőket húzta felfelé.
-Sziasztok. - mosolyogtam és a bejárati ajtó elé letettem a táskám, mielőtt csatlakoztam hozzájuk a reggelihez.
-Jó reggelt. - köszöntöttek kánonban. -Hogy aludtál? - kérdezte anya.
-Jól, köszi. - füllentettem, de nem vették észre. -Ma szerintem későn fogok hazajönni, van egy olyan érzésem.
-Mi? Milyen érzés?
-Passz. Megérzés. Csak ne lepődjetek meg, ha később érek haza, mint általában.
-Hm. Hát jó. - hagyta rám anya a dolgot, majd leült a kanapéra, miután az utolsó sötétítőt is felhúzta.
Lekapcsoltam a zenét és bementem a fürdőbe. Megtámaszkodtam a csap szélén és a tükörképemre néztem. Elég ijesztő látványt nyújtott a szétnyúzott képem fénylő könnycsíkokkal végighúzva, ezért megnyitottam a csapot és amikor meleg víz jött belőle, megmostam az arcom, majd megtöröltem a törülközőmbe és visszamentem az ágyba. Betakaróztam és a plafont néztem egészen addig, amíg a szemeim kezdtek a fáradtságtól lecsukódni, majd lassan elaludtam.
Reggel az ébresztőm hangjára keltem az álomtalan alvásból. Korábbra állítottam, hogy egy kis időm legyen, mielőtt a mai napomat is a sulinak szentelem. Pislogtam egy keveset, mielőtt felültem és lenyomtam az órát és körbenéztem a sötétben. Örültem, hogy nem kell hunyorítanom a sötétítőm miatt, ez kicsit megmosolyogtatott az elkenődött helyzetemben. Kimásztam az ágyból és kinyújtóztam, de olyannyira feszült minden izmom, hogy a vádlimban be is görcsöltek, amire összerándultam egész testemben és lekaptam hozzá, visszafeszítettem a lábfejem és vártam, amíg a kínzó fájdalom el nem múlik. Mély, de rendszertelen levegőket vettem, amivel kicsit elviselhetőbb volt a görcs, mert így nem csak a lábamra koncentráltam. Körülbelül egy perc átvészelt finoman szólva kellemetlen helyzet után nagyot sóhajtva álltam újra két lábra. Vártam egy keveset, mielőtt megmozgattam térdtől lefelé a lábam, majd bementem a fürdőbe és azonnal a sminkes szekrényhez léptem, ugyanis tudtam, hogy feltétlen szükségem lesz egy kis sminkre, hogy eltüntessem a tegnap este nyomait. A tükör elé álltam és elkezdtem az eltüntető folyamatot.
Mikor kész lettem vele, elégedetten tapasztaltam, hogy nem is lett sok, de éppen eltakarta a vörös foltokat, amiket még a sírás okozott. Rámosolyogtam a tükörképemre, mielőtt visszafordultam és eltettem a szekrénybe a korábban elővett dolgokat. Utána visszamentem a szobámba és egy lenge, félvállas, fekete alapon fehér mintás pólót kerestem ki magamnak, egy rövid farmerrel. Felöltöztem és az ékszertartómhoz léptem, ahonnan kivettem egy sor vékony karkötőt, amiket annyira szeretek, majd egy kis fülbevalót is betettem. Ezek után már csak a hajam volt hátra, amit egyszerűen kifésültem, csak egy sima kis tincsből csináltam egy fonatot, ami az arcom mellett lógott le.
Az asztalomhoz érve felvettem a táskámat és lementem, ahol apa már az asztalnál ült és egy csésze kávét fogva egyik kezében, a mai napi naplót olvasta, anya pedig a sötétítőket húzta felfelé.
-Sziasztok. - mosolyogtam és a bejárati ajtó elé letettem a táskám, mielőtt csatlakoztam hozzájuk a reggelihez.
-Jó reggelt. - köszöntöttek kánonban. -Hogy aludtál? - kérdezte anya.
-Jól, köszi. - füllentettem, de nem vették észre. -Ma szerintem későn fogok hazajönni, van egy olyan érzésem.
-Mi? Milyen érzés?
-Passz. Megérzés. Csak ne lepődjetek meg, ha később érek haza, mint általában.
-Hm. Hát jó. - hagyta rám anya a dolgot, majd leült a kanapéra, miután az utolsó sötétítőt is felhúzta.
-Szerintem én elmegyek. Kis sétára van szükségem, mielőtt bemegyek a suliba. - mondtam és felvettem a táskámat, de a pántja, ami már tegnap meglazult, hirtelen elszakadt és bosszúsan felmordultam. -Szuper. - megfogtam a táskát, felvittem, gyorsan átpakoltam egy másikba, a szakadtat az asztalom mellé dobtam, majd lesiettem a lépcsőkön. -Na, most megyek. Sziasztok! - miután ők is elköszöntek minden egyéb kérdés nélkül, elhagytam a házat. Írtam egy SMS-t a lányoknak hogy menjenek nélkülem, majd az erdő felé vettem az irányt. Szokás szerint bedugtam a fülhallgatóimat és zsebre tett kézzel haladtam el a házak mellett. Hangulatom ellenére kicsit vidámabb, legalább is nem a temetési hangulatú zenék közül válogatva az Imagine Dragon - Demons-t hallgattam ismétlődően, így egészen az erdőig ezt hallgattam, még akkor is, amikor a fák között kanyargó ösvényre léptem és ott folytattam utamat.
Ránéztem az órámra, ami 7:47-et mutatott. Kilencre kellett beérnem, tehát bőségesen volt még időm, így egy nagyot sóhajtva kinyújtóztam és magamra erőltettem egy mosolyt, hátha így a hangulatom is egy kicsit megváltozik. Belenyúltam a zsebembe és vakon átváltottam a folyamatos lejátszást véletlenszerűre. Egy éve már LG telefonom van és mind közül, amelyikek valaha voltak, ez a kedvencem. Szép a külseje, jól van beprogramozva, és szinte mindent tud. Tulajdonképpen a többi telefon sem tud sokkal többet vagy mást, de nekem még is ez nyerte el a tetszésemet, talán a logója miatt. A félig fejből, félig két betűből álló logo annyira megtetszett, hogy azóta rá sem nézek egyéb márkájú telefonokra.
Amint a számnak vége lett, a véletlenszerű lejátszás miatt egy másik szám kezdődött el, amit már nagyon régen hallottam, annak ellenére, hogy megvolt. Egy japán anime sorozat nyitódala volt, és azt hittem, hogy már régen kitöröltem. Ezek szerint a memóriakártyámon ez is rajta maradt, de most jól esett újra meghallgatni és nosztalgiázásként dúdolni kezdtem magamban és régi emlékek viharozták meg a lelki szemeimet. Miközben ezeknek az emlékképeknek engedtem, elindultam a dombon felfelé, a fák között egy tisztásra, ahonnan lenézhetek a városunkra. Mire a szám véget ért, egész jó kedvem lett és már az út felénél voltam, de ezután egy lassabb, szomorúbb hangvételű zene indult el és lusta voltam elkapcsolni, ezért a számat néha-néha elhúzva sétáltam továbbra is a domb teteje felé. Mire felértem, már megint egy más zene ment, és leültem a dombtetőn a város felé nézve. A zenék hangvételei megtették a hatásukat, kezdtem egyedül érezni magam. Kicsúsztattam a zsebemből a telefonomat és a kezembe vettem, de nem csináltam vele semmit, csak végigsimítottam a képernyőjén. Gondolkoztam, hogy ki lehet az, aki hajlandó arra, hogy ilyen korán is a társaságom miatt feladja a pihe-puha ágyának a kísértését. Mikor a megfelelő név eszembe jutott, feloldottam a képernyőzárat és SMS-t írtam az illetőnek, majd miután megkaptam a választ hátradőltem a füvön és azt néztem, hogyan változik az égbolt sötétebb kékről világosabbra.
A zenék számából és hosszúságából matekoztam egy kicsit és arra jutottam, hogy már vagy 15-20 perce ott feküdhettem a tetőn és felültem, hogy körbenézzek. Amint két kézzel megtámasztottam magam, hogy ne dőljek vissza, megláttam magam előtt nem messze Dave-t, ahogy egyértelműen halkan próbált megközelíteni. Egyszerű, szürke V nyakú rövid ujjúban volt, és egy halásznadrágban. Szőke haja kuszán állt a feje tetején és az enyhe szellő miatt még a szeme elé is került egy-két hosszabb tincs. A nap szemből sütött rá, így a kék szemei is megcsillantak.
