Chapter 3.

És üdv újra itt! ^^ Végre be tudtam fejezni. Nem igazán tudtam, hogy hogyan írjam le ezt a fejezetet, de végül is az X-edik ötlet után újragondoltam és kipattant a fejemből a perfekt ichlet. Szóval, bízom benne, hogy nem fogtok csalódni.

Mostanában elég nehezen fogom tudni hozni a részeket.. A tanárok bekeményítettek velünk, mert eléggé eldurvult az osztályunk, plusz itt van a félév is, úgyhogy nagyon kell hajtanom, hogy meg legyen a célom! Szurkoljatok,  én pedig új írásokkal fogom meghálálni ^^

Na, itt van a C.3! Remélem tetszeni fog!

___________________________________________________________

(Sasha'S POV)

Reggel az ébresztőmet meg sem várva pattantak ki a szemeim. Egész éjszaka forgolódva aludtam a tegnapi első találkozástól, úgyhogy ez nem is csoda. Soha nem gondoltam volna Danielről, hogy visszajön. Fogalmam sincs mit akar, és ez egy kicsit megijesztett, de próbáltam legyűrni ezt az érzést, hogy tarthassam magam. Felültem az ágyban és az órára néztem. '7 óra.. Akkor még van időm gyakorolni.' gondoltam magamban és kimásztam az ágyból. A fürdőbe indultam volna, de megtorpantam a tükör előtt. Jobban szemügyre vettem magam és arra a következtetésre jutottam, hogy a mai összes órán aludni fogok, mert akkora karikák vannak a szemeim alatt, hogy olyat még soha nem láttam magamon. Folytattam az utam a fürdőbe és fogat mostam, lefürödtem és visszamentem a szobába. A szekrényemben kutatva elővettem az edzőruhámat: egy fekete, ujjatlan sport felsőt és a hozzá való fekete-rózsaszín, térdig érő sport gatyát. Kinyitottam az ablakot, hogy megnézzem, kell-e az ezekhez járó rózsaszín melegítő felső, de olyan meleg volt, hogy inkább nem vettem fel. Magamra kaptam az előbb említett ruhadarabokat és magas copfba kötöttem a hajamat. Egy fekete sportcipővel már teljesen készen is voltam és megint végignéztem magamon a tükörben. A karikákat leszámítva egész jól nézett ki az összeállítás. Mindegyik ruha rész ment a másikhoz, így még úgy is néztem ki, mint aki egy sport újságban modellkedik. Rábólintottam a tükörben álló lányra, majd megfordultam és az ágyam mellé mentem, ahonnan a kezembe vettem a botomat.

És akkor most jön az a rész, ahol elmagyarázom, hogy mit is sportolok. Egészen pontosan 15 éve twirlingezek. Ez a legtöbb embernek idegenül szól, de egész ismert sport Amerika egy részén. Tulajdonképpen megszólalásig hasonlít a majorettehez, de ez plusz extra dolgokkal van megspékelve. A lényege, hogy nem csak a kezünkben tartjuk azt a bizonyos botot, hanem fel is dobjuk egy-egy flippel vagy egyéb mozdulattal, és mialatt az a levegőben van, az ember különböző látványos dolgokat tud megcsinálni, majd ha jól időzít, még időben el is tudja kapni a visszaeső botot. Mindez egy ritmusosan lassú vagy gyors zenére megy, amivel lépést kell tartani, vagy az egésznek nincs sok értelme. Amilyen egyszerűnek látszik, olyan nehéz is egyszerre. A koncentráció elengedhetetlen ehhez, ugyanis ha egyszer is hibázik valaki, vagy rossz mozdulatot tesz és szem elől veszti a botot, komoly következményei lehetnek. Főleg ha a bot eltalál forgás közben. Nos, dióhéjban ez az én választott sportágam.

