Chapter 4/1.

Ééés sziasztok újra!^^ Tudom, hogy kicsit megkéstem ezzel, de a múltkori részben jeleztem, hogy nem tudom vasárnapra időzíteni a feltöltést. Szóval most hozom. Ahogy elnézegetek mindenki között a fórumokban vagy az utcákon, azt látom hogy mindenkinek karácsonyi hangulata van.. Nos, nekem nincs. Hozzászoktattam magam a fehér karácsonyokhoz még kiskoromban, úgyhogy az ilyen december 24.-éket nem tudom úgy átélni, ahogy kéne.

Szokásom, hogy a pillanatnyi hangulatom szerint írok, legyen az blog vagy csak egyszerű csevegés. Ebből következik, hogy ahogy nekem sem, a történetnek sem lesz karácsonyi hangulata, két okból kifolyólag. Az egyiket most mondtam el, a másik pedig az, mert elég nehéz lenne megoldanom, mivel a sztori szerint még csak szeptember eleje van. Ettől eltekintve, Boldog Karácsonyt mindenkinek!=)

Na de mindegy, a lényegre térek: mostantól részekre fogom osztani a feltöltéseket, ha nem tudom egyben leírni úgy, hogy az ne legyen kilométer hosszú. Ezt a darabolást most fogom elkezdeni, és előre sosem tudom, hogy meddig tart, általában addig amíg Lei le nem fekszik aludni.

Még egy valamit engedjetek meg, mielőtt belekezdek. Örömmel látom, hogy túlléptük az 500 látogatót.^^ Nekem ez sokat jelent, még ha nem is tűnik olyan nagy dolognak. Remélem a jövőben is egyre növekedni fog ez a szám, egyrészt mert ezzel vidámabb leszek és nagyobb életkedvvel írom meg a részeket, másrészt pedig mert jó érzés tudni, hogy vannak érdeklődők az oldalra.

De elég a beszédből, itt a Chapter 4. Part 1.!

___________________________________________________________________

(Lorelei's POV)

Másnap reggel olyan elnyűtt állapotban ébredtem, mint még sosem. Az éjszaka többször is felriadtam egy folyamatosan ismétlődő rémálomra és minden alkalommal elsírtam magam miatta. Ezeknek a hatása meg is lett reggelre. Ahogy az ágyból belenéztem a tükörbe, megláttam, ahogy a szemem alatt ott vannak a sötét karikák és kicsit elborzadtam a látványon. Nem engedhetem meg magamnak, hogy így lássanak, főleg nem Daniel. Így kipattantam az ágyból, de túl gyorsan és megszédültem, és ahogy megpróbáltam tovább mozdulni, nekiestem a szekrénynek. Szitkozódva álltam újra két lábra segítség nélkül. Megvártam, amíg újra normálisan tudok egyensúlyozni, majd a fürdőbe léptem. Fogat mostam és megmosakodtam, mielőtt felöltöztem. Utána a tükröm elé álltam és és sminkkel próbáltam eltüntetni a karikákat. Meglepően kevés is elég volt az arcomra, amin halvány mosolyra húztam a szám, hogy talán mégsem lesz olyan rossz ez a nap egy ilyen parányilag jó indítás után. Rábólintottam a tükörben álló lányra és a vállamra vettem a táskám, aztán lefutottam a lépcsőkön. Lent az asztalon, meglepő módon palacsintával vártak a szüleim.

-Jó reggelt! - üdvözölt anya mosolyogva.

-Sziasztok! - köszöntem én is és kérdezés nélkül egy palacsintát meghintettem kakaóval, összetekertem és enni kezdtem.

-Ha jól sejtem, nem akarod kihagyni a sulit egy napra. - szólt oda apa a kanapéról, mire megráztam a fejem.

-Nem. Nem vagyok gyenge, tartom magam és megoldom a problémáimat. - húztam ki magam. Ez így inkább úgy hangzott, mintha csatára készíteném fel saját magam. Talán igaz is. Egy csatára az érzéseim és a józan eszem között, ami az fölött veszekszik, hogy örüljön vagy ne a hirtelen visszatérés miatt. Úgy döntöttem, hogy az eszemre hallgatok és elkerülöm Danielt. Csak remélni tudom, hogy többé-kevésbé sikerülni fog.

-Rendben, ahogy gondolod. - hagyta rám a döntést apa és egy ideig még figyelt, mielőtt visszafordult az ablak felé. Gyorsan befejeztem a reggelimet és anya mellé álltam.