Mikor meglátta, hogy figyelem, felegyenesedett és bár nem hallottam, szerintem egy gyenge káromkodás hagyta el a száját. Elmosolyodtam és kivettem a fülhallgatóimat és eltettem őket.
-Kárpótlásért a korai keltésért meg akartalak csikizni. - mondta és leült mellém.
-Neked is jó reggelt. - mondtam már szinte nevetve, mert az arckifejezése olyan volt, mint akit a plüssmacijától fosztottak meg 8 évesen.
-Mit keresel te itt ilyenkor? - megvontam a vállamat.
-Elterveztem, hogy kijövök, de egyedül éreztem magam és kellett a társaság.
-De miért én? - kérdezte és ásított egyet. Újra vállat vontam.
-Rád gondoltam, mint egy kedves srác, aki nem harapja le a fejem egy ilyenért.
-Jól gondoltad. - mosolygott és teljesen felém fordult törökülésben. -Sasháékkal mi van? Összevesztetek?
-Mi? Nem. Miért? - kérdeztem és zavartan néztem.
-Azt hittem őket fogod hívni először.
-Ja, nem. Nem akartam felkelteni őket.
-Na kösz. Engem meg nyúzol itt ilyenekkel. - forgatta a szemeit.
-De hát most mondtad, hogy nem baj..
-Nem is! Hugica, mikor volt baj, ha hajnalban hívtál segítségért? - kérdezte és megölelt, majd megszorongatott én meg halkan nevettem. Még régebben fogadott a húgának, amikor drámán egy szerepjátékot kellett előadnunk és mi ketten testvérpárt alkottunk. Azóta én vagyok a húga, ő pedig a bátyám.
-Milyen rég hívtál már hugicának.. - elmélkedtem.
-Hiányzik? - kérdezte mosolyogva, mire bólintottam. -Akkor gyakrabbban hívlak majd így. - mondta, majd felállt. -Na gyere, nézzünk erdőt! - a kezét nyújtotta, amit elfogadta, és felhúzott, azután a városnak hátat fordítva az erdő belseje felé kezdtünk sétálni egymás mellett. Az egész olyan volt, mintha Dave jelenléte mellett a problémáim is könnyebben elviselhetőek lettek volna. Nem hiába hívtam őt, tudtam, hogy a lányokon kívül most csak ő tudja úgy elterelni a figyelmem - még anélkül is, hogy tudná mi a probléma -, hogy semmi erőfeszítést nem tesz, csak simán önmaga.
-Szüleid otthon vannak? - kérdeztem.
-Nincsenek. Mert?
-Csak kérdeztem. Azt hittem ki kellett osonnod.
-Neem.. könnyű dolgom volt, csak felkelni volt nagyon nehéz. - mosolygott.
-Bocs. Kihasználtam a 'bármikor-számíthatsz-rám-hugica' ígéretedet. - mosolyogtam. -De meddig maradtál fent tegnap, ha még így is alig tudsz felkelni? - kérdeztem, mire hezitált és a tarkójára tette a kezét.Az arcát figyeltem, hátha le tudok olvasni róla valamit, de végül felhúztam a egyik szemöldökömet. -Na jó. Mit csináltál?
-Hát.. nézd, egy mókus! - mutatott felfelé, de nem vettem le róla a tekintetemet, hiszen tudtam, hogy kamuzik.
-Ne tereld a témát. Mit csináltál?
-Nem, tényleg ott egy mókus! - mondta és odafordította a fejem, mire elcsodálkoztam. A velünk szemben lévő fa ágán tényleg ott ült egy mókus és éppen egy mogyorót rágcsált. Olyan aranyos volt, hogy hirtelen el is felejtettem, hogy mit kértem számon az előbb Daven.
-Most a Hófehérkében érzem magam. - mondtam és tényleg olyan volt, mintha az erdő összes állata lassan összegyűlne körülöttünk, de amikor körülnéztem, ez nem történt meg.
-Ne, még a végén a szarvasok is megjelennek. - húzta el a száját Dave, majd oldalra nézett és ledermedt. -Te, Lei.. menjünk.
-Miért? Le akarom fényképezni a mókust. Olyan édes! - mosolyogtam és elővettem a telefonom és gyorsan le is fényképeztem. Ekkor Dave megbökte az oldalamat és odafordítottam a fejem, majd megláttam a fák között távolabb egy elég nagy termetű vaddisznót. Megfeszültem és Dave karjába kapaszkodtam. -Mi a fenéért nem szóltál korábban?
-Basszus, a mókust akartad lefényképezni és nem hiszem, hogy jó ötlet lenne hangoskodni mellette. - fejével a vaddisznó felé bökött.
-Oké, oké. Csak menjünk. - mondtam, mire rábólintott és megfordultunk. Lassan és halkan kezdtünk elsétálni. Hátranéztem és folyamatosan figyeltem, hogy nem követ-e esetleg, de nem figyeltem az orrom elé és egy kiálló kőben megbotlottam, mire durván a talajra estem. Esés közben halk sikoly hagyta el a számat a meglepettségtől, de amilyen gyorsan lehetett, el is fojtottam azt. Nem tudom, hogy meghallotta-e az állat, de hátranéztem és csak annyit láttam, hogy a vaddisznó egyenesen felénk fordította a fejét és röfögött, mielőtt rohanni kezdett felénk. Dave a karomnál fogva felrántott a földről és felszisszentem, mert eléggé fájt, de nem panaszkodtam, hanem rohanvást futni kezdtünk visszafelé. Az erdőnek ezt a felét már ismertem, ezért amikor talpon voltam és stabilan futottam és nem fenyegetett az a veszély, hogy akármikor megbotolhatok, szólta Davenek. -Gyere utánam! Tudom merre kell menni! - kiabáltam, majd mikor Dave bólintott, elfordultam jobbra, de nem olyan élesen, hanem szép lassan folyamatosan, amíg olyan nagy szögben nem fordultunk el, hogy már egyenesen a célpont felé nem tartottunk. Onnantól kezdve már csak egyenesen futottunk, csak a fákat kellett már kikerülni. A vaddisznó futását még mindig a nyomunkban hallottam, és én is kezdtem már kifulladni a folyamatos sprinteléstől. Tudta, hogy már nem járunk messze a vastag fától, ezért még jobban rákapcsoltam és ösztönöztem Davet, hogy siessen, de ahogy hallottam, őt nem kellett noszogatnom, jött ő magától is. Nem csoda, egyértelműen jobb edzésben van, mint én. Nemsokára kiértünk a tisztásra, aminek a szélén egy nagyon vastag törzsű fa állt és azt vettem célba. Odaértünk és amilyen gyorsan csak lehetett, felugrottam az ágára, aminek az alja a földet érintette, viszont annál vastagabb volt. Felfelé másztam, és mivel már nagyon sokszor másztam erre a fára, sokkal könnyebb dolgom volt, mint először, amikor évekkel ezelőtt próbálkoztam vele. Emlékszem, hogy akkor hosszú perceket töltöttem azzal, hogy a harmadik ágig feljussak, és a társam, Daniel, folyamatosan nevetett, hogy milyen bénán mászok fát. Én meg csak azért is megmutattam neki, hogy képes vagyok rá, és órák eltelte után sikerült is felmásznom az ötödik ágra a földfelszíntől számítva.
Most azonban vészhelyzetben az adrenalin szint is a magasba lövellt, és ez is rásegített arra, hogy gyorsabban és jobban másszak a szokásosnál. Az ötödik ágig eljutottam és visszanéztem Davere, akinek látszólag nem volt különösebb problémája a dologgal, talán annyi, hogy már ő is kellően kifáradt. Mindketten kapaszkodtunk és lenéztünk.
-Te ennyire béna vagy? - nézett fel rám Dave és meg egy nagyot sóhajtottam.
-Bocsi.. de igen, ennyire béna vagyok. - vallottam be. Dave tekintete egy ideig még dühös volt, majd azután megenyhült és megkönnyebbült mosoly vette át a helyét.
-Annyira hülye vagy Lei! Majdnem disznókaja lett belőlünk. - mondta és felmászott ugyanarra az ágra, amin én voltam és átölelt. Visszaöleltem, ami nagyon jól esett, hiszen egy ilyen eset után jó dolog támaszkodni valakire.