A boton a bandázs szalagot végignéztem, és miután nem láttam rajta sérülést, magamhoz vettem az mp3 lejátszómat és kimentem az udvarra. Kellemesen meleg volt, friss levegővel, de semmi szembe sütő napsütéssel: tökéletes a gyakorláshoz. A ház előtt volt egy nagyobb hely a kertnek, amit a szüleim ki akartak építeni még évekkel ezelőtt, de addig ellenkeztem velük, amíg kiharcoltam magamnak, hogy hagyják meg úgy, ahogy van, így akármikor ott gyakorolhatok vagy csak simán kiülhetek és csinálhatok valamit. Amint kiértem, bedugtam a fülembe a fülhallgatókat és elindítottam a Two Steps From Hell - Strength Of A Thousand Men-t és egy picit bemelegítettem, majd amikor a szám feléhez értem és ismétlődni kezdett a zene, koncentráltam és bekapcsolódtam a mozdulatsorba. A gondolataim közben elkalandoztak, így nem igazán tudtam odafigyelni. Ez meg is látszott a munkámon, ugyanis többször botlottam a helyben forgások alatt. A magas dobásokkal egyelőre meg sem próbálkoztam az eddigi figyelmetlenségemből kiindulva. Mikor a végéhez értem, akkor viszont elhatároztam, hogy ha félre is megy, de meg fogom próbálni a záró elemet, ami a négy forgás a bot alatt. Rákészültem előtte és vettem egy nagy levegőt, majd egy flip segítségével feldobtam a botot és leforogtam az első két forgást. A harmadiknál azonban elvesztettem az egyensúlyomat és kibillentem a forgásból. Felnéztem, hogy hova fog esni a bot, de nem láttam és kicsit megijedtem. Pár pillanattal később egy hangos csattanást hallottam magam mellől és kikaptam a fülhallgatóimat és odakaptam a fejem. Meglepően kellemetlen látvány fogadott.

A botom ott hevert az aszfaltos rész közepén, ami azt jelenti, hogy eléggé elszámítottam magam a dobásnál. Ami miatt viszont elvesztettem a maradék jókedvemet is ezen a reggelen, az nem ez volt. Sokkal inkább az, hogy a bot mögött megláttam valakit, ahogy épp engem figyel. Megálltam és farkasszemet néztem vele. Előrrébb lépett, felvette a botomat és átdobta, amit egy könnyed mozdulattal elkaptam.

-Figyelj jobban, mert még a végén végzel valakivel. - mondta és tett felém egy lépést.

-Nem a te dolgod. Mit keresel itt? - morogtam és a bot közepét fogva dőltem neki a mellettem álló fának

-Semmit. Csak beugrottam, mielőtt tovább mennék. - mondta, én meg halványan összehúztam a szemeimet.

-Hova? - kérdeztem, mire ő egy 'Ez most komoly?' pillantással ajándékozott meg. Gondolkoztam egy keveset, de nem kellett sok idő, amíg rájöttem hogy miről is beszél.

-Nehogy odamenj! - tiltakoztam, amint leesett.

-Miért?

-Mert össze fogod törni. Semmi szüksége rád! Lei már nem ugyanaz a kislány, akinek évekkel ezelőtt láttad! - mondtam és kezdtem kicsit ingerült lenni és már is hadonásztam a kezeimmel, többek között azzal is, amelyikben a bot volt, így fejbe vágtam magam és odakaptam a kezem felszisszenve. Erre ő felnevetett.

-Látom, nem változtál! De nyugi, nem rossz szándékkal vagyok itt. Tulajdonképpen a múltkor sem akartam megbántani. - gondolkozott el.

-Na persze, azét hagytad itt! Ne áltass engem, pontosan tudom, hogy milyen vagy! Tűnj el innen! - kiabáltam, mire ő feltette maga elé a kezeit védekezőképpen.

-Hűű.. Ha tudom, hogy ilyen ideges leszel, akkor nem is jövök ide! - mondta és megfordult, majd tovább sétált az utcán.

-Hagyd békén! - kiáltottam utána, de nem kaptam semmilyen választ. Legyőzötten sóhajtottam és csak remélni tudtam, hogy Lorelei nem olyan ostoba és engedi be magához, mielőtt felismerné a helyzetet.

Vissza sem mentem már gyakorolni, egyrészt, mert ez a találkozás teljesen felidegesített, másfelől pedig nem volt energiám összpontosítani eléggé, és az előbbi hibámból tanulva inkább nem próbáltam újra. Bementem a házba és rendesen előkészültem a gimire, majd egy óra elteltével az ablakban ülve vártam, hogy Lei és Bella a ház előtt megjelenjenek.