-Mit sikerült összehoznod tegnap? - kérdeztem, utalva arra amikor vizes pólóban futott el a mosdó felé, mikor beléptem a házba. Biztosra tudom, hogy anya nem olyan, aki csak úgy kiejti a kezéből az edényt.

-Öhm.. Amikor meghallottam, hogy mit mondtál, letettem volna az edényt a pultra, de nekimentem a szekrénynek és magamra öntöttem a vizet. - mosolygott fintorogva.

-Ma reggel én is nekimentem az enyémnek. - tudattam egy vállvonással.

-Anyja lánya!- kiáltott oda apa, amin elnevettük magunkat.

-Na jó, megyek. - jelentettem ki pár perc után és intettem anyáéknak, ők meg nekem vissza. Kiléptem az ajtón és elindultam. Összeszedtem Bellát aztán Sashát és beértünk a suliba. Nem sokat vacakoltunk, mind a hárman próbáltuk kihagyni az érzékeny témát és sietős léptekkel mentünk, így hamar odaértünk.

Ahogy a gimi területére léptünk, megpillantottam egy nagyobb csoportot és rögtön tudtam a kiváltó okát. Messzire elkerülve őket indultunk az épület felé. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor beléptünk a folyosókra és a lányok felé fordultam.

-Na, kívánjatok kitartást! - néztem rájuk, ők pedig elmosolyodtak.

-Nyugi, menni fog. - mondták bólintva én pedig kicsit idegesen indultam el a termünkhöz, ahol aztán szokásomhoz híven felültem a padra. Annel ültünk egy padban, így az említett lány jókedvűen feldobta magát mellém.

-Leeeii! - húzta el a nevem én pedig nevetve fordultam felé és megöleltem. Ő az olyan kevés barátnőim közé tartozott, akik kisegítettek a magányos perceimből. Anne visszaölelt, majd intett egy a többi lánynak nem messze tőlünk, hogy jöjjenek oda hozzánk csoportot alkotni óra előtt. Mire mindenki átköltözött egy másik helyre, a teremben több kisebb társaság is kialakult, de a miénk volt a legnagyobb, amit Anne, Betty, Sophie, Mandy és én alkottunk. Végignéztem a lányokon.

-Hé, még nem is kérdeztem. Milyen volt a nyaratok? - tettem fel a kérdést és számítottam rá, hogy mindenki a másik szavába vágva fogja mesélni az élményeit. Nos, ez nem maradt el.

-Áhh, szuper volt! Spanyolban nyaraltunk 3 hetet és találjátok ki mi történt! - mondta nekem Mandy, míg a többiek egymásnak mesélve beszéltek az élményeikről. Felvont szemöldökkel néztem rá. Szinte már tudtam is, hogy mi volt az, amiről annyira be akart számolni a lány. Tisztában van vele mindenki, hogy ő az egyetlen, aki anyanyelvi szinten beszéli a spanyolt a gimiben, a többi ember meg sem próbálkozik a nyelvvel, mert nem akar eltörpülni Mandy mellett, vagy csak nehéznek találják. Biztosra vettem, hogy egyszer kimegy Spanyolországba és nem lesz gondja az elhelyezkedéssel, és úgy tűnt hogy ez ezen a nyáron történt meg neki.

-Találkoztál egy spanyol fiúval? - blöfföltem és nem túl nagy meglepetésemre őrülten bólogatni kezdett. -Hah, ide egy lottószelvénnyel! - szóltam és Mandy nevetve intett le.

-Nem.. De most komolyan! Tiszta rendes és azóta is tartjuk a kapcsolatot, meg néha, ha van időnk meg az időeltolódás engedi, akkor mobilon beszélünk. Szerintem ebből lehet valami! - csapott az asztalra csillogó szemekkel és meg hátrahőköltem.

-Oké, oké.. nyugi Mandy! - állítottam le nevetve. -Egyszer feltétlen mutasd be. Gondolom angolul azért tud. - mosolyogtam és a lány bólintott.

-Még szép! Gyere át a hétvégén és skype-on beszélhetünk így hárman. - ajánlotta én pedig örömmel éltem a lehetőséggel.

Hirtelen mindenki az ajtóhoz kapta a fejét, mert az nagy hanggal becsapódott. Én is odanéztem és meglepődve tapasztaltam, hogy Daniel volt az elkövető.