-Ki hitte volna.
-Mit? - kérdezte és elengedett.
-Hogy a hugica és a bátyó még ilyet is elérnek ezen a napon, hogy egy vaddisznó elől egy fán megmenekülve ülnek. - ezen elmosolyodott és végignézett rajtam.
-Minden oké, ugye? - kérdezte, én meg bólintottam.
-Persze, miért? - kérdeztem és nem vette le a szemeit az arcomról. Közelebb hajolt és szemügyre vett.
-Miért van több smink rajtad, mint általában? - kérdezte, én meg meglepődtem, hogy észrevette.
-Csak.. úgy.
-Lei, ismerlek. Történt valami? - kérdezte komolyabban és tudtam, hogy nem fogom sokáig húzni előtte. Egészen pontosan két éve ismerjük egymást, de a tiszteletbeli húgaként már úgy ismer, mintha tényleg a családtagja lennék és ezek szerint észre is veszi, ha valami baj van.
-Nem. - tagadtam le és lenéztem, majd amikor nem láttam már a vaddisznót, elkezdtem lefelé kapaszkodni az ágon. Amint leugrottam, éreztem, hogy rosszul érkeztem és elestem. Felszisszentem és szinte rögtön hallottam, ahogy Dave is földet ér mellettem, majd leguggolt mellém.
-Hé, jól vagy?
-Öhm.. nem igazán. - mondtam és a bokámat szorongattam. Megpróbáltam felállni, de sikertelenül. -Azt hiszem túl nagy nyomás nehezedett rá.. - mondta, és megmozgattam, de amikor oldalra fordítottam, belenyilallt a fájdalom. Dave gondolkozóba esett, majd megfogta a kezem.
-Gyere, van egy ötletem. - mondta, azzal felhúzott a földről, de egy lábon álltam. Elém állt, lejjebb ereszkedett háttal és megértettem, hogy mire gondolt.
-Biztos? - erre csak bólintott, én meg egy 'hát jó'-val felugrottam a hátára és elindultunk.
Erősen tartott, tudtam, hogy nem fog leejteni. A vállára tettem az állam és halványan elmosolyodtam. Próbáltam megfeledkezni a tegnap estéről és az emlékekről, és a gondolataimat eltereltem valami másra.
-Köszi. Mármint tényleg. - mosolyogtam.
-Ugyan már. Egy bátyónak ez a feladata. - mosolygott ő is és rám kacsintott, majd hirtelen éreztem, hogy elenged és egy pillanatra zuhanni kezdtem. Már épp sikítani akartam, amikor megfogott és vigyorogva nézett rám. -Na, megijedtél?
-Ne csináld már! Sérült vagyok. - mondtam és meghúztam egy tincsét hátul a fején, mire elnevette magát.
-A várható reakció. - azzal tovább indult lefelé a dombon és visszaértünk oda, ahonnan indultunk. Ott megállt és csak álltunk egy helyben, nem tudom mire várva. Csendben voltunk mind a ketten, egymás megszólalására vártunk. -Nem szeretnéd elmondani? - kérdezte halkan, de tisztán kivehetően, és tudtam mire gondol, de nem tudtam, hogy el kéne-e mondanom neki.
-Nem tudom.. nem szívesen beszélek róla. - mondtam, ő meg bólintott.
-Akkor nem kérdezek róla. Majd elmondod, ha szeretnéd. - mondta és egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkán. Jól esett, hogy így válaszolt, amit azzal jutalmaztam, hogy egy puszit nyomtam az arcára.
-Köszönöm. - mosolyogtam.
-Csak természetes. - mondta és egy bólintással erősítette meg. -Na, de menjünk suliba, mert fél óra múlva kezdés van.
-Oké, vágtass, Táltos! - kiáltottam fel, mire felnevetett és nyerített egyet, mielőtt futni kezdett lefelé a dombtetőről. Nagyon szórakoztató élmény volt, főleg amikor kiértünk az erdőből, de a lendülete miatt nem tudott megállni és a járdán is rohant velem a hátán, mire jó pár autós lelassított és megnézett magnak minket. Én csak nevettem a hátán, míg Dave próbált megállni úgy, hogy ne essek le a hátáról és ne is menjen neki semminek. Mikor ez sikerült, megmozgattam a bokámat, mire egy apó roppanás kíséretében minden olyan volt, mint a régi és leugrottam a talpamra és semmi baja nem volt a lábamnak. Felnéztem Davere és megsimogattam a nyakát. -Jó paci vagy! - vigyorogtam, ő meg levegő után kapkodva nézett vissza és a szemet forgatta.
-Siessünk, hugica. - azzal megfogta a karomat és elindultunk a suli felé.
Mikor beértünk, a diákok megbámultak minket, én meg felvontam az egyik szemöldökömet.
-Mi ez? Mintha újak lennénk.
-Úgy is nézünk ki. Mint egy új pár. - mondta Dave, én meg szemöldökömet ráncolva néztem rá.
-Mi? - aztán lenéztem a kezemre, mit még mindig Dave fogott. -Ó, értem. Akkor kérlek, ne pletykáljanak rólunk.. - kértem a számat elhúzva, majd őt néztem, aki nem nézett vissza rám, csak kis hezitálás után engedett el.
-Jól van. Na, menj. Nem bírom, ha ilyen feltűnően néznek. - mondta, majd megindult előttem, de én kicsit lemaradva követtem, hiszen ez egyáltalán nem vallott rá, ráadásul azt is tudtam, hogy Dave nagyon szereti, ha sokan nézik, bármikor képes kiélvezni a hatását a diákokon. Éppen ezért nem értettem, miért csinálta amit csinált, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet, hiszen az iskola falánál megláttam Danielt, ahogy a haverjai magyaráznak neki valamit, de ő nem figyel rájuk, hanem egyenesen ránk - Dave-vel - nézett kifejezéstelenül. Ezt a reakciót sem igazán értettem, olyan mintha a szemeivel szuggerálna, hogy csináljak valamit másképp. Amikor látta, hogy odanéztem, elfordult tőlem és bement az iskola nyitott ajtaján.
Tovább forgattam a fejemet, hátha meglátom Sashát vagy Bellát, de csak az utóbbit láttam, felém sétálva. Kicsit kényelmetlenül éreztem, hogy körülöttem mindenki sugdolózni kezdett, ezért Bellához indultam, majd amikor összetalálkoztunk, csak megfogtam a kezét és behúztam az árnyékba.
-Mi van, mindenki megőrült? Mik ezek a hiéna pillantások? - kérdeztem és nem is mertem többször körbenézni.
-Lei, épp most jöttél be a suli kapuján Davebe karolva. Még szép, hogy mindenki rólatok beszél! De tudni akarok, mi van veletek. Most együtt vagytok, vagy mi? - kérdezte és engem figyelt.
-Nem, dehogy is. Reggel kimentem a dombra és kihívtam magamhoz mert egyedül voltam és titeket nem akartalak zavarni.
-Értem. Hát legközelebb figyeljetek arra, hogy nem csak mi járunk suliba. - mondta Bella, én meg a szemeimet forgattam.
-Komolyan, ha tudtam volna, hogy ekkora szenzáció lesz, kétszer meggondoltam volna az egészet. - fújtam. -Menjünk be. - mondtam, Bellával pedig bementünk. -Amúgy mi van Sashával?
-Bent van, épp kioszt egy alsóbb évest, mert beszólt neki. - ezen elnevettem magam.
-Mit mondott neki?
-Azt, hogy a szőke hajfesték nem volt jó választás az amúgy is alacsony IQ-jához. - vigyorgott Bella.
-De Sasha eredetileg ilyen szőke.
-Tudom. Éppen ezért oltja most.
-Á, világos. - nevettem és amint az utolsó elhagyta a számat, Sashát láttam meg diadalittasan felénk közeledni.
-Na ki félemlített halálra egy másodikost? Hát én! - büszkélkedett mellettünk, majd megölelt. -Helló, csajszi. Mizujs?
-Mindenki azt hiszi, hogy Dave-vel járunk. - vontam vállat.
-Miért, így van? - kérdezte Sasha és halvány sértettség villant át az arcán.
-Nem. Félreértés.