___________________________________________________________

(Lorelei's POV)

Egy kellemesen átaludt éjszaka után az rontja el a reggelem, hogy egy idegesítő zörgő hangra kelek. A szokásos takarót-a-fejre módszeremmel próbáltam elnyomni, de ahogy eddig sem, úgy most sem segített és egy lendülettel felültem megnézni, hogy mi zörög. Meglepődtem, mikor a szobámban semmi mozgást nem láttam és a hang még mindig folytatódott. Még nem ébredtem fel teljesen, így egy pár másodpercbe beletelt, mire rájöttem hogy az ablak felől jön az hang. Lassan kikászálódtam a meleg takaróm alól és a függönyömhöz léptem. Kicsit elhúztam, de azonnal elvakított a nap és csak annyit láttam, hogy egy srác dobálja valamivel az ablakomat. Nem volt ismerős, de nem is foglalkoztam vele. Résnyire kinyitottam az ablakot, csukott szemekkel.

-Húzz már el! - kiabáltam ki neki, majd visszacsuktam az ablakot és a függönyt is az eredeti állapotába igazítottam vissza. Újra belemásztam a kényelmes ágyikómba és betakaróztam. A zaj még tartott egy pár percig, de amikor gondolom rájött, hogy úgy sem fogom figyelembe venni, abbamaradt és nem jött többször. Kényelmesen visszaaludtam és legközelebb már az ébresztőm csörgésére keltem. Lecsaptam és mint minden más reggel, most is felöltöztem és elvégeztem a szokásos feladataimat.

Már nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz az újfiú, így egy kicsit izgatottan készülődtem és talán a kelleténél kicsit több időt töltöttem az ágyon álmodozva, mint kellett volna. Arra eszméltem, hogy mindjárt indulnom kell, így gyorsan felpattantam, lementem és megreggeliztem, elköszöntem anyáéktól és tele jókedvvel indultam el Bella felé. Mikor odaértem, ő már kint várt és egy öleléssel köszöntöttük egymást.

-Sziaa! - köszöntem és ő is elmosolyodott.

-Mi ez a nagy vidámság? - kérdezte, miközben elindultunk.

-Semmi.. Csak a megkönnyebbülés. - mosolyogtam, de nem kaptam választ. Bellára néztem, aki egy kicsit erőltetett mosollyal a arcán bólintott.

-Érthető. - mondta és a maradék pár percben Belláék felújításáról beszéltünk. Mikor megérkeztünk Sashához, ő sem váratott magára, bár egy kicsit sápadtabb volt a szokásosnál.

-Hé, minden oké? - kérdezte, mire ő bólintott.

-Persze, csak menjünk! Rosszul aludtam. - mondta és az arcomat fürkészte, mielőtt még elindultunk volna.

-Mi az? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel, ő pedig bólintva indult meg előre.

-Semmi. Megfagyok. - mondta és mind a hárman elindultunk a suliig. Nemsokára meg is érkeztünk és bementünk. Az első óránk matek volt, ahol együtt vagyunk, így egyszerre léptünk be a terembe. Először azt mondtam volna, hogy kihalt az osztály, de csak utána láttam meg, hogy mindenki egy helyre tömörül. Odanéztem, de nem láttam semmit. Közelebb mentem és úgy próbálkoztam. Lábujjhegyre állva pillantottam meg először közelebbről az újfiút, akit most részletesebben is megnéztem magamnak. Eltátottam a számat csodálkozásomban.

A srác a padon ült és mosolygott. Virító fehér fogsora azonnal feltűnt, de nem sokat időztem rajta, tovább siklott a szemem. Sötétbarna haja volt, ami nem volt csutkarövidre vágva, de nem is volt túl hosszúra megnövesztve, tehát pont optimális volt. A szemei aranybarnák voltak, szinte világítottak a sötétebb haja mellett. Fekete rövid ujjú pólóban volt, és tökéletesen látni lehetett az izmos karjait, és majdhogynem hálás voltam az egyik lánynak, aki kíváncsiságból felhúzta a srác pólóját, ezzel kimutatva kockás hasát. Már ebből levettem, hogy hihetetlen testfelépítése van, de még ennél is tovább mentem és a lábait is megfigyeltem: egyértelműen sportos, hiszen olyan izmokat, amiket láttam csak kemény munkával lehet elérni. Nála pontosan megvolt az a fordított háromszög forma, amit a srácoknak elvileg ki kéne fejleszteni edzésekkel. Visszanéztem az arcára és alig tudtam elszakítani róla a tekintetemet. Semmilyen szépséghibája nem volt a fiúnak, sőt, minden túl tökéletesnek látszott rajta. Egyetlen pattanás, napfolt vagy bármilyen elütő dolog nem volt az arcán. Életemben nem láttam még ilyen helyes srácot, nem csoda ha az egész iskola meg van őrülve érte.