-Daniel, minden rendben? - kérdezte az egyik lány, de nem figyeltem hogy ki. A fiú csak bólintott és leült a helyére. Furcsálltam a helyzetet, de nem csináltam semmit. Helyettem Sophie felállt és odament hozzá. Nem tudtam miről beszélnek, de nem is érdekelt, mert abban a pillanatban feltört néhány régi érzésem a múltból. A szemeimet nem tudtam levenni Daniel arcáról, és akármennyire is nem szerettem volna, most is elvesztem az aranybarna szemeiben, csak úgy, mint régen. Tudtam hogy nem szabadna ezt megengednem magamnak, mert a végén megint fájni fog, de nem tudtam kontrollálni magam. Újra végignéztem a testén és szinte vágytam arra, hogy odarohanjak és átölelhessem. Az ábrándozásomból az rángatott ki, hogy a csengő hirtelen és hangosan megszólalt. Megráztam a fejem, hogy teljesen magamnál legyek megint, de ekkor felfigyeltem arra, hogy Daniel szemei az enyémbe fúródtak. Pár pillanatig tartottuk a szemkontaktust, de ekkor az én tekintetem jeges lett a visszatérő emlékektől és elfordultam tőle. Leugrottam a padról és leültem a helyemre. Nem voltam biztos benne, de mintha a barna szempárban egy leheletnyi fájdalmat figyeltem volna meg, ami egy kicsit elgondolkodtatott. Miért érezhet ilyet Daniel? Miért csak akkor néz így, mikor engem figyel? Ezek és ezekhez hasonló kérdések sorozata játszódott le a fejemben, amikre nem tudtam a választ. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, de minden ilyen gondolatot kisöpörtem az elmémből és a tanárra figyeltem, aki nem tudom hogy mikor, de már bejött a terembe.

Kínkeserves lassúsággal telt el a 45 perc, közben többször a padra hajtottam a fejemet, hogy pihenjek, de a tanár éles hangja mindig kirángatott ebből a kellemes semmittevéses állapotból. Amint kicsengettek felpattantam, és el akartam hagyni a termet, de valaki ráfogott a csuklómra. Megfordultam, miközben azon imádkoztam hogy ne az a személy legyen, akit el akartam kerülni. Felnéztem és egy kő esett le a szívemről, mikor Mandyt láttam magam előtt. Elmosolyodtam.

-Mi az? - kérdeztem, mire húzni kezdett visszafelé.

-Daniel beszélni szeretne veled. - közölte egyszerűen, én pedig egy köhintéssel tisztáztam magamban, hogy ezt úgysem fogom megúszni, mivel a lányról tudni illik, hogy nem enged az ellenállásnak. Ennek ellenére, próbáltam egy kicsit másik irányba húzni és vitázni kezdtem vele, hogy nem akarok odamenni, de erre csak egy fejrázást kaptam és azt a választ, hogy 'Márpedig akkor is beszélni fogok vele!'. Végül a terem másik végébe értünk, ahol Daniel már várt a széken ülve. -Na, itt is van. Szívesen! - szólt oda a fiúnak, aki csak morgott egyet válaszképpen, mielőtt Mandy elhúzta volna a csíkot, de maga előtt mindenkit kiterelt a teremből és ő is kiment, becsukva az ajtót maga mögött. Utána néztem, hogy akárhova nézhessek, csak ne a mellettem állóra. Mikor a lány elhagyta a termet, zavartan és csendben álltam a pad mellett és mindenfelé eltekintettem, hogy az előző akaratomat továbbra is fenntartsam.

-Khm. - jelzett Daniel, hogy figyeljek rá, mire én kelletlenül ráemeltem a pillantásomat.

-Igen?

-Lei, tudom, hogy haragszol, de hallgass meg, mielőtt elítélsz. - kezdett bele, de nem hagytam befejezni.

-Hogyne, persze! Nincs szükségem a magyarázkodásaidra, csak hagyj engem békén! - csattantam fel, mire ő letette a kezeit a padra.

-Adj 10 percet, hogy felvilágosítsam a helyzetet! - kérte és szinte azonnal meg is ráztam a fejem.