-Akkor jó. Huh, már azt hittem, hogy titkolózol előttünk. - mondta Sasha és látszott rajta, hogy az előbbi sértettség tovaszállt. Abban a pillanatban megszólalt a csengő és mindhárman ugyanabba a terembe mentünk.
A magyar órán Bellával ültem. Helyettesítés volt és egy nagyon unszimpatikus férfi helyettesítette a nagyon rendes, idősebb magyar tanárnőnket. Egész végig kicsi virágokat rajzoltam a füzetembe, hiszen az irodalom nekem nem sok érdekességet tartalmaz, nem is kívánok ezzel foglalkozni a jövőben. Bella figyelt, mert ő pszichológus szeretne lenni, és ezt tiszteletben tartva nem is zavartam, pedig őszintén szólva szívesebben beszélgettem volna vele, mint a híres költők és írók műveinek az elemzését hallgatni. Sasha, aki mögöttem ült, eközben ritmusra rugdalta a székem lábát, ami furcsán jó érzés volt, mert nem csúszkált a szék, csak remegett. Mire vége lett az órának, már bennem volt egy remegési inger és a füzeteb is teljesen ki lett pingálva kicsi, gyönyörű alakú virágokkal. Felálltam és kinyújtóztam.
-Miss Michaelson! Mondtam, hogy el lehet menni? - kérdezte a tanár szigorúan, mire körülnéztem, és mindenki még a helyén ült.
-Öö.. elnézést, de kicsengettek.
-A csengő nekem szól, nem maguknak. Üljön vissza, szólok, ha végeztem! - nézett rám szigorúan, mire én a levegőt kifújva visszaültem. Körülbelül fél perc múlva a tanár összeszedte a holmiját és megállt. -Köszönöm a figyelmet, viszont látásra osztály, Miss Michaelson! - mondta, és rám külön figyelmet szentelt. Miután elhagyta a termet, a szemeimet forgattam.
-Csak engem utál ennyire? - kérdeztem és Bellához fordultam.
-Végül is.. egy évvel ezelőtt mindenki előtt visszaszóltál neki, ami elég kényesen érintette, szóval.. igen, csak téged utál ennyire. - bólogatott Bella vigyorogva.
-Ezzel nem segítesz túl sokat. - húztam el a számat és kimentem a teremből, a két barátnőm társaságában, de Daniel ott várt az ajtó előtt.
-Na de Lei, ilyen tiszteletlenséget! - rázta a fejét, de a szemeiben láttam azt a csillogást, ami elárulta, hogy csak szórakozik.
-Fogd be. - elindultam a következő órámra a terem felé.
-Csak úgy mondtam. - hallottam Daniel hangját mögülem és tudtam, hogy követ. A szemem sarkából láttam, hogy Sasha ugrásra készen áll, de Bella visszafogja és próbálja elvonszolni onnan. -Tudod, nem jellemző rád, hogy ennyire el legyél tájolva.
-Mégis mit érdekel téged? Az én dolgom. - erre hatásszünet volt a válasz.
-Dave és te? Komolyan? - kérdezte, de némi bizonytalanságot hallottam ki a hangjából, mire megtorpantam.
-Mi van, féltékeny vagy? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Én? Már miért lennék? Csak kérdeztem, nem is tudtam, hogy így vagytok. - mondta, de nem nézett a szemembe, ami nem tudtam mire vélni. A hangjából úgy ítéltem meg, hogy az igazat mondja, a külső jelek viszont nem erre utaltak.
-Nem a te dolgod, de tök mindegy, úgyis mást fogsz hallani mindenhonnan. Nem vagyunk együtt, puszta félreértés történt. Tiszta? - kérdeztem és a keleténél több gúnyt vittem bele, amit bántam, de nem mutattam ki. Kifújta a levegőt és úgy válaszolt.
-Jól van na, nem kell úgy felkapni a vizet, Lolei. - mondta és maga elé felemelte a kezeit.
-Ne hívj így, kérlek. - mondtam, mert ez rossz emlékeket keltett bennem.
-Ahogy akarod. Na mentem, hali! - azzal elment mellettem. Utána néztem és láttam, ahogy a vállai leereszkednek. Furcsán viselkedett, nem tudtam mire vélni, de addig néztem, amíg el nem tűnt a látótávolságból. Halványan megráztam a fejem és tovább mentem a teremhez.
Az összes többi óra érdekesebb volt, mert olyan tantárgyak voltak, amiket jobban szeretek, mint az irodalmat. A legutolsó óra után, ami fakultáció volt, megkönnyebbülten léptem ki a friss levegőre. Felemeltem a fejem és a napfény végigjárta a testemet és melegített, ami nagyon jó érzés volt. Feltettem a napszemüvegem és kiültem a padra, ott vártam meg a lányokat, akik pár perces késéssel csatlakoztak hozzám. Bella átnyújtott egy nyalókát, amit bevettem a számba.
-Na végre! Egész nap erre vártam. Annyira szeretlek titeket lányok! - mosolyogtam és magamhoz öleltem a két-két oldalamon ülő lányt.
-Hé-hé, Lei! Biztos nincs semmi Dave-vel? Szokatlanul jókedvű vagy. - nézett rám Sasha.
-Nincs, tényleg. Csak jól érzem magam, ennyi. - mosolyogtam, Sasha és Bella pedig összenézett és megvonták a vállukat. -Mehetünk? Gyertek át hozzám. - ajánlottam és felálltunk. Miután beleegyeztek, mindketten átjöttek hozzám és bementünk a házba.
-Milyen rég voltunk már itt hárman. - elmélkedett hangosan Bella.
-Hát ez az! A múltkor is lemaradtál. Dobtál minket Aaronért. - húzta el a száját Sasha én pedig felnevettem és mindkettőjüknek, plusz magamnak is hoztam egy almát a hűtő mellől. Odaadtam a lányoknak és kimentünk a hátsó kertbe, ahol leültünk a hintaágyba.
-Aaa... de meleg van. - hátrahajtottam a fejem és legyezni kezdtem magam a pólómmal, miután végeztem az almámmal.
-Az. Megsülök. - szenvedett mellettem Sasha és már róla is folyt a víz. Hirtelen felpattant és elfutott.
-Sasha! - kiáltotta Bella és ő is talpra ugrott.
-Mindjárt jövök! - kiabálta vissza Sasha, mire Bella megnyugodva kifújta a levegőt és felém fordult.
-Hova mehetett?
-Passz. - ráztam a fejem, majd meghallottuk, ahogy valamit húznak a közelben a földön és egyszer csak megjelent Sasha az épület sarka mellett egy hosszú slaggal a kezében.
-Telefonokat öt méteres körzeten belül kívülre kérem. Három, kettő, egy.. - számolt vissza, mi Bellával pedig lóhalálában odébb dobtuk a telefonokat, amik a füvön nem ütődtek annyira meg, majd felálltam a hintaágyról és Bellát is napra húztam. -Vízsugár! - kiáltotta Sasha, majd elengedte a slagnak azt a részét, ahol megtörte, így nem tudott kifolyni a víz, és a vízsugárt egyenesen ránk irányította. Először meleg, majd szépen lassan hidegebb, végül jéghideg vizet locsolt ránk és Bella sikítva tért ki előle. Én Sasha felé igyekeztem, majd amikor odaértem mellé és kellően vizes lettem mindenhol, elvettem tőle a slagot és rá irányítottam, mire sikítva a ház sarka mögé futott. Követtem és addig folyt a vízsugár, amíg a lány el nem zárta. Eldobtam a slagot és visszamentünk ketten Bellához, mielőtt kifeküdtünk a földre mind a hárman. Olyan jó érzés volt a meleg napsugarak alatt feküdni, hogy fel sem tudtunk állni 10-15 percig. Végül Sasha felnyomta magát. -Nekem mennem kell. Ígéretet tettem anyának, hogy segítek neki.
-Add át üdvözletemet neki. - mondtam és felültem, majd elmosolyodtam.
-Én is megyek. Be kell vásárolnom.
-Hát jó. Akkor gyertek. - mondtam és felálltam, majd felhúztam mindkettőt. Az erős napfénytől a ruháink nagy része már megszáradt, így ne volt olyan vészes a helyzetük. -Holnap találkozunk lányok. Sziasztok! - elköszöntem és ők is búcsút intettek, majd megfordultam és bementem.
-Szia Lei! Na látod, mégsem jöttél későn. - mosolygott anya.