A szívem egy nagyobbat dobbant, amikor Daniel tekintete véletlenül összetalálkozott az enyémmel. De persze, mint minden történetben, most is jött az a kirángató külső erő, ami félbeszakította ezt a csodás pillanatot.

-Lei! Hahó! Itt vagy? - kérdezte Sasha és meg megráztam a fejem és ránéztem.

-Mi, hogy? Persze! Mondd csak! - mondtam és leültem a székre.

-Lenne számodra egy javaslatom. Ne beszélj Daniellel!

-Mert? - néztem rá értetlenül.

-Mert nem lesz kellemes élmény. Pont. - szögezte le a témát végül Bella.

-Beavatnátok? - kérdeztem, mire ők megrázták a fejüket. -Miért?

-Mert nem fogsz örülni neki. - mondta Sasha én meg kezdtem elveszíteni a türelmem.

-Na jó. Vagy elmondjátok mi ez a titkolózás, vagy inkább hallani akarok semmit a témáról ezentúl! - mondtam, és mivel nem szóltak semmit, csak félrenéztek, arra következtettem, hogy ez így is marad. És igazam lett. A lányok nem szóltak többet a témáról, de egyértelműen dühösen néztek a hátam mögé az egyik pillanatban, én pedig hátranéztem. Daniel épp felénk közeledett. Úgy tűnt, hogy mondani akar valamit én pedig elmosolyodtam és már köszöntöttem volna, ha a csengő abban a pillanatban nem jelez az órakezdésre. A tanár belépett és mindenkit a helyére parancsolt. Elkezdődött a matek óra, amit Sasha mellett ülve töltöttem. Amint letelt a 45 perc, már álltam is fel, hogy odamenjek Danielhez és végre üdvözölhessem, de a padtársam megfogta a kezem és kirángatott az óráról a következő terembe. Szemforgatva sóhajtottam, de ez sem hatotta meg és mentünk tovább. Nem tehettem mást, követtem a következő teremhez és lepakoltunk, majd kimentünk az udvarra és leültünk a padra. A szünet végén visszasiettünk órára, mert kicsit elkéstünk, de szerencsére nem számították be.

A következő órák ugyanígy teltek és egész gyorsan végigértünk a napon. Mikor indultunk kifelé a kapukon, megálltam. Egy gondolat jutott eszembe.

-Egy pillanat és jövök! Bent hagytam valamit. - mondtam, mire a lányok bólintottak és és visszamentem az épületbe. Gondoltam, felkeresem Danielt, hogy végre válthassunk pár szót, mert nagyon úgy tűnt hogy akart mondani valamit. A szememmel kutattam a folyosókat és egyszer csak megláttam, ahogy pár lányt próbált lekotorni magáról. Akaratlanul is elmosolyodtam, mert legalább lesz egy rokonlélek a suliban, aki érti hogy min megyek keresztül.

Mikor meglátott, nem is nézett a lányokra, hanem egyenesen felém indult meg. Furcsa érzésem támadt, de végül elnyomtam magamban.

-Szia! - köszöntem, mikor ideért. A szemei furcsán ismerősnek tűntek, de nem tudtam honnan.

-Üdv! Figyelj.. Szeretnék beszélni veled valamiről. - mondta én pedig bólintottam.

-Mondd csak.

-Öhm.. Nem tudom hol kezdjem. - mondta és a nyakához tette a kezét hezitálva. -Először is sajnálom. Nem akartam úgy lelépni, de nem volt m.. - kezdett bele, de a közepén leintettem.

-Oké. Miről beszélsz? - kérdeztem furcsán nézve. Daniel meglepve nézett.