-Nem! Szakadj már le, nem látod, hogy nem vagyok rád kíváncsi? - szúrtam oda. Ekkor az ajtó kinyílt és egy diák bejött a terembe. Nem foglalkozott velünk, de mi addig nem folytattunk semmit, amíg ő ott bent volt. Ezt az alkalmat kihasználva megindultam az ajtó felé, de előttem berontott Mandy.

-Kifelé, kis tacskó! - mutatott az ajtóra, miközben a diákot figyelte parancsoló tekintettel, aki nem mozdult. Mandyt elkapta az ideg és odament, megfogta a kezét és az ajtó felé ráncigálta. Már sajnáltam az alacsonyabb évfolyamú csajszit. -Ha azt mondtam, hogy kimész, akkor ki is mész! - kiabálta Mandy és rám kacsintott, mielőtt újra egyedül hagyott Daniellel. Megfordultam és meglepődtem, mikor megláttam a fiút szinte már előttem állni. Fogalmam sem volt, mikor került oda, de nem is igazán izgatott.

-Órák után kérlek várj meg és beszéljük meg az egészet! Tudom, hogy nem hiszel nekem, de... - itt közbevágtam.

-Pontosan! Nem hiszek neked, ezért ne kérj semmire, ne magyarázkodj, mert tudom hogy mi hogy áll! Arra van szükségem, hogy békén hagyj! - kiabáltam és hátrébb léptem egyet.

-Nekem meg arra, hogy ne higgy el olyanokat, amik nem igazak. - jött felém egy lépést a távolodásomra, de én megint hátraléptem.

-Nem érdekel. - jelentettem ki.

-Tényleg úgy akarsz élni, hogy kerülsz és próbálod túltenni magad rajtam? Ismerd fel a helyzetet! Ez nem fog menni. - erre felkaptam a vizet.

-Na jó, elég volt! Csak hogy tudd, már túltettem magam rajtad egy ideje és nehogy azt hidd, hogy nem tartok ki! - ellenkeztem, ő pedig karba tette a kezeit és megrázta a fejét. A haja a szemébe hullott és azon keresztül nézett rám.

-Oké, tégy, ahogy jónak látod. Felhagyok a békítő természetemmel. - mondta, én pedig rábólintottam. Tudtam, hogy Daniel valódi személyisége nem ilyen, már eleve furcsálltam az óvatosabb közelítését. Amikor pár évvel ezelőtt itt volt, a ravasz, kacér és makacs jelzőket tudtam rá a legjobban ráakasztani. Most, ebben a pár órában amikor láttam vagy éppen beszéltem vele, nem tudtam másra gondolni, csak arra hogy miért ilyen visszafogott, óvatos és szomorú. Ez utóbbit tegnap láttam először rajta, amikor megpróbált megállítani.

-Már akartalak kérni rá. - mondtam és kicsit gúnyosra sikeredett a mondat, amire abból jöttem rá, hogy Dan felvonta a szemöldökét.

-Jól van. - mondta és elindult az ajtó felé, engem kikerülve, de mielőtt még kilépett volna rajta, megállt és visszanézett rám. -Azért örülnék, ha meg tudnánk beszélni a dolgokat. Nem csak neked vannak nehezebb gondjaid, mint másoknak. - tette hozzá komoly arckifejezéssel, majd halványan elmosolyodott, amiben egy kis vigyort véltem felfedezni. -Sok sikert a továbblépéshez! Hali! - intett egyet, azzal elhagyta a termet, én pedig egyedül maradtam a cikázó gondolataimmal és az értetlenséggel. Furcsa módon jól esett, hogy ennyi időkihagyás után végre újra beszélhettem Daniellel, még akkor is, ha ilyen stílusban is folyt le. Pár másodpercig még álltam egy helyben, mielőtt összeszedtem magam és a csengővel egy időben kiléptem a teremből.

________________________________________________________________

December 24.-e éjszakáján befejeztem ezt a részt is. Lett volna még időm, hogy felrakjam, mielőtt átlépem az éjfélt és már 25.-e legyen, de nem akartam. Magam sem tudom miért, de a 25.-e valahogy szimpatikusabbnak tűnik blogolásban, mint a Szenteste, így arra jutottam, hogy utólagos karácsonyi ajándékként fogom ezt felrakni nektek, de majd valamikor csak a délután.

Karaktertár frissítve!^^ Csak hogy informáljalak titeket.:)

Még egyszer Boldog Karácsonyt mindenkinek és bízom benne, hogy nem sikerült vontatottra ez az irományom.

Üdv: Lyzbog :)♥