-Hát igen. - mosolyogtam és leültem a kanapéra. -Nagyon jó idő van.
-Az. Nincs kedved sétálni egyet?
-De. - felálltam és megvártam, amíg anya elpakolja a mosogatót, majd elmentünk a városba sétálni, közben vettünk egy üveg vizet, mivel nagyon meleg volt.
A séta két óra hosszú volt, de kellően ki is fáradtunk benne. Intettem anyának meg apának - aki időközben hazaért -, és felmentem tanulni. Mire végeztem, beesteledett és már az utcán lámpák égtek. Lementem vacsorázni, majd este tízkor felmentem és az esti szokásos rendszert betartva fogat mostam, lefürödtem és ágyba bújtam.
A délelőtt és a délután is olyan jól telt, hogy a tegnap éjszakáról szinte el is feledkeztem és az emlékek is elhagyták a fejemet, amiért hálás voltam. Nem akartam most, amikor a legsebezhetőbb vagyok az ilyen dolgokra, belegondolni, így gyorsan leellenőriztem az ébresztőm,hogy jól van-e beállítva és a sötétítőket behúzva minél hamarabb próbáltam elaludni, ami most szerencsémre egész gyorsan ment.
Ránéztem az órámra, ami 7:47-et mutatott. Kilencre kellett beérnem, tehát bőségesen volt még időm, így egy nagyot sóhajtva kinyújtóztam és magamra erőltettem egy mosolyt, hátha így a hangulatom is egy kicsit megváltozik. Belenyúltam a zsebembe és vakon átváltottam a folyamatos lejátszást véletlenszerűre. Egy éve már LG telefonom van és mind közül, amelyikek valaha voltak, ez a kedvencem. Szép a külseje, jól van beprogramozva, és szinte mindent tud. Tulajdonképpen a többi telefon sem tud sokkal többet vagy mást, de nekem még is ez nyerte el a tetszésemet, talán a logója miatt. A félig fejből, félig két betűből álló logo annyira megtetszett, hogy azóta rá sem nézek egyéb márkájú telefonokra.
Amint a számnak vége lett, a véletlenszerű lejátszás miatt egy másik szám kezdődött el, amit már nagyon régen hallottam, annak ellenére, hogy megvolt. Egy japán anime sorozat nyitódala volt, és azt hittem, hogy már régen kitöröltem. Ezek szerint a memóriakártyámon ez is rajta maradt, de most jól esett újra meghallgatni és nosztalgiázásként dúdolni kezdtem magamban és régi emlékek viharozták meg a lelki szemeimet. Miközben ezeknek az emlékképeknek engedtem, elindultam a dombon felfelé, a fák között egy tisztásra, ahonnan lenézhetek a városunkra. Mire a szám véget ért, egész jó kedvem lett és már az út felénél voltam, de ezután egy lassabb, szomorúbb hangvételű zene indult el és lusta voltam elkapcsolni, ezért a számat néha-néha elhúzva sétáltam továbbra is a domb teteje felé. Mire felértem, már megint egy más zene ment, és leültem a dombtetőn a város felé nézve. A zenék hangvételei megtették a hatásukat, kezdtem egyedül érezni magam. Kicsúsztattam a zsebemből a telefonomat és a kezembe vettem, de nem csináltam vele semmit, csak végigsimítottam a képernyőjén. Gondolkoztam, hogy ki lehet az, aki hajlandó arra, hogy ilyen korán is a társaságom miatt feladja a pihe-puha ágyának a kísértését. Mikor a megfelelő név eszembe jutott, feloldottam a képernyőzárat és SMS-t írtam az illetőnek, majd miután megkaptam a választ hátradőltem a füvön és azt néztem, hogyan változik az égbolt sötétebb kékről világosabbra.
A zenék számából és hosszúságából matekoztam egy kicsit és arra jutottam, hogy már vagy 15-20 perce ott feküdhettem a tetőn és felültem, hogy körbenézzek. Amint két kézzel megtámasztottam magam, hogy ne dőljek vissza, megláttam magam előtt nem messze Dave-t, ahogy egyértelműen halkan próbált megközelíteni. Egyszerű, szürke V nyakú rövid ujjúban volt, és egy halásznadrágban. Szőke haja kuszán állt a feje tetején és az enyhe szellő miatt még a szeme elé is került egy-két hosszabb tincs. A nap szemből sütött rá, így a kék szemei is megcsillantak.
Mikor meglátta, hogy figyelem, felegyenesedett és bár nem hallottam, szerintem egy gyenge káromkodás hagyta el a száját. Elmosolyodtam és kivettem a fülhallgatóimat és eltettem őket.
-Kárpótlásért a korai keltésért meg akartalak csikizni. - mondta és leült mellém.
-Neked is jó reggelt. - mondtam már szinte nevetve, mert az arckifejezése olyan volt, mint akit a plüssmacijától fosztottak meg 8 évesen.
-Mit keresel te itt ilyenkor? - megvontam a vállamat.
-Elterveztem, hogy kijövök, de egyedül éreztem magam és kellett a társaság.
-De miért én? - kérdezte és ásított egyet. Újra vállat vontam.
-Rád gondoltam, mint egy kedves srác, aki nem harapja le a fejem egy ilyenért.
-Jól gondoltad. - mosolygott és teljesen felém fordult törökülésben. -Sasháékkal mi van? Összevesztetek?
-Mi? Nem. Miért? - kérdeztem és zavartan néztem.
-Azt hittem őket fogod hívni először.
-Ja, nem. Nem akartam felkelteni őket.
-Na kösz. Engem meg nyúzol itt ilyenekkel. - forgatta a szemeit.
-De hát most mondtad, hogy nem baj..
-Nem is! Hugica, mikor volt baj, ha hajnalban hívtál segítségért? - kérdezte és megölelt, majd megszorongatott én meg halkan nevettem. Még régebben fogadott a húgának, amikor drámán egy szerepjátékot kellett előadnunk és mi ketten testvérpárt alkottunk. Azóta én vagyok a húga, ő pedig a bátyám.
-Milyen rég hívtál már hugicának.. - elmélkedtem.
-Hiányzik? - kérdezte mosolyogva, mire bólintottam. -Akkor gyakrabbban hívlak majd így. - mondta, majd felállt. -Na gyere, nézzünk erdőt! - a kezét nyújtotta, amit elfogadta, és felhúzott, azután a városnak hátat fordítva az erdő belseje felé kezdtünk sétálni egymás mellett. Az egész olyan volt, mintha Dave jelenléte mellett a problémáim is könnyebben elviselhetőek lettek volna. Nem hiába hívtam őt, tudtam, hogy a lányokon kívül most csak ő tudja úgy elterelni a figyelmem - még anélkül is, hogy tudná mi a probléma -, hogy semmi erőfeszítést nem tesz, csak simán önmaga.
-Szüleid otthon vannak? - kérdeztem.
-Nincsenek. Mert?
-Csak kérdeztem. Azt hittem ki kellett osonnod.
-Neem.. könnyű dolgom volt, csak felkelni volt nagyon nehéz. - mosolygott.
-Bocs. Kihasználtam a 'bármikor-számíthatsz-rám-hugica' ígéretedet. - mosolyogtam. -De meddig maradtál fent tegnap, ha még így is alig tudsz felkelni? - kérdeztem, mire hezitált és a tarkójára tette a kezét.Az arcát figyeltem, hátha le tudok olvasni róla valamit, de végül felhúztam a egyik szemöldökömet. -Na jó. Mit csináltál?
-Hát.. nézd, egy mókus! - mutatott felfelé, de nem vettem le róla a tekintetemet, hiszen tudtam, hogy kamuzik.
-Ne tereld a témát. Mit csináltál?
-Nem, tényleg ott egy mókus! - mondta és odafordította a fejem, mire elcsodálkoztam. A velünk szemben lévő fa ágán tényleg ott ült egy mókus és éppen egy mogyorót rágcsált. Olyan aranyos volt, hogy hirtelen el is felejtettem, hogy mit kértem számon az előbb Daven.
-Most a Hófehérkében érzem magam. - mondtam és tényleg olyan volt, mintha az erdő összes állata lassan összegyűlne körülöttünk, de amikor körülnéztem, ez nem történt meg.
-Ne, még a végén a szarvasok is megjelennek. - húzta el a száját Dave, majd oldalra nézett és ledermedt. -Te, Lei.. menjünk.