-Hogyhogy miről? - kérdezte zavarodottan, majd mintha egy felismerés szerű tekintetet láttam volna rajta. -Nem ismersz fel, ugye? - nézett rám vizsgálódó tekintettel. Megráztam a fejem. -Ennyire elfelejtettél, Lolei? -kérdezte halvány mosollyal, én viszont megdermedtem. Teljesen lefagytam, ahogy meghallottam azt a nevet. Csak egy ember hívott eddig Loleinak, de ő már rég messze jár innen. Vagyis eddig így tudtam, de most teljesen összezavarodtam. Annyit hallottam, hogy nem sokkal mögöttünk a suliajtó kivágódik és lassan hátranéztem, majd megláttam Bellát hatalmas szemekkel és mintha egy 'nem'-et mondott volna, ahogy meglátott minket. Hirtelen összeállt az a pár értelmetlen rész, ami eddig sötét volt. A nyitott ablak pár nappal ezelőtt, Belláék titkolózása.. A gondolatok cikáztak a fejemben és Daniel megérintette a vállamat, de én elrántottam magam tőle.

-Ne érj hozzám! - suttogtam elhalt hangon és rá sem mertem nézni.

-Kérlek, Lorelei.. Beszélnünk kell! - kért és tett felém egy lépést. Ösztönösen hátráltam tőle.

-Nincs mit megbeszélnünk! Nem akarlak látni! - kiabáltam és sarkon fordultam, majd kirohantam az épületből. Sasha az ajtó előtt volt és azonnal utánam futott, ahogy látott kirobbanni a suliból. A könnyeim elkezdtek gyülekezni, és egy pár csepp már le is folyt, de letöröltem őket. Abban a pillanatban visszaváltoztam ugyanazzá a 16 éves lánnyá, aki elszenvedte azokat a gyötrelmeket két évvel ezelőtt. Fogalmam sem volt merre visz a lábam, csak el akartam futni. El a sulitól. El a környéktől. El Danieltől. El a világtól, amíg ki nem fulladok és egyedül nem maradok, hogy szabadon kisírhassam magam.

Sasha utolért és a csuklómnál fogva megállított.

-Lei, állj meg! - húzott vissza, de én kirántottam a kezem a szorításából.

-Hagyj! Egyedül akarok lenni! - mondtam és dühösen tovább folytattam utamat az erdő felé.

-Nem hagylak egyedül, főleg így! - mondta és mellettem jött, tartva a tempót én pedig nem szóltam, csak haragos morgásokkal jeleztem nem tetszésemet. -Nem érdekel, veled megyek! - jelentette ki és nem úgy látszott, mint akit el lehet tántorítani. Többször megpróbálkoztam az 'ellökésével', de nem jött össze, így a végén már egész nyugodtan mentem, ami azt jelenti hogy nem ordibáltam és nem lökdöstem, hogy menjen el.

-Miért nem mondtátok el? - kérdeztem halkan, mikor leültem egy kidőlt fatörzsre.

-Mert tudtuk, hogy így fogsz reagálni. - válaszolt és leült mellém. Nem tudtam erre mit mondani. -Figyelj, kerüld el, amilyen messzire csak tudod. Nem hiszem hogy jó ötlet vele felkavarnod magad, főleg a végzős évben.

-Tudom, tudom! Csak azt nem, hogy hogy csináljam. Szinte kizárt, hogy békén fog hagyni ezek után. - sóhajtottam. Sasha egy ideig nem szólt semmit.

-Gyere! Tereljük el a figyelmed valamivel. - azzal felállt és a kezét nyújtotta nekem, én pedig a segítségével felálltam.

A lány egy moziba húzott el, nekem pedig erőm sem volt ellenkezni. Út közben felhívtuk Bellát, aki már az épület előtt várt minket mosolyogva. Bementünk és olyan filmet néztünk, amit én választottam, cím szerint: Step up 3. Film közben a lányok tömték magukba a popcornt és a cukrokat amit még a büfében vettünk. A vetítés végén halványan mosolyogva léptem ki a teremből.

-Akárhányszor nézem meg, ez még mindig visz mindent! - nevetett Bella.

-A hétvégén átjöttök és filmmaratont rendezünk. - vigyorgott Sasha mi pedig bólintottunk. Hazafelé sétáltunk és elérkeztünk a házunkhoz. Én ott leszakadtam és elköszöntem a lányoktól. Mikor indultam volna befelé, az utcasarkon megpillantottam egy alakot, aki felém rohant.

-Hé, Lei! - kiáltott én pedig megálltam és ránéztem.

-Hát te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem Adamet, aki nem sokkal később lihegve állt mellettem.

-Daniel.. besz.. beszélni szeret.. ne veled. - nyögte ki a végén én pedig lelombozódtam és megráztam a fejem.

-Kizárt.

-Egész nap keresett! Legalább egyszer beszéljetek, mert nagyon ki van, ahogy látom. - kért, mikor kifújta magát.

-Nem izgat.

-De miért?

-Mert nem. Mondd meg neki, hogy ne keressen többet. - azzal megfordultam és bementem.

-Nem fog hallgatni! Egy esélyt adj neki, hogy kibékítsen, akármin is vesztetek össze! - szólt utánam, de nem válaszoltam rá, hanem beléptem a házba és becsuktam magam mögött az ajtót.

-Hát szijja! - köszöntött egy öleléssel apa, én pedig viszonoztam. -Hmm.. szótlan vagy. Mi történt? - tűnt fel neki azonnal.

-Nos.. A suliban megláttam az új osztálytársunkat, aki iszonyú jól néz ki, de kár, hogy a srác valójában az a Daniel, akit jól ismerünk. Szóval az egész év egy szívás lesz. - mondtam, de közben elakadt a hangom és a konyhából egy hangos zajt hallottam. Anya pár pillanattal később jött ki vizes ruhában.

-Egész biztos? - nézett rám. Bólintottam.

-Nyilvánvalóvá tette.

-A francba! Jéghideg! - morogta anya és elment átöltözni, de látszott rajta hogy nem ez a legnagyobb baja.

-Szerintem felmegyek. - elindultam fel, de apa utánam szólt.

-Rendben leszel? - kérdezte és pedig bólintva beléptem a szobámba. Hálás voltam nekik, hogy nem jönnek utánam és babusgatnak, mint egy kisgyereket, akinek leesett a fagyi gombóca. Ennek az oka a következő: a legutóbbi hasonló esetnél egyértelműen kijelentettem, hogy nincs szükségem arra, hogy így viselkedjenek, mert nem bírom a édi-bédi cukorfalat, vagy épp az aggódó és túlgondoskodó mondatokat, amiket nekem címeznek. Ezektől úgy érzem magam, mint aki nem képes a saját lábára állni és csak egy hajszálon múlik a jólléte. Na persze, nem csak ez az oka annak, hogy a szüleim nem jönnek most utánam. Többek között azért is tesznek most így, mert tudják, hogyha most beszélnének velem erről, kiborulnék és kiabálva összeomolnék lelkileg. Magam sem tudom miért nem következett ez eddig be.. Talán azért, mert a külseje egyáltalán nem hasonlít a régi önmagára és az énem egy része szeretné elhinni, hogy ő nem ugyanaz a Daniel. Titkon lehet, hogy én is ebben bízom, nem tudom. Amit viszont tudok az az, hogy olvasnom kell a figyelmem elterelése céljából. Egy másfél órával később le is jöttem a lépcsőkön, egész nyugodt természettel. Beszélgetésbe elegyedtem anyuékkal és a szokásos esti dolgokat csináltuk. Én tv-t néztem apával, amíg anya meg nem érkezett egy gyümölcstállal a kezében, mert akkor már hárman néztük a sorozatot. Ahogy a filmre sem korábban, úgy erre sem tudtam odafigyelni, mert minden jelenetnél másfelé irányultak a gondolataim. Szinte hálásan álltam fel, mikor vége lett, hogy kiszakadhattam a fantáziavilágomból. Felmentem, lefürödtem és elmentem aludni, remélve hogy a holnapi nap nem fogok összefutni Daniellel, bár tudtam hogy ez a reménykedés teljesen felesleges. Elfogadtam a vereséget és azt, hogy holnap szembe kell néznem a múltammal, és szépen lassan álomba szenderültem.

___________________________________________________________

Jajj, de megszenvedtem vele.. De kész van és megírtam! És még most szólok, hogy nem hiszem hogy a következő hétre hozni fogom a 4.-et, mert alig van valami időm gondolkodni és ichletelni, márpedig a frappáns ötletekhez idő és koncentráció kell. Mellesleg, szeretnék javítani a stílusomon annyiban, hogy összefüggőbb szálakat vagy gondolatokat, gondolatmeneteket vezetek, ehhez pedig más történetek/blogok olvasása szükségeltetik.:)

Szóval ha tetszett, kérlek tudasd velem egy hozzászólásban, hogy tudjam, van miért tovább folytatnom az írást.:)

 Üdv: Lyzbog :)♥