-Miért? Le akarom fényképezni a mókust. Olyan édes! - mosolyogtam és elővettem a telefonom és gyorsan le is fényképeztem. Ekkor Dave megbökte az oldalamat és odafordítottam a fejem, majd megláttam a fák között távolabb egy elég nagy termetű vaddisznót. Megfeszültem és Dave karjába kapaszkodtam. -Mi a fenéért nem szóltál korábban?
-Basszus, a mókust akartad lefényképezni és nem hiszem, hogy jó ötlet lenne hangoskodni mellette. - fejével a vaddisznó felé bökött.
-Oké, oké. Csak menjünk. - mondtam, mire rábólintott és megfordultunk. Lassan és halkan kezdtünk elsétálni. Hátranéztem és folyamatosan figyeltem, hogy nem követ-e esetleg, de nem figyeltem az orrom elé és egy kiálló kőben megbotlottam, mire durván a talajra estem. Esés közben halk sikoly hagyta el a számat a meglepettségtől, de amilyen gyorsan lehetett, el is fojtottam azt. Nem tudom, hogy meghallotta-e az állat, de hátranéztem és csak annyit láttam, hogy a vaddisznó egyenesen felénk fordította a fejét és röfögött, mielőtt rohanni kezdett felénk. Dave a karomnál fogva felrántott a földről és felszisszentem, mert eléggé fájt, de nem panaszkodtam, hanem rohanvást futni kezdtünk visszafelé. Az erdőnek ezt a felét már ismertem, ezért amikor talpon voltam és stabilan futottam és nem fenyegetett az a veszély, hogy akármikor megbotolhatok, szólta Davenek. -Gyere utánam! Tudom merre kell menni! - kiabáltam, majd mikor Dave bólintott, elfordultam jobbra, de nem olyan élesen, hanem szép lassan folyamatosan, amíg olyan nagy szögben nem fordultunk el, hogy már egyenesen a célpont felé nem tartottunk. Onnantól kezdve már csak egyenesen futottunk, csak a fákat kellett már kikerülni. A vaddisznó futását még mindig a nyomunkban hallottam, és én is kezdtem már kifulladni a folyamatos sprinteléstől. Tudta, hogy már nem járunk messze a vastag fától, ezért még jobban rákapcsoltam és ösztönöztem Davet, hogy siessen, de ahogy hallottam, őt nem kellett noszogatnom, jött ő magától is. Nem csoda, egyértelműen jobb edzésben van, mint én. Nemsokára kiértünk a tisztásra, aminek a szélén egy nagyon vastag törzsű fa állt és azt vettem célba. Odaértünk és amilyen gyorsan csak lehetett, felugrottam az ágára, aminek az alja a földet érintette, viszont annál vastagabb volt. Felfelé másztam, és mivel már nagyon sokszor másztam erre a fára, sokkal könnyebb dolgom volt, mint először, amikor évekkel ezelőtt próbálkoztam vele. Emlékszem, hogy akkor hosszú perceket töltöttem azzal, hogy a harmadik ágig feljussak, és a társam, Daniel, folyamatosan nevetett, hogy milyen bénán mászok fát. Én meg csak azért is megmutattam neki, hogy képes vagyok rá, és órák eltelte után sikerült is felmásznom az ötödik ágra a földfelszíntől számítva.
Most azonban vészhelyzetben az adrenalin szint is a magasba lövellt, és ez is rásegített arra, hogy gyorsabban és jobban másszak a szokásosnál. Az ötödik ágig eljutottam és visszanéztem Davere, akinek látszólag nem volt különösebb problémája a dologgal, talán annyi, hogy már ő is kellően kifáradt. Mindketten kapaszkodtunk és lenéztünk.
-Te ennyire béna vagy? - nézett fel rám Dave és meg egy nagyot sóhajtottam.
-Bocsi.. de igen, ennyire béna vagyok. - vallottam be. Dave tekintete egy ideig még dühös volt, majd azután megenyhült és megkönnyebbült mosoly vette át a helyét.
-Annyira hülye vagy Lei! Majdnem disznókaja lett belőlünk. - mondta és felmászott ugyanarra az ágra, amin én voltam és átölelt. Visszaöleltem, ami nagyon jól esett, hiszen egy ilyen eset után jó dolog támaszkodni valakire.
-Ki hitte volna.
-Mit? - kérdezte és elengedett.
-Hogy a hugica és a bátyó még ilyet is elérnek ezen a napon, hogy egy vaddisznó elől egy fán megmenekülve ülnek. - ezen elmosolyodott és végignézett rajtam.
-Minden oké, ugye? - kérdezte, én meg bólintottam.
-Persze, miért? - kérdeztem és nem vette le a szemeit az arcomról. Közelebb hajolt és szemügyre vett.
-Miért van több smink rajtad, mint általában? - kérdezte, én meg meglepődtem, hogy észrevette.
-Csak.. úgy.
-Lei, ismerlek. Történt valami? - kérdezte komolyabban és tudtam, hogy nem fogom sokáig húzni előtte. Egészen pontosan két éve ismerjük egymást, de a tiszteletbeli húgaként már úgy ismer, mintha tényleg a családtagja lennék és ezek szerint észre is veszi, ha valami baj van.
-Nem. - tagadtam le és lenéztem, majd amikor nem láttam már a vaddisznót, elkezdtem lefelé kapaszkodni az ágon. Amint leugrottam, éreztem, hogy rosszul érkeztem és elestem. Felszisszentem és szinte rögtön hallottam, ahogy Dave is földet ér mellettem, majd leguggolt mellém.
-Hé, jól vagy?
-Öhm.. nem igazán. - mondtam és a bokámat szorongattam. Megpróbáltam felállni, de sikertelenül. -Azt hiszem túl nagy nyomás nehezedett rá.. - mondta, és megmozgattam, de amikor oldalra fordítottam, belenyilallt a fájdalom. Dave gondolkozóba esett, majd megfogta a kezem.
-Gyere, van egy ötletem. - mondta, azzal felhúzott a földről, de egy lábon álltam. Elém állt, lejjebb ereszkedett háttal és megértettem, hogy mire gondolt.
-Biztos? - erre csak bólintott, én meg egy 'hát jó'-val felugrottam a hátára és elindultunk.
Erősen tartott, tudtam, hogy nem fog leejteni. A vállára tettem az állam és halványan elmosolyodtam. Próbáltam megfeledkezni a tegnap estéről és az emlékekről, és a gondolataimat eltereltem valami másra.
-Köszi. Mármint tényleg. - mosolyogtam.
-Ugyan már. Egy bátyónak ez a feladata. - mosolygott ő is és rám kacsintott, majd hirtelen éreztem, hogy elenged és egy pillanatra zuhanni kezdtem. Már épp sikítani akartam, amikor megfogott és vigyorogva nézett rám. -Na, megijedtél?
-Ne csináld már! Sérült vagyok. - mondtam és meghúztam egy tincsét hátul a fején, mire elnevette magát.
-A várható reakció. - azzal tovább indult lefelé a dombon és visszaértünk oda, ahonnan indultunk. Ott megállt és csak álltunk egy helyben, nem tudom mire várva. Csendben voltunk mind a ketten, egymás megszólalására vártunk. -Nem szeretnéd elmondani? - kérdezte halkan, de tisztán kivehetően, és tudtam mire gondol, de nem tudtam, hogy el kéne-e mondanom neki.
-Nem tudom.. nem szívesen beszélek róla. - mondtam, ő meg bólintott.
-Akkor nem kérdezek róla. Majd elmondod, ha szeretnéd. - mondta és egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkán. Jól esett, hogy így válaszolt, amit azzal jutalmaztam, hogy egy puszit nyomtam az arcára.
-Köszönöm. - mosolyogtam.
-Csak természetes. - mondta és egy bólintással erősítette meg. -Na, de menjünk suliba, mert fél óra múlva kezdés van.
-Oké, vágtass, Táltos! - kiáltottam fel, mire felnevetett és nyerített egyet, mielőtt futni kezdett lefelé a dombtetőről. Nagyon szórakoztató élmény volt, főleg amikor kiértünk az erdőből, de a lendülete miatt nem tudott megállni és a járdán is rohant velem a hátán, mire jó pár autós lelassított és megnézett magnak minket. Én csak nevettem a hátán, míg Dave próbált megállni úgy, hogy ne essek le a hátáról és ne is menjen neki semminek. Mikor ez sikerült, megmozgattam a bokámat, mire egy apó roppanás kíséretében minden olyan volt, mint a régi és leugrottam a talpamra és semmi baja nem volt a lábamnak. Felnéztem Davere és megsimogattam a nyakát. -Jó paci vagy! - vigyorogtam, ő meg levegő után kapkodva nézett vissza és a szemet forgatta.
-Siessünk, hugica. - azzal megfogta a karomat és elindultunk a suli felé.
Mikor beértünk, a diákok megbámultak minket, én meg felvontam az egyik szemöldökömet.
-Mi ez? Mintha újak lennénk.
-Úgy is nézünk ki. Mint egy új pár. - mondta Dave, én meg szemöldökömet ráncolva néztem rá.
-Mi? - aztán lenéztem a kezemre, mit még mindig Dave fogott. -Ó, értem. Akkor kérlek, ne pletykáljanak rólunk.. - kértem a számat elhúzva, majd őt néztem, aki nem nézett vissza rám, csak kis hezitálás után engedett el.
-Jól van. Na, menj. Nem bírom, ha ilyen feltűnően néznek. - mondta, majd megindult előttem, de én kicsit lemaradva követtem, hiszen ez egyáltalán nem vallott rá, ráadásul azt is tudtam, hogy Dave nagyon szereti, ha sokan nézik, bármikor képes kiélvezni a hatását a diákokon. Éppen ezért nem értettem, miért csinálta amit csinált, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet, hiszen az iskola falánál megláttam Danielt, ahogy a haverjai magyaráznak neki valamit, de ő nem figyel rájuk, hanem egyenesen ránk - Dave-vel - nézett kifejezéstelenül. Ezt a reakciót sem igazán értettem, olyan mintha a szemeivel szuggerálna, hogy csináljak valamit másképp. Amikor látta, hogy odanéztem, elfordult tőlem és bement az iskola nyitott ajtaján.
Tovább forgattam a fejemet, hátha meglátom Sashát vagy Bellát, de csak az utóbbit láttam, felém sétálva. Kicsit kényelmetlenül éreztem, hogy körülöttem mindenki sugdolózni kezdett, ezért Bellához indultam, majd amikor összetalálkoztunk, csak megfogtam a kezét és behúztam az árnyékba.
-Mi van, mindenki megőrült? Mik ezek a hiéna pillantások? - kérdeztem és nem is mertem többször körbenézni.
-Lei, épp most jöttél be a suli kapuján Davebe karolva. Még szép, hogy mindenki rólatok beszél! De tudni akarok, mi van veletek. Most együtt vagytok, vagy mi? - kérdezte és engem figyelt.
-Nem, dehogy is. Reggel kimentem a dombra és kihívtam magamhoz mert egyedül voltam és titeket nem akartalak zavarni.
-Értem. Hát legközelebb figyeljetek arra, hogy nem csak mi járunk suliba. - mondta Bella, én meg a szemeimet forgattam.
-Komolyan, ha tudtam volna, hogy ekkora szenzáció lesz, kétszer meggondoltam volna az egészet. - fújtam. -Menjünk be. - mondtam, Bellával pedig bementünk. -Amúgy mi van Sashával?
-Bent van, épp kioszt egy alsóbb évest, mert beszólt neki. - ezen elnevettem magam.
-Mit mondott neki?
-Azt, hogy a szőke hajfesték nem volt jó választás az amúgy is alacsony IQ-jához. - vigyorgott Bella.
-De Sasha eredetileg ilyen szőke.
-Tudom. Éppen ezért oltja most.
-Á, világos. - nevettem és amint az utolsó elhagyta a számat, Sashát láttam meg diadalittasan felénk közeledni.
-Na ki félemlített halálra egy másodikost? Hát én! - büszkélkedett mellettünk, majd megölelt. -Helló, csajszi. Mizujs?
-Mindenki azt hiszi, hogy Dave-vel járunk. - vontam vállat.
-Miért, így van? - kérdezte Sasha és halvány sértettség villant át az arcán.
-Nem. Félreértés.
-Akkor jó. Huh, már azt hittem, hogy titkolózol előttünk. - mondta Sasha és látszott rajta, hogy az előbbi sértettség tovaszállt. Abban a pillanatban megszólalt a csengő és mindhárman ugyanabba a terembe mentünk.
A magyar órán Bellával ültem. Helyettesítés volt és egy nagyon unszimpatikus férfi helyettesítette a nagyon rendes, idősebb magyar tanárnőnket. Egész végig kicsi virágokat rajzoltam a füzetembe, hiszen az irodalom nekem nem sok érdekességet tartalmaz, nem is kívánok ezzel foglalkozni a jövőben. Bella figyelt, mert ő pszichológus szeretne lenni, és ezt tiszteletben tartva nem is zavartam, pedig őszintén szólva szívesebben beszélgettem volna vele, mint a híres költők és írók műveinek az elemzését hallgatni. Sasha, aki mögöttem ült, eközben ritmusra rugdalta a székem lábát, ami furcsán jó érzés volt, mert nem csúszkált a szék, csak remegett. Mire vége lett az órának, már bennem volt egy remegési inger és a füzeteb is teljesen ki lett pingálva kicsi, gyönyörű alakú virágokkal. Felálltam és kinyújtóztam.
-Miss Michaelson! Mondtam, hogy el lehet menni? - kérdezte a tanár szigorúan, mire körülnéztem, és mindenki még a helyén ült.
-Öö.. elnézést, de kicsengettek.
-A csengő nekem szól, nem maguknak. Üljön vissza, szólok, ha végeztem! - nézett rám szigorúan, mire én a levegőt kifújva visszaültem. Körülbelül fél perc múlva a tanár összeszedte a holmiját és megállt. -Köszönöm a figyelmet, viszont látásra osztály, Miss Michaelson! - mondta, és rám külön figyelmet szentelt. Miután elhagyta a termet, a szemeimet forgattam.
-Csak engem utál ennyire? - kérdeztem és Bellához fordultam.
-Végül is.. egy évvel ezelőtt mindenki előtt visszaszóltál neki, ami elég kényesen érintette, szóval.. igen, csak téged utál ennyire. - bólogatott Bella vigyorogva.
-Ezzel nem segítesz túl sokat. - húztam el a számat és kimentem a teremből, a két barátnőm társaságában, de Daniel ott várt az ajtó előtt.
-Na de Lei, ilyen tiszteletlenséget! - rázta a fejét, de a szemeiben láttam azt a csillogást, ami elárulta, hogy csak szórakozik.
-Fogd be. - elindultam a következő órámra a terem felé.
-Csak úgy mondtam. - hallottam Daniel hangját mögülem és tudtam, hogy követ. A szemem sarkából láttam, hogy Sasha ugrásra készen áll, de Bella visszafogja és próbálja elvonszolni onnan. -Tudod, nem jellemző rád, hogy ennyire el legyél tájolva.
-Mégis mit érdekel téged? Az én dolgom. - erre hatásszünet volt a válasz.
-Dave és te? Komolyan? - kérdezte, de némi bizonytalanságot hallottam ki a hangjából, mire megtorpantam.
-Mi van, féltékeny vagy? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Én? Már miért lennék? Csak kérdeztem, nem is tudtam, hogy így vagytok. - mondta, de nem nézett a szemembe, ami nem tudtam mire vélni. A hangjából úgy ítéltem meg, hogy az igazat mondja, a külső jelek viszont nem erre utaltak.
-Nem a te dolgod, de tök mindegy, úgyis mást fogsz hallani mindenhonnan. Nem vagyunk együtt, puszta félreértés történt. Tiszta? - kérdeztem és a keleténél több gúnyt vittem bele, amit bántam, de nem mutattam ki. Kifújta a levegőt és úgy válaszolt.
-Jól van na, nem kell úgy felkapni a vizet, Lolei. - mondta és maga elé felemelte a kezeit.
-Ne hívj így, kérlek. - mondtam, mert ez rossz emlékeket keltett bennem.
-Ahogy akarod. Na mentem, hali! - azzal elment mellettem. Utána néztem és láttam, ahogy a vállai leereszkednek. Furcsán viselkedett, nem tudtam mire vélni, de addig néztem, amíg el nem tűnt a látótávolságból. Halványan megráztam a fejem és tovább mentem a teremhez.
Az összes többi óra érdekesebb volt, mert olyan tantárgyak voltak, amiket jobban szeretek, mint az irodalmat. A legutolsó óra után, ami fakultáció volt, megkönnyebbülten léptem ki a friss levegőre. Felemeltem a fejem és a napfény végigjárta a testemet és melegített, ami nagyon jó érzés volt. Feltettem a napszemüvegem és kiültem a padra, ott vártam meg a lányokat, akik pár perces késéssel csatlakoztak hozzám. Bella átnyújtott egy nyalókát, amit bevettem a számba.
-Na végre! Egész nap erre vártam. Annyira szeretlek titeket lányok! - mosolyogtam és magamhoz öleltem a két-két oldalamon ülő lányt.
-Hé-hé, Lei! Biztos nincs semmi Dave-vel? Szokatlanul jókedvű vagy. - nézett rám Sasha.
-Nincs, tényleg. Csak jól érzem magam, ennyi. - mosolyogtam, Sasha és Bella pedig összenézett és megvonták a vállukat. -Mehetünk? Gyertek át hozzám. - ajánlottam és felálltunk. Miután beleegyeztek, mindketten átjöttek hozzám és bementünk a házba.
-Milyen rég voltunk már itt hárman. - elmélkedett hangosan Bella.
-Hát ez az! A múltkor is lemaradtál. Dobtál minket Aaronért. - húzta el a száját Sasha én pedig felnevettem és mindkettőjüknek, plusz magamnak is hoztam egy almát a hűtő mellől. Odaadtam a lányoknak és kimentünk a hátsó kertbe, ahol leültünk a hintaágyba.
-Aaa... de meleg van. - hátrahajtottam a fejem és legyezni kezdtem magam a pólómmal, miután végeztem az almámmal.
-Az. Megsülök. - szenvedett mellettem Sasha és már róla is folyt a víz. Hirtelen felpattant és elfutott.
-Sasha! - kiáltotta Bella és ő is talpra ugrott.
-Mindjárt jövök! - kiabálta vissza Sasha, mire Bella megnyugodva kifújta a levegőt és felém fordult.
-Hova mehetett?
-Passz. - ráztam a fejem, majd meghallottuk, ahogy valamit húznak a közelben a földön és egyszer csak megjelent Sasha az épület sarka mellett egy hosszú slaggal a kezében.
-Telefonokat öt méteres körzeten belül kívülre kérem. Három, kettő, egy.. - számolt vissza, mi Bellával pedig lóhalálában odébb dobtuk a telefonokat, amik a füvön nem ütődtek annyira meg, majd felálltam a hintaágyról és Bellát is napra húztam. -Vízsugár! - kiáltotta Sasha, majd elengedte a slagnak azt a részét, ahol megtörte, így nem tudott kifolyni a víz, és a vízsugárt egyenesen ránk irányította. Először meleg, majd szépen lassan hidegebb, végül jéghideg vizet locsolt ránk és Bella sikítva tért ki előle. Én Sasha felé igyekeztem, majd amikor odaértem mellé és kellően vizes lettem mindenhol, elvettem tőle a slagot és rá irányítottam, mire sikítva a ház sarka mögé futott. Követtem és addig folyt a vízsugár, amíg a lány el nem zárta. Eldobtam a slagot és visszamentünk ketten Bellához, mielőtt kifeküdtünk a földre mind a hárman. Olyan jó érzés volt a meleg napsugarak alatt feküdni, hogy fel sem tudtunk állni 10-15 percig. Végül Sasha felnyomta magát. -Nekem mennem kell. Ígéretet tettem anyának, hogy segítek neki.
-Add át üdvözletemet neki. - mondtam és felültem, majd elmosolyodtam.
-Én is megyek. Be kell vásárolnom.
-Hát jó. Akkor gyertek. - mondtam és felálltam, majd felhúztam mindkettőt. Az erős napfénytől a ruháink nagy része már megszáradt, így ne volt olyan vészes a helyzetük. -Holnap találkozunk lányok. Sziasztok! - elköszöntem és ők is búcsút intettek, majd megfordultam és bementem.
-Szia Lei! Na látod, mégsem jöttél későn. - mosolygott anya.
-Hát igen. - mosolyogtam és leültem a kanapéra. -Nagyon jó idő van.
-Az. Nincs kedved sétálni egyet?
-De. - felálltam és megvártam, amíg anya elpakolja a mosogatót, majd elmentünk a városba sétálni, közben vettünk egy üveg vizet, mivel nagyon meleg volt.
A séta két óra hosszú volt, de kellően ki is fáradtunk benne. Intettem anyának meg apának - aki időközben hazaért -, és felmentem tanulni. Mire végeztem, beesteledett és már az utcán lámpák égtek. Lementem vacsorázni, majd este tízkor felmentem és az esti szokásos rendszert betartva fogat mostam, lefürödtem és ágyba bújtam.
A délelőtt és a délután is olyan jól telt, hogy a tegnap éjszakáról szinte el is feledkeztem és az emlékek is elhagyták a fejemet, amiért hálás voltam. Nem akartam most, amikor a legsebezhetőbb vagyok az ilyen dolgokra, belegondolni, így gyorsan leellenőriztem az ébresztőm,hogy jól van-e beállítva és a sötétítőket behúzva minél hamarabb próbáltam elaludni, ami most szerencsémre egész gyorsan ment.
__________________________________________________________
Hát ez elég hosszú lett és nagyon sok minden volt benne.. nem tudom mennyire elégítette ki a vágyaitokat, de remélem, hogy megvolt benne mindaz, amire kíváncsiak voltatok vagy amit szerettetek volna. (:
Jelenleg egy elég inspiráló zenét hallgatok, és az egésznek a második felétől kezdve ezt hallgattam, szóval ezért sikerült olyanra, amilyen. Nem tudom meglátszik-e benne a pillanatnyi hangulatom, de szörnyen érzem magam a verseny miatt. Remélem azért annyira nem tükröződik ebben.
Ami ebből (9.rész) most lejött, az nem tudom, hogy a számotokra micsoda, de én nagyon szeretném, ha tudnék még az egész szálakon kavarni mindent, szereplőket ilyen-olyan helyzetekbe terelni és hívatlan vagy éppen várt fordulatokkal díszíteni mindent. Azt szeretem, és annak a híve vagyok, hogy olyant fogok mutatni, amire nem számítotok. Bízom benne, hogy ezt a célomat sikerül majd elérnem ebben a sztoriban, egyelőre azzal is megelégszem, ha tetszik(enek) nektek a rész(ek).((:
Nem tudom mikor jön a következő, ugyanis jövő héten annak ellenére, hogy nem versenyezhetek, a versenyre szurkolni mindenképpen elmegyek, és ez a verseny péntektől vasárnapig tart, szóval egy hétvége kiesik. Igyekszem azért sietni.
Üdv: Lyzbog:)♥
Lyz! :)
VálaszTörlésEszméletlenül sikerültek a fejezetek, komolyan mondom, mintha egy könyvet olvastam volna! Az összes eddigi rész közül ez volt a legösszeszedettebb, mintha egy világsikerű írótól olvastam volna. Nekem nagyon tetszett, ahogy megoldottad a visszaemlékezést és a nézőpontváltás is pont a helyén volt. Le a kalappal!^^
(És igen, igen, igen, Daniel nem gonosz, rosszindulatú kis sfej... wííí)
Tetszett, hogy Dave-et is kicsit jobban megismertük, végre nem csak a két lány (szeretem a lányokat is, félreértés ne essék). :)
Azt hiszem mindent leírtam, nagyon várom a következő részt!
Jobbulást! :)
Dawn voltam :*
Az előző hozzászóló egy az egyben megfogalmazta mind azt amit én is mondani szerettem volna! Ezek a fordulatok, egybevágások és csattanók...!! Nagyon örülök ,hogy elkezdted ezt a blogot és feltártad elénk a fantáziád.(ami mellesleg nem kicsi)^^
VálaszTörlésÉn még belegondolni sem tudtam volna ilyesmikbe mint te.♥
Nekem is nagyon tetszett a szereplőváltások, bár nem tudom , h hogy fogja Leinek ezt kimagyarázni.. :o
Majd még beszélünk. :* + Izgatottan várom a következő részt.♥
Am folytatod még Lyz?
VálaszTörlésAm naon jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó lett :D